Robert Charles Wilson: Bázis – A Blind Lake-rejtély

„Aki elég sokáig nézi a csillagokat, arra végül a csillagok is visszanéznek” – mintha csak erre a mondatra építette volna fel Robert Charles Wilson legújabb magyarul megjelent regényét, a Bázist. Regényében ugyanis az emberiség néhány évtized múlva hirtelen rátalál az idegenekre: hihetetlen teljesítményű kvantumszámítógépeik segítségével meg tudják figyelni távoli égitestek élővilágát – először egy olyan planétát, ahol tisztán növényi életre leltek, majd pedig a nem túl izgalmas UMa47/E névre keresztelt bolygót, ahol viszont idegen lényeket fedeztek fel. A „homár” becenévvel illetett lények példás rendben és szervezettségben élnek, ami persze annyira nem könnyíti meg a tudósok munkáját, akik hosszú kutatások után is alig-alig tudnak valamit a fajról – így hát nem marad más hátra, mint tovább nézni a csillagokat.

Ennél azonban valamivel egyszerűbb dolguk van a Blind Lake Kutatóintézet munkatársainak, ugyanis a zavarba ejtően fejlett O/BEK számítógépek képesek arra, hogy egy lényt folyamatosan megfigyeljenek, azt még az ötven fényévnyi távolság ellenére se veszítsék szem elől, sőt, a lehető legtisztább képet adjanak róla. Senki nem tudja, hogy miként működnek az O/BEK-ek, de élvezik a tudomány gyümölcsét: hónapokon át vizsgálják az Alanyt. Ilyen tudós Marguerite is, akinek mindennapjai válása után csupán lánya, Tess és az Alany körül forognak – ám Tess-szel nincs minden rendben, a tükröződő felületekben egy alakot lát, aki mintha rá hasonlítana. Az ő életükbe lép be Chris, az újságíró is, aki megtépázott hírnevét szeretné helyre hozni egy Blind Lake-ről szóló cikkel. Amikor azonban hirtelen, minden előjel és figyelmeztetés nélkül kordont vonnak a telep köré, s teljesen lezárják az intézetet, már mindenki sejti, hogy itt valami olyan készülődik, ami alapjaiban rázhatja meg az emberi civilizációt…

Robert Charles Wilson eddig sem arról volt híres, hogy minden fizikust és a tudomány iránt rajongó olvasót kielégítene magyarázataival – ez a hosszabb magyar címmel is rendelkező Bázisban sincs másként. Az elég hamar kiderül, hogy a kanadai szerző nem szeret sokat magyarázni, nem akar elkápráztatni briliáns elméleteivel vagy újító ötleteivel, helyettük az egyébként sem sok eredeti megoldással rendelkező regény más aspektusaira helyezi a hangsúlyt. Márpedig felmerül a kérdés, hogy mit ér a science fiction „science” nélkül? Nagyon is sokat, már ha valaki vevő a karakterek közti dráma bemutatására, s kíváncsi a kötet elején felvetett rejtélyek kibogozására. Kicsit furcsán is érzem magam, mert a cselekmény egyáltalán nem kápráztatott el, mégis azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé szeretném lerakni a könyvet, valahogy észrevétlen is belemerültem az enyhén klausztrofóbiás, idegen lények hatása alatt álló közösség életébe.

Blind Lake telepén ugyanis mindenki csak az Alanyhoz képest tudja meghatározni önmagát. Az idegenekben megnyugvást vagy életcélt találó személyek élnek egymás mellett az Alany ellen ágáló, azokban a pusztulás előfutárát látó emberekkel, miközben mások lehetőséget, kiugrási pontot, hírnevet vagy pénzt keresnek a távoli bolygó népében, még az alig tizenegy éves Tess életét is alapjában határozzák meg az idegen lények. Muszáj foglakozniuk azokkal, akik felborították az univerzumról adott képüket, ez pedig kihatással van az emberi kapcsolataikra is – a vizsgálat magát a megfigyelőt is megváltoztatja. Pedig eleinte egyáltalán nem tűnnek különösebben szimpatikusnak, aztán ahogy lassan megismerjük életüket, motivációikat és céljaikat, egyre inkább a megkedveljük őket – ellentétben például a szerző korábbi regényével, a Pörgéssel, ahol az izgalmas ötletek unalmas szereplőkkel társultak.

Nem mernék olyan kijelentéseket tenni, mint hogy a Bázis megváltoztatja a science fictionről alkotott képünket, elvégre erről szó sincs: azoknak ajánlanám elsősorban, akik nem riadnak meg attól, ha egy könyv egy lazán felvetett tudományos probléma kapcsán az emberek viselkedését vizsgálja, ha az idegenek helyett a földiekre helyezi a hangsúlyt – így pedig talán azok is örömüket lelhetik benne, akik eddig csak kevés sci-fivel találkoztak. Nem bánom, hogy elolvashattam, a befejezés miatt ráadásul meglehetősen pozitív emlékeket fogok őrizni a könyvről, s ki tudja, talán még a szerző következő alkotásához is kedvet kapok. Mert abban viszont biztos vagyok, hogy Robert Charles Wilson tartogat még nekem nagy meglepetéseket…