Főkép

Fülszöveg:

Lazlo Kovic, a CIA beépített sanghaji ügynöke, egy balul sikerült kommandós-akciót követően mind a saját felettesei, mind a kínai Állambiztonsági Minisztérium első számú bűnbakjává válik.

Ha mindez még nem lenne elég, egy, a Mao-korszak előtti időkből származó, rettegett titkos kínai bűnszövetkezet is vadászni kezd rá. Ezalatt az egész város, a háttérből manipulált, egyre jobban eszkalálódó Amerika-ellenes hangulattól forrong, amely akár a két ország közötti háborúhoz is vezethet.

Kovic a bőrét mentve önállósítja magát, és kínai alvilági kapcsolatait felhasználva próbálja kideríteni, kik és milyen érdekektől vezérelve mozgatják a szálakat.

 

Részlet a regényből:

1

 

Kína és Észak-Korea határa

A szögesdrótfal 1400 kilométeren át húzódott, három és fél méter magasan, száz méterenként betonoszlop tartotta meg, a csúcsánál ipszilon alakúra nyílva dupla pengesort képzett. Az üzenet világos volt: itt nem mehetsz át.

Kovic azt kívánta, bár ne is tette volna meg.

Nézte, ahogy eltűnik alattuk a sötétben alig látható határvonal, a Seahawk ablakainak a belseje már befagyott. Olsen, a tengerészgyalogosok parancsnoka a szájához szorította a mikrofont, az arcát beteges zöldre festette a műszerfal fénye.

– Lehet, hogy ti robbantjátok ki a következő koreai háborút.

Olsen tekintete elárulta, mit gondol a CIA­ről.

Ez volt az irodavezető nagy dobása. „Ha jól csinálod, a Fehér Házban személyesen fognak gratulálni neked. Ez a Fényszóró a legnagyobb fogásunk Oszáma Bin Láden óta”, mondta Cutler Kovicnak. Hányszor hallotta már ezt? Cutler újonnan érkezett a régióba, türelmetlenül várta a bizonyítási lehetőséget, Kínát csak egy állomásnak tekintette a Központi Hírszerző Iroda hetedik emelete felé. „Mindent lerendeztünk Pekinggel, támogatnak minket. Ez az első közös kínai–amerikai titkos küldetés, kár, hogy nem kürtölhetjük szét világszerte.”

Kovic tudta, hogy a kínaiak megvétózták volna. Ők jobban szerették, ha a kulisszák mögött történnek a dolgok. Peking besegített, a kínaiak biztosították a helikopter újratankolásához szükséges előretolt állomást, és ők gondoskodtak arról is, hogy a leszálló zónába való érkezésük előtt tíz perccel egy negyvenöt kilométeres szakasz sötétbe boruljon Észak­Koreában.

Megvakarta a jeget a mellette lévő ablakon. Egy darab lecsúszott róla, felfedve odalent a sötét semmit. Elvillant mellettük pár alacsony felhőfoszlány. A Seahawk rázkódva fordult keményen balra, amitől a tengerészgyalogosok leestek az útra hozott könnyű kempingszékekről. A pilóta felkurjantott.

– Nyughass, Tex! Ez nem rodeó!

Kovic a saját, Sanghajban válogatott csapatával szerette volna végrehajtani az akciót, de a Főnök nem engedte. „Fényszóró azt várja, hogy John Wayne megy érte, totálisan bepánikolna, ha meglátna egy csapat kínait.” Mégis, mit képzelt Cutler? Hogy baráti találkozóról van szó? Amennyi felszerelés lóg rajtuk, ráadásul a pofájába is világítanak, az az alak alig fogja látni őket, felőle lehetnének akár Klingonok is. De Cutler ragaszkodott a saját elképzeléséhez, figyelmen kívül hagyva a potenciálisan jobb megoldást, márpedig ez azt jelentette, hogy a tengerészgyalogságot kell be vetni.

– Tíz perc múlva a leszálló zónához érünk – hallatszott Tex hangja a fülhallgatóban.

Egy hirtelen felfelé áramló lökés elhallgattatta, és ismét kirepített mindenkit a székéből.

– Hé, drága pilóta barátom, azt akarod, hogy kidekoráljam a reggelimmel a szép tiszta helikopteredet? – üvöltötte Faulkner.

– Nagyon remélem, hogy megéri ez a kéjutazás – nézett Olsen szemrehányóan Kovicra.

Amikor Garrison parancsnok meghallotta, hogy Kovic vezeti majd a bevetést, azt mondta neki: „Leszel szíves egészben visszahozni a srácaimat”. Jó oka volt ezt mondani. Egyikük sem akarta felidézni a múltat.

Kovic végigmérte őket. Még a testpáncélban is mindannyian túl fiatalnak tűntek egy ilyen küldetéshez, bár tudta, hogy harmincnégy évesen ő már középkorúnak látszik a szemükben. Az a baj a tapasztalattal, hogy az ember már tudja, mi minden csúszhat félre.

Ideje beavatni őket, gondolta. Cutler ragaszkodott hozzá, hogy erre csak akkor kerítsen sort, amikor már a levegőben vannak. Egy ujjpattintással bekapcsolta a mikrofont.

– Figyeljetek, srácok, ez aFényszóró írta meg a Kedves Vezető teljes rakétaprogramjának a protokollját, beleértve a forráskódot és az egész hóbelevancot is. Egyedül hozta létre Észak­Korea nukleáris arzenálját. Nála magasabb rangú disszidenst nem sokat fogtok látni.

Kovicnak nehezére esett feltupírozni a feladatot. Az ő habitusára az egy szerű igazságok kijelentése volt a jellemző, minden csomagolás, díszítés és egyéb lószar nélkül, de most muszáj volt fellelkesítenie a fiúkat.

– Azt a kurva! – Deacon, a csapat legifjabb és leghangosabb tagja reagált elsőként, mintha kompenzálni akarná, hogy még ott a tojáshéj a fenekén. – Történelmet írunk, srácok!

– Ez a tervünk, haver – bólintott Kovic, és remélte, hogy ez jó értelemben fog megtörténni.

Nyolc órával korábban látta őket kiszállni a Seahawkból a Hszian melletti támaszponton, ahogy nyomták a keménykedő dumákat és a rapper stílust. Belegondolt, hogy mennyire idegennek tűnnek a számára – ami újra eszébe juttatta, hogy mennyire hozzászokott már Kínához. Tökéletesen adták a megszálló erőket, úgy álltak őrt a gép mellett, mintha Mogadishuba érkeztek volna, mindenkit ellenségként fürkésztek, még a tankoláson dolgozó személyzetet is. A kínaiakat nem különösebben izgatta a jó modor, de ha az ember azt akarta, hogy jól működjenek a dolgok, legalább némi tiszteletet illett mutatni irántuk.

– Hatalmas fogás, úgyhogy lesztek szívesek jól bánni vele, és éreztetni, hogy szívesen látjuk – tette hozzá Kovic, tudván, hogy hat havi szolgálat után a Dél­kínai­tengeren, ahol a kalózok elrettentése volt a feladatuk, szükségük van a viselkedésük átállítására.

Mind a hatan bezsúfolódtak a Seahawk szűkös utasterébe, teljes szerelésben: magas mólsúlyú polietilén sisak, ballisztikus lemez és poláranyag a zubbony alatt, M4­es és Beretta M9­es – az ilyen túlzások jellemzők a tengerészgyalogságra –, valamint az újonnan rendszeresített négy optikával szerelt éjjellátó szemüvegükre. Deacon és Kean úgy játszottak az övékkel, mint a gyerekek a karácsonyi ajándékkal. Tex, a pilóta egy átalakított M79­es gránátvetőt hozott magával, amelynek a csövét olyan rövidre vágták, hogy úgy nézett ki, mint egy muskéta a Karib-tenger kalózaiból.

– Kurvára nem lövök jól, de ezzel nyolcvan méteres körzetben mindenkit kinyírok, és még ki sem kell nyitnom hozzá a szememet.

– Ja, csukott szemmel jobban megy neki, ugye, Tex?

Kovic nem bonyolította túl a dolgot, csak egy kétoptikás éjjellátó szemüveget és egy Sig Sauer P226­os pisztolyt vett magához, Nightforce céltávcsővel, hangtompítóval és hat tölténytárral.

– Ez király, öreg.

Deacon a P226­ost csodálta, miközben ütemesen bólogatott a fülhallgatójából kihallatszó valamire. Faulkner belemerült egy játékba a telefonján. Kean macska módjára gömbölyödött össze, és mélyen aludt – ami nem akadályozta meg az igencsak gyakori fingásban.

– Hé, Kovács – pillantott fel Faulkner, és felé intett a félig felfalt Hershey csokirúdjával. Hatalmas baseballkesztyűszerű kezében úgy nézett ki, mintha egy gyufaszálat tartana.

– Kov­ics.

– Érzed már a honvágyat?

Kovic nemet intett a fejével. Valahogy elvesztette az amerikai édességek iránti lelkesedését, ahogy sok más amerikai dolog iránt is. Ha most ehetne valamit, az a Mancun rákkülönlegessége lenne, laskagombával, gondolta. Ha most egyáltalán otthonnak tekintene egy helyet, az Sanghaj lenne. Ott megvolt mindene, amire csak szüksége lehetett. A világon minden, akár importálták, akár leutánozták, kapható volt a bevásárlóközpontokban, elérhető a mozikban és a járda szélén, ahol mindenféle ízletes, gőzölgő finomságot lehetett venni. Meg aztán ott volt a sem amerikai, sem kínai Louise, akit váratlanul hozott az életébe Sanghaj. Vajon mit csinál most – amikor nem azon dühöng, hogy hova a fenébe lett már megint Kovic?

Faulkner harapott egyet a csokoládéból, és csámcsogás közben beszélt tovább.

– Mondd, Jason Bourne, hogy van az, hogy itt ülsz egy tengerészgyalogosakkal teli Hawkban, ahelyett, hogy háztetőkön ugrálnál valahol?

Ez jó kérdés volt. Simán nemet mondhatott volna. Beépített ügynöki jogosultsága lejárt, Afganisztán óta nem használt lőfegyvert, nem volt formában, ráadásul rengeteg teendője lett volna Sanghajban. Minden egyes csontja azt kiáltotta, hogy ne menjen, de tudta, hogy valami látványossal kell bizonyítania Cutlernek, ha meg akarja őrizni a helyét. Nem mondhatni, hogy szép férfibarátság alakult volna ki közöttük. „Vigyázz a hátsódra”, figyelmeztette Krantz még Langley­ben. „Cutler Kínára építve akarja megkoronáztatni magát. Simogasd meg egy kicsit a farkát, hiszen a te életrajzod valamivel tömöttebb, mint az övé.”

Ami igaz is volt. Kovicnak rendesen kijutott a tűzfészkekből: Libanonban a Hezbollahot kellett megzavarnia, Libériában egy fegyverkereskedőt átvernie, aztán Groznijban kiengedett csecsen fogolyként kellett pózolnia, lehúzott két turnust Irakban, majd Afganisztánban is. Olajbarna bőrszínének és erős pofacsontjának köszönhetően Vlagyivosztoktól Venezueláig szinte bárhol el tudta adni magát helybélinek. Sanghajt elvileg jutalomként kapta, mint „esélyt önmaga újra kitalálására”, ahogy a HR fogalmazott. Az első két évben utálta, mert nehezére esett megküzdenie a nyelvvel és a Kínát működtető rejtélyes kódrendszer feltörésével. Most viszont már el sem tudta képzelni, hogy máshol éljen. Ha rajta múlik, itt hal meg – de nem Észak­Koreában, és nem ma.

Price, a magas, csendes fiú is megszólalt.

– Ha elszaródik a dolog, kit hívhatunk?

Olsen leintette.

– Hé, kölyök, senki sem fogja elszarni, világos?

Ideje volt, hogy Olsen valami értelmeset is mondjon. Ahogy Kovic, ő is tökéletesen tudta, hogy ha elszúrják, magukra lesznek hagyva. Ez egy letagadható küldetés. A többiek ezt nem értették, de nem tehettek róla. Katonák, szabályok szerint élnek. A CIA­nál viszont az a szabály, hogy ne kapjanak el, mert senki sem fog kimenteni.

– Ha felkel a nap, tiplizünk – mondta Price. – Akár megvan a csomag, akár nem.

Kovic bólintott. Ahogy közeledtek a leszálló zónához, kezdtek visszavenni a virtuskodásból. Néha épp a legkeményebbek tévesztik össze az éles bevetést az edzőteremmel.

– Hát persze. De ha nincs csomag, nincs prémium – jegyezte meg Faulkner.

Kean felébredt a pénz említésére.

– Ha nincs prémium, még egy turnusra maradnom kell, különben az exem ügyvédje leperli rólam a gatyát is.

Jobban fél a tartásdíj fizetésétől, mint attól, hogy az észak­koreaiak szétlövik a golyóit, gondolta Kovic. Mindig könnyebb attól tartani, amit már ismersz. Önként jelentkeztek mind, mint jó hazafiak, de a pénz az, ami lázba hozza őket. Nem volt szíve elmondani nekik, hogy az a híres prémium nem automatikusan jár a különleges küldetésekért, hanem valami névtelen irodakukac döntésén múlik a Pentagon gyomrában.

– És nem próbálhatok fel holnap egy sárga puncit!

– Mintha nem pont azért tartaná a nyakadnak a kést az exed ügyvédje, mert nem voltál képes a gatyádban tartani a farkadat.

– Úgy van, haver! A Vadállat rászolgál a nevére!

Kovic elmosolyodott. A Pentagon milliószám gyártja az előírásokat a meg felelő nyelvezet használatáról, és erre ezek a srácok pont ugyanúgy beszélnek, mint az apja a maga idejében. Igaz lehet, amit mondanak, hogy az utazás beszűkíti az elmét. Amikor egyszer, jó szándékból, fel merészelte hívni Cutler figyelmét egy xenofóbnak hangzó megjegyzésére, a Főnök rámeredt a szemüvegén keresztül. „Nem barátkozni jöttünk, Kovic ügynök, hanem kiegyenlíteni a számlát.”

Az USA külpolitikája dióhéjban, olyan valakinek a szájából, aki úgy csinált karriert, hogy kihagyta az összes nagyon ronda műsort. Kovic megvetette a Cutlerhez hasonló aktatologatókat, azt pedig rettegésben tartotta Kovic terepen szerzett híre. Valószínűleg ez idegesítette a legjobban Cutlerben, és ez adhatta meg a magyarázatot arra, hogy miért kellett állandóan emlékeztetnie Kovicot az alárendeltségi viszonyokra. Választási évben pedig Isten óvjon mindenkit.

Kean most már teljesen beindult, és magával rántotta a többieket is.

– A ningbói Susie’s Barban van két ikerlány…

– Nem is ikrek, hokibajnok. Csak te mindet egyformának látod. Ha egy kislányt és a nagyanyját mutatnák neked, azokat is ikreknek néznéd.

– De legalább nem kell fizetnem érte!

– Deacon, te még szűz vagy! Azt sem tudod, hová kell dugni!

Újabb nevetéshullám rázta meg a kempingszékeket.

Olsen felüvöltött.

– Elég legyen már! Váltsatok csatornát, jó?

– Hé, Kovic, jut is szembe. Igaz, hogy egyenes a fanszőrük?

Olsen úgy nézett Deaconra, hogy az azonnal elhallgatott. Pillanatnyi csend állt be. Tex lassított. Félig hátrafordulva a föld felé intett.

– Jahú! Télapó megjött, jávorszarvassal együtt!

Havazott. A tengerészeti főparancsnokság elvileg csúcstechnológiát képviselő meteorológiai jelentése tiszta égboltot ígért. Ezzel az erővel rábízhatták volna magukat a phenjani tévé időjósára is, akinek az előrejelzéseit jóvá kell hagyatni a párttal. Na, tessék, gondolta Kovic, ez a meló egyre jobb lesz.

Akkor még nem tudta, hogy a hó fogja megmenteni az életét.

 

A Kiadó engedélyével.