Beleolvasó - John Scalzi: Zoë története

Fülszöveg:

Képzeld el...

Képzeld el, hogy tizenöt éves vagy, a rég halott biológiai apád az emberiség legnagyobb árulója, a nevelőszüleid ellenben hős exkatonák és egy új gyarmat kormányzói. Képzeld el, hogy minden lépésedet két félelmetes földönkívüli testőr kíséri, és egy komplett idegen faj tanulja tőled egy csillagközi valóságshow keretében, hogy miként kell öntudattal rendelkező intelligens lényként élni.

Képzeld el, hogy örökre el kell hagynod szülővárosod és szülőbolygód egy világvégi új gyarmat kedvéért, ahol új barátokat kell szerezned vadidegen telepesek között, hogy örömeidet és gondjaidat megoszthasd valakivel. Mert az új világ mindkettőt bő kézzel méri. Te mit tennél ebben a helyzetben?

John Scalzi nem osztott meg velünk minden részletet a Roanoke történetéből Az utolsó gyarmat című könyvében, ezért olvasóira hallgatva még egy utolsó, különleges utazásra hív minket a Vének háborúja-univerzumba és a Roanoke-ra, hogy újra átéljük a gyarmat kalandos létrejöttét.

 

Részlet a regényből:

Előhang

 

Felemeltem apu kommunikátorát, és együtt számoltam vissza a fedélzeten tomboló kétezer emberrel.

– Öt! Négy! Három! Kettő! Egy!

Aztán elhalt a zaj, ahogy mindenki, de tényleg mindenki odatapadt a Magellan szabadidő-fedélzetén szétszórt számtalan monitor valamelyikéhez. A képernyők, amelyeken korábban csak a csillagos űrt lehetett látni, most üresek voltak, és feketék. Lélegzetvisszafojtva figyeltünk, és vártuk, mi fog történni.

Egy világ tűnt fel előttünk, zöld és kék.

Mi pedig őrjöngve ujjongtunk.

Mert a mi világunk volt. Roanoke, az új otthonunk. Mi leszünk az elsők, akik leszállunk rá, mi fogunk először letelepedni itt, mi fogjuk elsőként az életünket leélni rajta. Őrjöngve ünnepeltük hát leendő otthonunkat, mi, a Roanoke kétezer telepese, összezsúfolódva a Magellan szabadidő-fedélzetén, ölel gettük és csókolgattuk egymást, a Gyertyafény­keringőt énekeltük, mert mi mást is énekelhetnél, ha egy új világra érkezel. Új világ, új kezdetekkel, új év, új élet. Minden új. A legjobb barátnőmmel, Gretchennel összekapaszkodva üvöltöztünk a mikrofonba, miközben úgy pattogtunk fel-le, akár az eszelősök.

Amikor leálltunk az ugrálással, egy hang a fülembe suttogott.

– Annyira gyönyörű – állapította meg Enzo.

Odafordultam, hogy lássam is ezt a csodálatos, gyönyörű fiút, akivel kapcsolatban kifejezetten komoly terveim voltak az új világunkban. Maga volt a tökély, mert egyfelől szívdöglesztően jól nézett ki, másfelől meg ezt a képességét tökéletesen kiaknázatlanul hagyta. A teljes elmúlt hetet azzal töltötte ugyanis, hogy elbűvöljön a szavaival. A szavaival! Mintha nem olvasta volna a serdülő srácok kézikönyvét arról, hogy hogyan kell tök kukának lenni a lányok körül.

Értékeltem az erőfeszítést. És azt is értékeltem, hogy miközben a fülembe susogott, engem nézett, nem a bolygót. Odapislantottam a pár méternyire álldogáló szüleimre, akik hosszú csókkal ünnepelték az érkezésünket. Ez jó ötletnek látszott. Kezemmel megragadtam Enzo fejét, hogy magamhoz húzzam, és el is helyeztem egy csókot az ajkán. Az első csókunkat. Új világ, új élet, új pasi.

Mit mondhatnék? Magával ragadott a pillanat.

Enzo nem tiltakozott.

– „Szép új világ, ilyen emberek lakják!” – mondta, miután engedtem újra levegőhöz jutni.

Rámosolyogtam, karjaimmal még mindig a nyakába kapaszkodva.

– Te készültél erre – állapítottam meg.

– Talán – ismerte be. – Azt akartam, hogy első osztályú első csókban legyen részed.

Látjátok? A legtöbb tizenhat éves fiú arra használta volna a csókot, hogy egyből a mellekre nyomuljon. Ő meg mellécsempészett egy Shakespeare-idézetet. Rosszabbul is járhattam volna.

– Imádnivaló vagy – közöltem, és újfent megcsókoltam, majd játékosan megtaszítottam, és az őseimre vetettem magam, hogy hagyják már abba az ölelkezést, és foglalkozzanak egy kicsit velem is. Ők ketten fogják vezetni a gyarmatunkat, és nagyon úgy tűnik, hogy levegőt venni sem lesz idejük. Addig kell velük időt töltenem, amíg lehet. Megöleltük egymást, és boldogan nevettünk, aztán Gretchen magával ráncigált.

– Ide nézz, mi van nekem – hencegett, és az arcomba tolta a kommunikátorát. Egy videó futott rajta, ahogy Enzóval csókolózunk.

– Ó, te alávaló perszóna! – tört ki belőlem.

– Hát nem csodálatos? – vigyorgott Gretchen. – Igazából úgy néz ki, mintha be akarnád kapni az egész arcát.

– Állj le! – figyelmeztettem.

– Itt, látod? Ezt figyeld! – Gretchen rábökött egy gombra, és a videóból lassított felvétel lett. – Pont itt. Konkrétan marcangolod. Mintha a szája csokiból lenne.

Próbáltam nem nevetni, mert igazából Gretchen fején találta a szöget.

– Ribanc. Ide vele – mondtam, és kikaptam a kezéből a kommunikátorát, letöröltem róla a videót, majd visszaadtam. – Tessék. Köszönöm.

– Ó, neeee – nyafogta.

– Remélem, ebből megtanultad, hogy tiszteld mások magánélethez fűződő jogait.

– Hát persze.

– Akkor jó. Természetesen már rég szétküldted az összes közös ismerősünknek,  ugye?

– Nem kellett volna? – kapta a kezét a szája elé Gretchen, ijedten tágra nyitva a szemét.

– Aljadék – jegyeztem meg elismerően.

– Köszönöm – fogadta a dicséretet Gretchen, és pukedlizett egyet.

– Csak azt ne felejtsd el, hogy tudom ám, hol laksz! – figyelmeztettem.

– Egész hátralévő életünkben tudni fogod – értett egyet Gretchen, aztán újra felvisítottunk, és vérlázítóan csajos viháncolásba kezdtünk. Ha tudod, hogy a hátralévő életedet ugyanazzal a kétezer emberrel kell leélned, komolyan fenn áll a veszélye annak, hogy bele fogsz dögleni az unalomba. Kivéve, ha Gret chen is a környéken van.

Egy idő után elengedtük egymást, és körülnéztem, hogy lássam, kivel akarok még ünnepelni. Enzo a környéken sertepertélt, de elég esze volt ahhoz, hogy tudja, vissza fogok térni hozzá. Észrevettem Savitri Guntupallit, a szüleim asszisztensét, aki éppen apuval vitatott meg valamit nagyon komolyan. Savitri ügyes volt és okos, és átkozottul vicces is tudott volna lenni, ha nem dolgozott volna folyamatosan. Közéjük léptem, és kértem egy ölelést. Igen, nagyon rá voltam gyógyulva az ölelésekre. Tudjátok, mit? Igazatok van. Az ember csak egyszer láthatja az új világát először.

– Zoë – szólalt meg apu –, visszakaphatnám a kommunikátoromat?

Az ugrás előtt ugyanis lenyúltam apu kommunikátorát, mert az pontosan mutatta az időt a Magellan ugrásáig, és az alapján számoltam vissza. Nekem is volt saját kommunikátorom, a zsebemben. Biztos voltam abban, hogy a smárolós videó már ott várakozik a bejövő leveleim között, csakúgy, mint az összes barátoméban. Fel is véstem magamnak, hogy jó kis bosszút kell terveznem Gretchen ellen. Édes és könyörtelen bosszút. Szemtanúkkal, persze. És háziállatokkal. De előbb visszaadtam apunak a kommunikátorát, aztán kapott még egy puszit, és visszaromboltam Enzóhoz.

– Hát – bökte ki, és rám mosolygott. Istenem, még egyszótagosan is elbűvölő volt. Az agyam ésszerűen gondolkodó fele sietett meggyőzni arról, hogy az elfogultság fényében minden szebbnek látszik, mint amilyen valójában, mire a nem annyira ésszerű fele (értsd: a nagyobbik részem) közölte a racionálissal, hogy duguljon már el, és maradjon csöndben.

– Hát – válaszoltam, persze közel sem olyan elbűvölően, de Enzo szemmel láthatóan nem vette észre.

– Beszélgettem Magdyval.

– Ajjaj.

– Magdy nem annyira rossz fej.

– Persze. De a „nem annyira rossz” bizonyos esetekben pontosan azt jelenti, hogy „rossz”.

– És azt mondta, hogy beszélt pár emberrel a Magellan személyzetéből – ütötte tovább a vasat (elbűvölően) Enzo. – Ők mondták, hogy van a legénységi szinten egy megfigyelőfedélzet, ami általában üres. Állítólag nagyszerű onnan a kilátás a bolygóra.

Átpillantottam Enzo válla fölött Magdyra, aki lelkesen beszélgetett Gretchen nel(vagy inkább csak beszélt hozzá, attól függően, hogy honnan nézte az ember).

– Szerintem ő nem a bolygót szeretné tanulmányozni – intettem a fejemmel feléjük.

Enzo is odanézett.

– Talán nem. De hogy tisztességesek legyünk Magdyval, el kell ismerni: mások sem erőltetik meg magukat abban a tekintetben, hogy kerüljék a feltűnést.

Összevontam a szemöldökömet. Bár igaza volt, de én azt is tudtam, hogy Gretchent inkább csak a flörtölés érdekelte, nem a feltűnősködés.

– És veled mi a helyzet? Te mit szeretnél tanulmányozni?

Enzo megadóan emelte fel a kezét.

– Zoë, még csak most jutottam el odáig, hogy megcsókoljalak. Azt hiszem, egy kicsit még elidőznék ezen a szinten, mielőtt továbblépnék a következőre.

– Ó, de szépen mondtad. A többi lánynál is bejön ez a duma?

– Te vagy az első, akinél próbálkozom, úgyhogy neked kellene nyilatkoznod erről.

Frankón elpirultam, és gyorsan megöleltem.

– Eddig tetszik – súgtam a fülébe.

– Akkor jó. És tudod, láttam a testőreidet. Nem örülnék annak, ha rajtam kellene gyakorolniuk.

– Micsoda? – kérdeztem tettetett felháborodással. – Ugye, te nem gyulladtál be Apacukától és Fundalukától? Itt sincsenek. – Valójában Enzo aggodalma abszolút megalapozott volt Apacuka és Fundaluka tekintetében, akik máris gyanakodva figyelték őt, és boldogan kihajították volna egy légzsilipen, ha bár mi ostobaságra vetemedne velem kapcsolatban. De úgy gondoltam, még nem időszerű, hogy ezt az orrára kössem. Ökölszabály: ha az új kapcsolatod még csak pár perces, nem teszed kockára fölöslegesen.

Különben is, Apacuka és Fundaluka kihagyták a bulit. Érezték, hogy az emberek feszültek lesznek tőlük.

– Én igazából a szüleidre gondoltam. Bár most őket sem látom sehol – bökött a fejével abba az irányba, ahol pár perccel ezelőtt még John és Jane álldogáltak, most egyikük sem volt ott. Láttam, ahogy Savitri éppen kioson a teremből.

– Vajon hová mehettek? – kérdeztem, leginkább magamtól.

– Ők vezetik a gyarmatot. Talán fontos dolguk akadt.

– Talán – értettem egyet kétkedve. Jellemzően se John, se Jane nem szokott úgy eltűnni, hogy előtte nem mondják meg nekem, hogy hová mennek, ez az elemi jó modorhoz tartozik. Leküzdöttem a késztetést, hogy üzenetet küldjek nekik a kommunikátoromon.

– Akkor felmegyünk a megfigyelőfedélzetre? – tért vissza a témához Enzo. – Van kedved megnézni?

– A legénységi szinten van. Nem lesz belőle zűr, ha odamegyünk?

– Talán. Mégis, mit tudnak csinálni? Lehajítanak a hajóról? A legrosszabb, ami történhet, hogy elzavarnak bennünket. De addig is állati lesz a kilátás.

– Hát jó, legyen. De ha Magdy barátod átmegy tapadókorongosba, én lelépek. Vannak dolgok, amiket nem szükséges látnom.

Enzo felnevetett.

– Tisztességes feltétel – állapította meg, én meg belekaroltam. Ez az új élet, új pasi dolog egész jól működött.

Ünnepeltünk még egy kicsit a barátainkkal és családunkkal, aztán ahogy csillapodott a felfordulás, követtük Magdyt és Gretchent a Magellan meg figyelőfedélzetére. Féltem, hogy a szolgálati helyre való beóvakodásunkból balhé lesz, de nemcsak hogy sima utunk volt, a legénység egyik tagja még az ajtót is tartotta nekünk, amikor kilépett onnan.

– Úgy látom, a biztonság nem nagyon aggasztja a népeket a Magellanon – szólt hátra Gretchen nekünk, aztán lepislantott az egymást fogó kezünkre, és rám mosolygott. Gonosz perszóna volt, az biztos, ugyanakkor örült is nekem.

A megfigyelőfedélzet ott volt, ahol mondták, de Magdy sanda szándékaival ellentétben egyáltalán nem volt üres. A Magellan négy matróza ült egy asztal körül beszélgetésbe mélyedve. Magdyra pillantottam, aki úgy nézett ki, mint aki keresztben nyelt le egy villát. Ezt a magam részéről igen szórakoztatónak találtam. Szegény, szegény Magdy. Egy merő csalódás az élete.

– Odanézz – mutatta Enzo, és a kezemnél fogva odahúzott a hatalmas megfigyelőablakhoz. A Roanoke teljesen kitöltötte a látómezőt, a hátunk mögül sütő nap bevilágította csodálatos zöld felszínét. Hátborzongatóan szép volt így, sokkal szebb, mint a monitorokon keresztül nézve. Egész más, ha a saját szemeddel látod, na.

Ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. A Roanoke. A mi világunk.

– …rossz bolygó… – kaptam el egy elfojtott hangot a szomszéd asztal felől. Odanéztem. A legénység négy tagja ült az asztal körül, és olyan szorosan dugták össze a fejüket, hogy az asztal szinte nem is látszott tőlük. Az egyikük háttal ült nekem, a többiek arcát jól láttam. Két férfi, egy nő. Elég komoran ültek.

Van egy szokásom: szívesen belehallgatok más emberek beszélgetéseibe. Nem rossz szokás ez, ha nem buksz le. A lebukást úgy lehet elkerülni, ha úgy csinálsz, mintha valami egészen másra figyelnél. Elengedtem Enzo kezét, és a megfigyelőfedélzet hatalmas ablakához léptem. Ezzel közelebb kerültem a legénység asztalához, ugyanakkor kicsit eltávolodtam Enzótól, aki már nem tudott édes kis semmiségeket suttogni a fülembe. Úgy néztem ki, mint aki nem tud betelni a bolygó látványával.

– Nem lehet csak úgy eltévedni– állította elszántan az egyik hajózó. – A kapitány meg főleg nem téved el csak úgy. Egy kurva kavics körüli pályára is rá tudja állítani a Magellant, ha úgy akarja.

A háttal ülő társa halkan válaszolt valamit, amit nem hallottam jól.

– Ez baromság – vetette ellen az első. – Hány hajó tűnt el az elmúlt húsz évben? Vagy az elmúlt ötvenben? Ma már senki sem tűnik el!

– Mire gondolsz?

Összerezzentem, amitől Enzo is összerezzent.

– Bocsi – mondta, amikor megfordultam, és egy rosszalló tekintetet vetettem rá. Az ujjamat a szájára tettem, hogy elcsendesítsem, és a szememmel a hátam mögött álló asztal felé intettem. Mi az?– kérdezte némán a szájával. Alig észrevehetően megráztam a fejemet, hogy jelezzem: ne zavarjon. Fura szemeket meresztett rám. Megint megfogtam a kezét, hogy érezze, nem haragudtam meg rá, de továbbra is a mögöttünk zajló beszélgetésre koncentráltam.

– Fő a nyugalom. Még nem tudunk semmit – közölte egy női hang. – Ki tud még erről?

Újabb mormolás jött a háttal ülő hajózótól.

– Remek. Akkor ez maradjon is így – felelte a nő. – A saját részlegemet rendben tudom tartani, de ez csak akkor tud működni, ha mindannyian így teszünk.

– Attól még a legénység beszélni fog.

– Ez így van, de legalább lelassítjuk a pletykákat, és ennyi nagyjából elég is, ameddig ki nem derül, hogy voltaképpen mi is történt.

Újabb fojtott mormolás.

– Hát, ebben az esetben nem ez lesz a legnagyobb bajunk, nem igaz? – mond ta a nő, és tisztán hallhatóvá vált a hangjában a feszültség. Megborzongtam. Enzo megérezte a kezemen, és aggódva nézett rám. Szorosan átöleltem. Ettől persze lemaradtam a beszélgetés további részéről, de abban a pillanatban erre vágytam. Változik, hogy mi a fontos.

Székzörgést hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy a hajózók, akik mind tisztek voltak, a bejárat felé tartanak. Otthagytam Enzót, hogy utolérjem a legközelebbit, pont azt, amelyik háttal ült nekem. Megütögettem a vállát, mire megfordult, és meglepődve nézett rám.

– Ki vagy te? – kérdezte.

– Történt valami a Magellannal? – kérdeztem vissza. A legbiztosabb módja annak, hogy megtudj valamit, ha nem hagyod magad eltéríteni, például a személyazonosságra vonatkozó kérdésekkel.

A tagnak elsötétült az arca. Eddig ilyenről még csak olvastam, de egészen mostanáig még sohasem láttam élőben. Most megtörtént.

– Te belehallgattál a beszélgetésünkbe!

– Eltérítették a hajót? – kérdeztem. – Tudjuk, hogy hol vagyunk? A hajó rendben van?

Úgy lépett hátra, mintha a kérdések pofon ütötték volna. Majdnem utánaléptem, hogy tovább szorongassam.

De nem tettem. Ahogy újra biztosan állt a lábán, elnézett mellettem Enzóra, Gretchenre és Magdyra, akik bennünket bámultak. Akkor végre leesett neki, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen, és kihúzta magát.

– Nektek, kölyköknek semmi keresnivalótok itt. Tűnjetek el, mielőtt a biztonságiakkal hajíttatlak ki benneteket. Menjetek vissza a tieitekhez. – Azzal sarkon fordult, hogy elmenjen.

Megint eléje álltam.

– Uram, várjon!

Egyszerűen kikerült, és szó nélkül kiment a csarnokból.

– Mi folyik itt? – kérdezte Magdy a csarnok másik feléből. – Nem akarok balhét, csak mert te felbosszantottál valakit a személyzetből.

Magdyra néztem, aztán újra az ablak felé fordultam. A Roanoke még mindig ott pompázott, zölden és kéken. De valahogy már nem volt olyan csodaszép. Hirtelen idegen lett. És igencsak baljóslatú.

Enzo átkarolta a vállam.

– Mi az, Zoë?

Csak bámultam kifelé az ablakon.

– Azt hiszem, eltévedtünk.

– Hogy mi van? – kérdezte Gretchen, aki odajött mellém. – Miről beszélgettek ezek az asztalnál?

– Nem hallottam az egészet. De abból, amit kihallottam, az derült ki, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Az ott – böktem a bolygóra – nem a Roanoke.

– Ez őrültség – ellenkezett Magdy.

– Hát persze hogy őrültség. De az nem jelenti azt, hogy ne lehetne igaz. – Előhúztam a kommunikátoromat, és aput hívtam. Nem válaszolt. Aztán anyut. Ő sem válaszolt.

– Gretchen! Nem hívnád fel az édesapád? – Gretchen apja is tagja volt a gyarmat tanácsadó testületének.

– Nem válaszol – mondta Gretchen egy perc hiábavaló próbálkozás után.

– Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy baj van – próbálta a feszültséget oldani Enzo. – Épp most ugrottunk egy új rendszerbe. Talán ezzel vannak elfoglalva.

– Talán még mindig ünnepelnek – célozgatott Magdy.

Gretchen gyengéden tarkón somta.

– Annyira gyerekes vagy néha. – Magdy a fejét fogta, és inkább csöndben maradt. Az este közel sem úgy alakult, ahogy eredetileg tervezte. Gretchen hozzám fordult. – Mit gondolsz, mit kéne csinálnunk?

– Fogalmam sincs. Azt mondták, megtiltják a legénységnek a locsogást. Azaz a legénységből páran biztosan tudják, hogy mi történik. Előbb-utóbb a telepesek is tudni fogják.

– A telepesek máris neszét vették – jelentette Enzo. – Mi is telepesek vagyunk.

– Elmondhatnánk valakinek – értett egyet Gretchen. – Szerintem a szüleidnek és az apámnak tudnia kéne róla.

A kommunikátoromra néztem.

– Szerintem már tudják.

– Erről meg is kéne bizonyosodni.

Elhagytuk a megfigyelőfedélzetet, és a szüleink keresésére indultunk. Nem találtuk őket, éppen a gyarmati tanács megbeszélésén voltak. Megtaláltam viszont Apacukát és Fundalukát, pontosabban ők találtak meg engem.

– Azt hiszem, mennem kell – mondta Enzo, miután Apacukáék jó egy percig bámulták pislogás nélkül. Ez nem megfélemlítés volt, ők egyszerűen sohasem pislognak. Enzo kapott még tőlem egy puszit, aztán Magdyval együtt elpályáztak.

– Körülnézek – közölte Gretchen. – Hogy lássuk, mit gondolnak a népek.

– Rendben. Én is ezt teszem – felemeltem a kommunikátorom. – Csörgess meg, ha hallasz valamit. – Azzal Gretchen is lelépett.

Apacukához és Fundalukához fordultam.

– Hé, ti ketten. Eddig a szobátokban voltatok.

– Téged kerestünk – mondta Apacuka. Ő volt kettejük közül a beszédesebb. Fundaluka is tudott beszélni, de nagyon ritkán tette, és mindig meglepetést okozott vele.

– És miért kerestetek? Tökéletes biztonságban voltam. Tökéletes biztonságban voltam, amióta csak elhagytuk a Főnix Állomást. A Magellan maga a megtestesült biztonság. Másra se voltatok jók egész úton, csak hogy kiijesszétek Enzóból a szart is. Miért kerestetek hát?

– A dolgok megváltoztak – közölte Apacuka.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, amikor felzümmögött a kommunikátorom. Gretchen volt az.

– Ez gyorsan ment – mondtam neki.

– Épp most találkoztam Mikával. El sem hinnéd, hogy mit mondott a bátyjának az egyik matróz.

A felnőtt telepeseknek lehet, hogy fogalmuk sem volt semmiről, de a roanoke-i tinik pletykagyára teljes gőzzel üzemelt. Az elkövetkező egy órában az alábbi „tuti” tippeket szedtük össze:

Az ugrás során a Magellan túl közel került egy csillaghoz, és kirepültünk a galaxisból.

Lázadás volt, és az első tiszt alkalmatlanságra hivatkozva leváltotta Zane kapitányt.

Zane kapitány már a hídon lelőtte a fellázadt első tisztjét, és fogadkozott, hogy minden segítőjével ugyanígy bánik majd el.

Közvetlenül az ugrás előtt a számítógépeink bemondták az unalmast, és fo galmunk sincs, hol vagyunk.

Idegen űrlények támadták meg a hajót, most is odakint lebegnek, és azon törik a fejüket, hogy lemészároljanak-e bennünket.

A Roanoke légköre mérgező az emberi létforma számára, és ha leszállunk, mind ott pusztulunk.

A gépházban megszaladt a reaktor, jelentsen is ez akármit, és a Magellan hajszálnyira van a robbanástól.

Ökoterroristák hekkelték meg a Magellan navigációs rendszereit, és az ellenkező irányba küldtek el, nehogy tönkretegyünk még egy bolygót.

Nem is, hanem kalózzá változott feketetelepesek hekkelték meg a rendszert, akik meg akarják szerezni a rakományunkat, mert kifogytak a készletekből.

Nem is, hanem a lázadó matrózok akarják ellopni a rakományt, és üres kézzel hagynának ott bennünket a bolygón.

Nem is, nem lázadó matrózok, nem engedély nélküli kalózok vagy ökoterroristák okozták a bajt, csak egy idióta programfejlesztő, aki elcseszte a kódolást, és most fogalmunk sincs, hol vagyunk.

Nem, várjatok, nincs is semmi baj, ez a normális bolygóhoz érkezési eljárás. Minden a legnagyobb rendben, úgyhogy ne zaklassátok a legénységet, inkább hagyjatok bennünket dolgozni, a fenébe is.

Egy dolgot azért leszögezek: tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy a legtöbb duma sületlenség és észvesztő ostobaság. De a sületlenségek és észvesztő ostobaságok halmai alatt tisztán látszott, ahogy a zavar és a feszültség erőt vesz a Magellan legénységén, és utána rajtunk. Valami történt. Valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

A sok sületlenségből persze egy betű sem származott anyutól vagy aputól, vagy épp Gretchen papájától, vagy bárkitől a gyarmati tanácsban, akiket berántottak egy hirtelen eligazításra.

A szabadidő-fedélzet, ami egyszer már kiürült az ünneplés után, kezdett megint megtelni. De az emberek most nem ünnepeltek. Zavartnak, aggodalmasnak és feszültnek látszottak, páran kezdtek begorombulni.

– Hát, ez nem alakul valami jól – morogta Gretchen, amikor újra összefutottunk.

– Te mit tudtál meg? – kérdeztem.

Vállat vont.

– Valami van, az tuti. Mindenki tök ideg. Amitől én is tök ideg leszek.

– Ki ne borulj nekem. Akkor nem lesz senki, aki visszafogjon, ha ledobom az ékszíjat.

– Ó, persze, akkor csakis a te kedvedért – forgatta a szemeit Gretchen. – Hát jó. Legyen. Most éppen Magdyt sem kell elhessegetnem.

– Csípem, ahogy minden helyzetnek meglátod a jó oldalát.

– Köszi. És te hogy vagy?

– Őszintén? – kérdeztem vissza. Bólintott. – Kurvára be vagyok gyulladva.

– Hála az égnek. Nem vagyok egyedül. – Gretchen felemelte a kezét, és a mutató- meg a hüvelykujjával mutatta: – Az elmúlt félórában ennyire voltam attól, hogy összepisiljem magam.

Óvatosan hátraléptem. Gretchen felnevetett.

A hajó hírközlőrendszere hirtelen életre kelt.

– Itt Zane kapitány beszél – mondta egy férfihang. – Általános üzenet az utasoknak és a személyzetnek. A személyzet minden tagja jelentkezzen a szolgálati helyének megfelelő tárgyalóban tíz perc múlva, 2330-kor, a hajó ideje szerint. Az utasok fáradjanak tíz percen belül a szabadidőedélzetre. Ez kötelező gyülekező, a hajó ideje szerint 2330-kor. A gyarmati vezetőik fognak önöknek tájékoztatót tartani. – Azzal a hangosbeszélő kikapcsolt.

– Gyerünk – intettem Gretchennek, és az emelvény felé mutattam, ahonnan az új világra vezető ugrás előtt a visszaszámlálást vezényeltük. – Szerezzünk egy jó helyet.

– Óriási lesz a tömeg – óvatoskodott.

Apacukára és Fundalukára mutattam.

– Ők is velünk jönnek. Tudod, hogy mindenki annyi helyet ad nekik, amennyit csak akarnak. – Gretchen az obinokra nézett, és a tekintetéből láttam, hogy ő sem rajong annyira értük.

Pár perccel később a tanácstagok elkezdtek besorjázni a fedélzet egyik oldalsó ajtaján, és felmentek az emelvényre. Gretchennel ott álltunk az első sorban, mögöttünk Apacuka és Fundaluka, aztán egy másfél méteres körön belül senki. Az idegen testőrök körül mindig van egy kis senkiföldje.

Suttogás a fülembe.

– Hé – üdvözölt Enzo.

Ránéztem és elmosolyodtam.

– Kíváncsi voltam, hogy itt leszel-e – üdvözöltem vissza.

– Ez a gyűlés mindenkinek kötelező.

– Nem itt, csak úgy, általában. Hanem itt.

– Ó. Próbára tettem a szerencsémet, hátha nem nyírnak ki a testőreid.

– Ennek örülök – feleltem, és megfogtam a kezét.

Az emelvényen John Perry, a gyarmat vezetője, vagyis az apám előrelépett, és felvette a mikrofont, amely az ünneplés óta ott hevert a földön. Ahogy a mikrofonért nyúlt, a pillantása rám esett.

Van pár dolog, amit érdemes tudni apuról. Okos, jó abban, amit csinál, és az idő legnagyobb részében úgy néz, mint aki bármelyik másodpercben kész a nevetésre. A legtöbb dolgot viccesnek tartja. A legtöbb dologból viccet csinál.

Ahogy a szemembe nézett, miközben a mikrofonért nyúlt, a tekintete sötét volt, és olyan komoly, amilyennek még soha nem láttam. Eszembe jutott, hogy hiába látszik olyan fiatalnak, valójában mennyire öreg. Hiába veszi könnyedén a dolgokat, látott már eleget az életében.

És most itt egy újabb kihívás. Ráadásul ezúttal mi is vele vagyunk. Mindannyiunkat érint.

A többiek is megtudják hamarosan, mihelyt szóra nyitja a száját, de nekem már akkor világossá vált, amikor megláttam az igazságot a tekintetében.

Elvesztünk.

 

A Kiadó engedélyével.