Samantha Shannon: Csontszüret

Ha nem tudnám, hogy ennek a regénynek a szerzője egy fiatal, mindössze 21 éves írónő, akkor bizony magam sem hinném el, így is nehezen megy a dolog, de a könyv hátsó borítólapjának belsején található képről tényleg egy hamvas leányzó mosolyog félénken. Samantha Shannon az Oxfordi Egyetemen diplomázott és máris az év legizgalmasabb tehetségének tartják, ennek ékes bizonyítéka, hogy első könyvét, a Csontszüretet, a Harry Potter könyvek brit kiadója az első ötven oldal elolvasása után megvette. A regény sikere nem állt meg a szigetország partjainál, hanem tovább száguldott, 24 országban jelent meg eddig a hét részesre tervezett regényfolyam első kötete, a megfilmesítés jogai is elkeltek, a gépezet működésbe lendült, a kamera már forog.

A történet az alternatív London jövőjében, azaz, ahogy a regényben említésre kerül, a Scion Londonban játszódik, az időpont pedig 2059. A változás, amely a mostani eseményeket eredményezte, 1859-ben következett be, amikor is az anyagi világban túlságosan elszaporodott, céltalanul sodródó lelkek tömegének hatására átszakadt a Föld éteri küszöbe és a világ megnyílt egy magasabb dimenzió előtt. Ez a Túlvilág. A résen keresztül megérkeztek a Földre a rephaiták, illetve őket és az emberi lelkek fényét követve az emiták. Amíg az előbbiek átvették az uralmat a bolygó fölött, testük pedig a megtestesült éter, addig az utóbbiak semmi mást nem akarnak, csak emberhúst, a nép nyelvén ők a Zabálók, akiket csak a rephaiták és az általuk kiképzett látók képesek megállítani. Ezzel létre is jött az egyezség az emberek és az idegen faj között: a kormányok – a rephaiták felügyeletével – továbbra is működhetnek, de a feltételek közé tartozik, hogy a társadalom üldözi, megveti és kiszűri a tagjai közül a spirituális képességgel, úgymond hatodik érzékkel rendelkező egyéneket és tíz évenként egyszer átadja – a normál társadalomban bűnözőnek számító foglyokat – az uralkodó fajnak. Ez a Csontszüret.

Történetünk kezdetén a XX. Csontszüret előtti időszakban járunk, a látók üldözése és elfogása szervezetten történik, az ellenőrzések elkerülése már így is nehéz, de a technika csak még lehetetlenebbé teszi a szabad mozgást. A társadalom reakciójára reagálva a látók szervezetbe tömörültek, létrehozták a Szindikátust, amelynek tagjai, a mímeslordok és a mímeskirálynők felosztották egymás között a várost és magukhoz vonták, úgymond alkalmazták a látókat, ezzel pedig kialakult egy működő, de mindenképpen illegális szervezet – a bűnözőnek titulált látók tényleg bűnözőkként keresték meg a napi betevőt.

„Mi vagyunk a kisebbség, akiket a világ nem hajlandó elfogadni. Nincs helyünk a mesék birodalmán túl, és már a meséket is betiltották. Külsőre semmiben sem különbözünk a többiektől. Pontosan úgy viselkedünk, mint bárki más, sőt sok szempontból pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Ugyanúgy járjuk az utcákat, a várost. Első pillantásra semmi különleges nincs az életünkben – a gond akkor kezdődik, ha valaki alaposabban figyelni kezd.”

Page a Hét Pecsét nevű csoport egyik tagja, képességei, illetve annak nélkülözhetetlensége és különlegessége révén – ő maga álomjáró, azaz a látók hét rendje közül a manipulátorokéba, az egyik legerősebbe tartozik – a banda vezérének jobb keze. Egyik nap hazafelé tartva a metrón egy ellenőrzésbe botlik, ahonnan csak úgy menekülhet, ha használja a képességét, ennek következményeként viszont egy ember meghal, egy másik pedig megőrül. A metróról még sikerül elszöknie és biztonságban hazaér, de az éjszaka folyamán a Felvigyázó és emberei ráakadnak, ismét menekülnie kell, ezúttal azonban nem jut messzire. A Towerben tér magához, ezzel pedig kezdetét veszi hihetetlen kalandja, amelynek során megismerkedik az eddig rejtett – a technikai fejlődésben megrekedt – világ, a Sheol I. szabályaival, a rephaitákkal és az általuk felállított értékrenddel, a kasztokba rendeződött társadalommal, ahol a látók használhatják ugyan a képességeiket, de az életük nem sokat, vagy még annál is kevesebbet ér a gazdáik szemében.

„Lehet, hogy nincsenek szörnyek, de a mitológia homálya talán valódi tényeket takar.”

Már az eddigiekből is látszik, hogy egy eléggé összetett szabályok szerint működő világ elevenedik meg a lapokon, amelynek megértése még úgy sem egyszerű, hogy vannak ismerős elemei. A regény első kb. 100 oldalán rengeteg, a világ leírására és működésének, törvényeinek bemutatására vonatkozó információ zúdult rám, amelyet nem volt egyszerű rendszerezni, és amelynek átláthatóságát csak a sűrűn teleírt oldalakon szereplő jegyzeteim tették lehetővé. (A fentebb olvasható bemutatás csak egy tömör összefoglalása a leglényesebb tudnivalóknak.) A világ leírása ezzel természetesen még nem válik teljessé, de innentől kezdve kezelhetőbb tempóban és könnyebben feldolgozható formában érkeznek az információk. Mindenesetre elmondható, hogy a részletességgel, a kidolgozottsággal és az átgondoltsággal nincs probléma. Ahogy az egyediséggel sem, mert az egyébként ismerős kifejezések és képességek rendszerbe foglalása kifejezetten ötletes és nem hagyható figyelmen kívül az sem, amivel mindez kiegészül. Már az alapötlet, a szellemek, kóbor lelkek egész bolygót érintő hatása, illetve a látók által történő – főként védekezésre való – alkalmazásuk is említésre méltó, de rengeteg más különlegességre is ráakadtam a regényben. Külön elbűvölt a látók rendjeinek ötletes és jól átgondolt rendszer szerinti csoportosítása, rangsorolása, a képességeik elemzése és sokfélesége, az éterrel való kapcsolatuk, az alkalmazott segédeszközeik, illetve az egyes hatásokra való reagálásuk (olvashatatlanok, szellemsokk).

„- A tudás hatalom - mondta Julian. - És a tudás az övék. Nem a miénk. - Tévedsz, öcsém. A tudás veszedelem. (...) Ha egyszer már tudsz valamit, soha többé nem tudsz megszabadulni tőle. Viselned kell a terhet. Mindig.”

A szerző E/1 elbeszélő módot választott a története átadására és nagy örömömre egy olyan főszereplő karaktert dolgozott ki, akinek történetét, cselekedeteit és érzéseit élvezetes volt figyelemmel kísérni, mert talpraesettsége, együttérzése és logikus gondolkodása üdítően hatott rám, ahogy a cselekményre is. A Hét Pecsét többi tagja nem szerepel túl sokat a történetben, de Page emlékein keresztül szinte minden lényeges információt sikerült megtudnom róluk, és mire ténylegesen a színre léptek, már ugyanúgy izgultam értük is, mint a főszereplőért.

A regény meghatározó szereplői, akik minden történés mögött ott állnak, maguk a rephaiták. Különleges lények ők, akik számára az ember rabszolga, táplálék, feláldozható játékszer és adottságok forrása. Testük maga az éter, az érintésük hatással van a látókra, képességeik messze túlhaladják még a legtehetségesebb látóét is. A Sheolba került látók mindegyike egy-egy rephaita kiképzőhöz kerül, akinek feladata, hogy a felszínre hozza és tökéletesítse az adott egyén tálentumát. Page az egyetlen, aki a vérhitves, vagyis Arcturus, a Mesarthim nagymestere figyelmét felkelti, aki eddig még soha nem vett magához tanítványt. A kiképzés során próbáknak kell megfelelni, az előrehaladást pedig a ruházat színe jelenti: fehér, ha ártatlan vagy, rózsaszín, ha túl vagy az első próbán, piros, ha megfeleltél az elvárásoknak és sikeresen elárultad a barátaidat, sárga, ha megfutamodtál. Ha pedig semmire nem vagy jó, akkor mehetsz harlekinnek a nyomornegyedbe, lehetsz a rephaiták tápláléka, de addig is gondoskodhatsz a szórakoztatásukról.

„Nem vagyok olyan, mint az érzékelők és médiumok, én nem csak társaságként vagy a védekezés kedvéért használom a szellemeket. Én közéjük tartozom. Érted? Meghalhatok, amikor csak akarok, szellemmé válok, amikor csak akarok. Ezért félnek tőlem úgy az emberek. És ezért félek én úgy az emberektől.”

Page és a mestere kapcsolata az elejétől fogva különleges, a lány sokkal nagyobb szabadságot élvez, mint a társai és lassanként összeszedegeti azokat az információkat, amelyek a segítségére lehetnek a tervezett szökésben, megismeri a rephaiták gyenge pontjait és tudomást szerez a XVIII. Csontszüretet követő eseményekről. Kettőjük kapcsolata fokozatosan alakul ki, Page előbb a rabszolgája, majd tanítványa, végül pedig szövetségese lesz a Nagymesternek, akinek múltja és jelene is titkokkal terhes. A sötét és komor világot, a kegyetlenkedéseket, a reménytelenséget, a folyamatos küzdelmet nem lehet sokáig épp ésszel elviselni, de kiút mindig van – és Page meg is ragadja az adódó lehetőséget. A történetet lassan áthatja a remény és megédesíti az enyhe, szinte észrevétlen romantikus szál, amely mintha nem is létezett volna, de mégis megmelengette a lelkemet.

Nem tudom jobban és rövidebben kifejezni az érzéseimet, mint ahogy azt már megtettem, túlságosan összetett és cselekményes ez a regény ahhoz, hogy ez lehetséges legyen. Tartottam attól, hogy a fiatal írónő belefullad a saját gondolataiba, ötleteibe, nem fogja tudni kibontani őket, vagy éppen el fog veszni a részletekben, de sikerült megtalálnia az arany középutat. Az elején még bonyolultnak tűnő világ működésének törvényei a helyükre kerülnek, érthetővé válnak és innentől már csak a cselekmény és a szereplők számítottak. Ez a regény nem egy YA történet, ha be kellene sorolnom valahová, akkor inkább egy olyan sötét ifjúsági fantasynak mondanám, ami bármikor képes kitörni és kinőni ebből a kategóriából, hiszen minden adottsága megvan hozzá. A történet önmagában is kereknek tekinthető, önállóan is élvezhető, de ha érkezne a folytatás, akkor biztosan azonnal nyúlnék utána.