Főkép

Alma Katsu Halhatatlanja a tavalyi ősz egyik legmeglepőbb olvasmányélménye volt – sűrű, sötét, érzéki, alkímiával jócskán megbolondított romantikus thriller, ami fényévekre van a könyvesboltok polcait mindinkább ellepő műfaj legtöbb darabjától. Engem egy éve teljesen lenyűgözött a bátorsága, az arányérzéke, a szereplői, a mesélő hang, az évszázadokon átívelő baljós mágikus vonal. És rettenetesen elégedett voltam, amiért egy, a maga módján kerek történetet kaptam, a folytatás kényszere nélkül. Épp ezért esett le az állam, amikor meghallottam, hogy idén megjelenik a folytatás – aztán fellapoztam az első részt, és szembesültem vele, hogy már ott is említették, hogy ez bizony trilógia. Vagy egyszerűen figyelmetlen voltam, vagy megvezettek a saját vágyaim – olyan jó lenne néha önálló történeteket olvasni ebben a műfajban is.

 

Ilyen előzmények után némi kétkedéssel vettem kézbe a Megtorlást – tartottam tőle, hogy az első rész után ezt bizony csak elrontani lehet… Szerencsére nem lett igazam, a második rész messze nem csalódás, de nem is okozott akkora élményt, mint az előzmény.

 

Lanore McIlvrae a Halhatatlan végén maga mögött hagyta nem csak az amerikai kontinenst, hanem két évszázada szívét birtokló szerelmét, Jonathant is, hogy Európában kezdjen új, közös életet szerelmével, a halandó orvos Luke Findley-vel. Ám boldogságuk nem tarthat sokáig – a folytatás első oldalain Lanore megérzi, hogy két évszázada eltemetett kínzója, ura és parancsolója, az őt halhatatlanná tévő Adair kiszabadult börtönéből. Tudja, hogy a több száz éves, gyakorlatilag elpusztíthatatlan Adair azonnal a keresésére fog indulni, mint ahogy azt is, hogy útja közben bárkin és bármin átgázol a cél érdekében. Így Lanny ismét csak menekülni kényszerül, földrészeken át, régi ismerősök felkutatásával, múltbeli utazások felidézésével próbál rájönni, hogyan szabadulhatna meg örökre.

 

S míg Lanny menekül, Adair kétszáz év börtön után ismerkedik az új világgal, próbál alkalmazkodni a körülményekhez, visszaszerezni elveszett vagyonát, udvartartását, hatalmát – és közben egyvalami hajtja: megtalálni a nőt, aki legyőzte. A bosszúvágy, a parttalan erőszak és a sértettség mellett azonban mindinkább teret enged a vágynak a szeretett nő után – és itt kezd nekem elcsúszni a könyv egy olyan irányba, amit nem szeretek. Az első részben Adair maga volt „a megtestesült romlottság, aki szembeköpi a műfaj összes megtérő rosszfiúját, aki arra használja a naiv fiatal nő rajongását, hogy megtörje az akaratát, aki a szexualitást annak legmocskosabb formájában használja – büntetésre, megalázásra. Akit ha szeretsz, beledöglesz”. Ehhez képest a folytatásban ő is beáll a műfaj megmentendő rosszfiúi sorába, akik alig várják, hogy egy szépséges önfeláldozó fiatal nő értelmet adjon az életüknek, és megmutassa, mi a szerelem. Könyörgöm, miért? Miért nem bírja ki egy romantikus thriller szerzője sem, hogy ne „javítsa meg” a rosszfiút?

 

Szerencsére azonban más kritikám nem nagyon lehet – mindaz, ami az első részt oly nagyon érdekessé és egyedivé tette, megvan itt is. A Megtorlás gyönyörűen megírt, mágiával sűrűn átszőtt, költőien elmesélt történet szerelemről, halhatatlanságról, az örök élet terhéről és kínjairól, vágyról, árulásról és bosszúról. Áthatja ugyanaz a baljós, szomorkás, reménytelen atmoszféra, ami az előzményt – tipikusan őszi könyv ez, szürke, esős, szeles időkre való. S amikor már épp elegünk van a romantikus vonulatból, és falhoz akarnánk vágni a könyvet a halhatatlan rosszfiú szenvelgései miatt, Katsu elénk pakol egy utazást a múltba, ami hol egzotikumával, hol történelmi utalásaival, hol szereplőivel bűvöl el – hol azzal, hogy azért a nagy szenvedély közepette csak megtudunk ezt-azt hőseink előző életeiről. A végére pedig kiderül, a történet még sokkal régebbre nyúlik vissza és még sokkal mélyebb mágiát rejteget, mint hittük. Van tehát muníció a trilógia zárásához bőven, és ez a mágikus szál tényleg nagyon érdekes lehet – csak egyet kérek, ne csináljunk Adair-ből csillogó szemű szerelmes vámpírt!

 

Részlet a regényből