Egy hétköznapi történet

Az én történetemben nincs semmi különleges, talán az egyik legegyszerűbb az oldalhoz tartozó emberekéi közül. Nem volt se nevem kulturális körökben, se híres-hírhedt blogom, és nem ismertem senki fontosat az ekultura.hu előtt, egyszerűen csak egy kultúrakedvelő átlagember voltam, aki kb. 1,5-2 éve olvasgattam rendszeresen az oldalt, mielőtt jelentkeztem volna náluk.

 

Az én történetem tipikus példája annak, hogy az oldalon tényleg tárt karokkal fogadják az ajánlani vágyókat. Mert én is csak annyit tettem, hogy írtam egy cikket, elküldtem az ekultura.hu-nak, és szerencsémre tetszett is Móninak és Tamásnak (az már csak egy véletlen technikai malőr következménye, hogy ez a cikk sosem jelent meg ezen az oldalon), majd küldtem még egyet, még egyet és még egyet. Nem sokkal később kaptam egy telefonhívást Tamástól, hogy azon a számon bármikor elérhetem, ha valami kérdésem vagy kérésem lenne. Ezután pedig menetrendszerűen érkezett a személyes találkozó Mónival és Tamással. Már itt érződött, hogy most jó helyre kerültem, mert beszélgetésünk végtelenre nyúlt volna, ha nem kellett volna mindannyiunknak egyéb dolgait intéznie. És az ember örül ilyenkor, mert munkahelyen, de még a baráti körben sem feltétlenül tudja kiélni érdeklődési körének ilyen mély megvitatását. Kaptam kérdéseket: mik a terveim, mik érdekelnek, miket szeretek és miket nem, és így tovább. Persze jöttek az irányelvek és tippek is: az oldalon ilyen és ilyen cikkeket szeretnének látni, ezt meg ezt lenne érdemes megnéznem/meghallgatnom/elolvasnom, de szívesen veszik egyéb ötleteimet is. És az az este a sör mellett tényleg jó volt, mert végre egy olyan helyre kerültem, ahol nem érzetem magam különcnek, mert - néhány kérésük ellenére - azt várták tőlem, amit szeretek. No meg persze a lehetőségnek is örültem, hogy kíváncsiak a véleményre, a dicséretről nem is beszélve (aki ismeri Mónit, tudja, hogy rendkívül határozott azt illetően, mit szeret és mit nem, ezért amikor azt hallja tőle az ember, hogy „Én ugyan ezt meg ezt nem szeretem, a cikkedet olvasva mégis kedvet kaptam hozzá.”, az tudja, hogy mekkora elismerésben is van része).

 

Ezek után pedig minden folyt a saját medrében, lassacskán megismertem a csapat jó néhány tagját, rendszeressé váltak a személyes találkozások is, és ezek alkalmával is mindig az ugrott be, hogy jó helyre kerültem. Jó helyre kerültem, mert rendkívül különbözőek vagyunk, mindannyian a saját mániáinkkal, ízlésünkkel, vagy ellenvetéseinkkel, mégis egy csapat vagyunk, mert összeköt minket a kultúra iránti vonzalmunk. És pontosan ez a sokszínűség volt az, ami az első időkben olvasóként is megragadott az oldalban: itt nincs sznobizmus, vagy ál-intellektualitás, hiszen az ekultura.hu épp úgy ír fantasy-ről, mint szépirodalomról, death metalról, mint klasszikus zenéről, képregényről, mint szépművészeti kiállításról. Mert mi tudjuk, hogy miért szeretünk egy adott műfajt, könyvet, bandát, vagy épp filmet, és úgy hiszem, ettől válik az oldal azzá, ami. Ezért létezhet ellentmondás, belső feszültség és tarthatatlan széthúzás nélkül úgy az ekultura.hu, ahogy létezik: hiszen nem azért szeretünk valamit, mert azt mondták, hogy szeretnünk kell, hanem mert megtaláljuk benne azt, ami (legalább) egy részünknek jól esik és ezeket szavakba tudjuk önteni.

 

De az ekultura.hu-n barátokra is leltem, olyan emberekre, akikkel nem feltétlenül csak a kultúráról, vagy egy cikkről lehet beszélgetni, hanem az élet apró-cseprő dolgairól is: a rezsiről, a hirtelen elromlott hűtő javíttatásainak költségeiről, az illető poétai vagy fordítói munkásságáról, macskákról (és azok emberismeretéről), eljegyzésről, házasságról, kivándorlásról és még kismillió más témáról. És jó beszélgetni, mert mindenki örül, ha megoszthatja a másikkal örömét-bánatát, vagy megvitathatják egy adott témáról alkotott ellentétes véleményüket az ókori görögök filozófusok legjobb hagyományai szerint. Annak pedig végképp örül az ember, amikor megértőek vele szemben, mert Móni és Tamás különlegesen emberséges „főnökök". Ha az ember életében hirtelen felmerülő egyéb dolgok miatt késik egy cikkel, nem jön a korholás, cseszegetés meg fenyegetőzés, csak az emlékeztető vagy érdeklődő e-mail (na jó, ha már pofátlanul csúszik a dolog, akkor azért jön az erélyes felszólítás!). És ezzel a megértéssel, mélységes emberséggel annak ellenére fordulnak az emberek felé, hogy bizony néha kiapad a még fel nem került cikkek tárháza, máskor pedig mindenki egyszerre akarja feltetetni a cikkét, egyes cikkírók hosszabb időre hallgatnak el, miközben Mónira és Tamásra szinte feldolgozhatatlanul sok munka vár, és még a mindennapi életüket is élniük kell(ene). Mégis, hozzájuk bármikor bátran fordulhat az ember, ha szeretne valamit, esetleg problémája adódott az életben, vagy egyszerűen csak támadt egy ötlete. Mert ők olyanok, akár a „gyermekük”: sokkal inkább a pozitívumokat keresik az emberben, mint a rossz tulajdonságokat, baj esetén pedig kérés nélkül is nyújtják a kezüket (és még később is pontosan emlékeznek arra, kivel, hol is hagyták abba a beszélgetést).

 

Szóval én szeretek itt „dolgozni”, ehhez a csapathoz tartozni, mert jó. Jó, hogy sokszínűek vagyunk, jó, hogy van közös vonatkozásunk, de a legjobb, hogy mindehhez Móni és Tamás örömmel és kőkemény munkával nyújt fórumot, és szervez eseményeket a saját-, a mi- és az olvasók legnagyobb örömére. Köszönöm, köszönjük!