Főkép

Majd egy év telt el az első rész megjelenése óta, ami ahhoz kellőképpen sok idő, hogy az ember elfelejtsen ezt-azt a történetből, ezért aki teheti, olvassa el újra az előzményt, és csak ezt követően vegye kézbe a Töredékeket. Nekem erre sajnos nem volt időm, így csupán a korábbi ajánlómra és a (töredékes) emlékeimre támaszkodva láttam neki a folytatásnak.

 

Ránézésre alig pár hét telt el Kira hazatérése, illetve a sok évnyi sikertelen próbálkozás után az első életben maradt csecsemő megszületése óta, de az előzetes várakozások ellenére minden maradt a régiben az emberiség maradékát képviselő kolónián. Nem sikerült előállítani az RM névre elkeresztelt halálos betegség ellenszerét, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy záros időn belül kihal az emberi faj (köszönhetően annak, hogy az újszülöttek két napon belül meghalnak). A bajok számát gyarapítja, hogy továbbra sincs béke a túlélő emberek és a részlegesek között (akikre szintén a kihalás vár). Sőt, ha lehet, még rosszabbra fordult a helyzet, ugyanis miután kiderült, hogy mindkét csoport számára van megoldás és remény, a szembenálló felek sokkal türelmetlenebbek lettek. Ez pedig olyan lépéseket sejtet, amiket Kira (a főszereplő, és egyúttal a jelöltünk a világmegmentő címre) mindenáron el akar kerülni. Ennek érdekében nyakába akasztja tarisznyáját, és elindul vissza Manhattanbe (egyedül!), hogy végére járjon egy szálnak, ami a nagy kapkodásban elsikkadt az előző kötetben…

 

Mivel szokás szerint nem osztja meg terveit a többiekkel, a hátramaradottak csak találgatni tudnak. Közülük Marcus jut legtovább, bár egyáltalán nem örül a felfedezéseinek, és az sem vigasztalja, hogy nem sok ideje maradt a bánkódásra. Ennek megfelelően a trilógia második része többnyire két szálon viszi tovább az eseményeket, melyek közül a legfontosabb természetesen Kira utazása, hiszen általa részben választ kapunk az előző kötetben felmerült kérdésre: mivé vált Amerika a pusztulás tucatnyi éve alatt. Akárcsak Stephen King Végítélet című regényében a természet – ahol lehet, Wellsnél is – visszahódítja a városokat, igazából csak idő kérdése, mikorra takarja el végleg a növényzet az épületek romjait. Utak, hidak és gépjárművek hiányában a közlekedés kifejezetten nehéz, és akkor még nem említettem a civilizáció káros melléktermékeit.

 

Előre borítékolható módon a talált információk egy rakás új kérdést vetnek fel, amikre ezúttal nem kapunk választ. Ráadásul a kötet befejezése olyannyira nyitva hagyja a történetet, hogy még tippelni sincs kedvem, vajh miként dolgozza majd el Wells a szálakat. A Töredékek ugyanúgy letehetetlen, mint az előző kötet, legfeljebb már az újdonság varázsa cserélődött le az ismerős karakterek okozta otthonosságra. Meglepő módon nem a cselekmény tetszett a legjobban – egyes részeknél kifejezetten déjà vu érzésem volt –, hanem a világ leírása, a pusztuló nagyvárosokról felvillantott „pillanatfelvételek”, az élővilág térhódítása és a civilizáció maradványainak utóélete. No meg az is érdekes, miként igyekeznek alkalmazkodni az emberek a megváltozott körülményekhez…

 

Mindezek miatt a trilógia utolsó részét muszáj lesz elolvasnom, mert most már kíváncsi vagyok arra, hogyan fejeződik be Kira története, és vajh megmarad az emberiség, vagy belepusztul a saját maga kreálta világvégébe.

 

Részlet a regényből