Főkép

A nyáron volt alkalmam írni Gracza György A nevető Magyarország című anekdotagyűjteményének első könyvéről. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar napvilágot lát a válogatás második, zárókötete is: a magyar könyvkiadásban ritka az ilyen. Most mégis örömmel jelenthetem: immár teljes az elmúlt században fogalommá vált gyűjtemény új, szép külsejű, ajándéknak is kiváló kiadása.

 

Gracza György elkötelezett újságíró volt a boldog békeidőkben, a 19-20. század fordulójának Budapestjén. 1856-ban született, 1908-ban halt meg, s viszonylag rövid pályáján számos dologgal foglalkozott: fiatal szerzőként Herczeg Ferenc híres lapjánál, az Új Időknél kezdett, később szerkesztette a Budapest című neves folyóiratot, egyik fő mozgatója volt a Tolnai Világtörténete számos családban még ma is nagy becsben tartott, díszes és okos kötetsorozat kiadásának, megírásának, de állított össze kalendáriumot és írt regényt is. Leginkább az 1848-49-es forradalom és szabadságharc története foglalkoztatta – erről több munkája is megjelent –, no meg az adomák és anekdoták. A nevető Magyarország visszatekintve bízvást tartható fő művének, még ha Follinus Emillel együtt is végezte a benne szereplő történetek gyűjtését. A vaskos válogatás először 1887-ben jelent meg, majd mai formáját 1902-ben, jelentősebb bővítés után nyerte el.

 

Ahogy az első kötet, úgy a második is méltán viseli a Népi fortélyok és úri hunczutságok alcímet. A könyv történetkéi az egész korabeli magyar társadalmat bemutatják, megjelenik az arisztokraták és a polgárok világa, a magyar falu parasztsága és s az új idők közeledtét érezve az iparosok, munkások is kapnak jó pár viccet a Kalapács fejezetben. Olvashatunk vadásztörténeteket, ellátogathatunk a kor jellegzetes helyszíneire, a kávéházakba és az úri vendéglőkbe, olvashatunk gyerekszáj-sztorikat és iskolai tréfákat. Külön rész foglalkozik a cigány- és a falusi anekdotákkal: igaz, igencsak könnyeden és népszínművesen, sok-sok sztereotípiát felvonultatva a hegedűs cigányzenésztől az egyszerű észjárású falusi atyafiig, mégis megengedően és tisztességesen. Találkozhatunk székely adomákkal is. A történetekből és abból, hogy Gracza olvasói szívesen olvasták ezeket az anekdotákat, alaposan megismerhetjük a kort, melyre ma sokszor nosztalgikusan tekint vissza az ország, átélve a háborús, zavaros huszadik századot.

 

Én legjobban talán a Választási adomákon szórakoztam: annyira másik világról szóltak, amely mégis annyira emlékeztet a miénkre. Innen idéznék ízelítőül három tréfát:

 

Egy borázott atyafi ütődik a választás napján egy öregúrhoz.

– Miért nem vigyáz, adta részeg disznója! – rivall rá az öregúr.

– Nem vagyok én részeg – válaszol ez szörnyű önérzettel – én egy szavazat vagyok.

 

– Az én emberemet tessék megválasztani! – bíztatja a kortes a jámbor polgárokat. – Ő a haza ügyének áldozza föl magát és nyugalmát.

– Hogyhogy?

– Hát úgy, hogy rendesen eljár a képviselőházba. S azért már 11 órakor fölkel az ágyból, különben aludhatnék délután 3-ig is.

 

– No, mit szólsz új képviselőnkhöz?

– Jobb szeretem a régit. Az sem tett ugyan többet emennél, de legalább többet ígért!

 

A nevető Magyarország nem csak címében jókedvű gyűjtemény. Mostanában nagy szükség van arra, hogy tudjunk mosolyogni és nevetni magunkon, érdemes tehát fellapozni az anekdotagyűjteményt!