Főkép

A 2013-as év (ahogy tulajdonképpen az előző vége is) „Keith Jarrett összes arca" jegyében telik az ECM-nél: még tavaly ősszel jelent meg Jarrett európai kvartettjének egy alvó koncertfelvétele Tokióból; év elején megkaptuk a püthagoreus szférák zenéjére, az Ottobeuren-i Apátság Karl Joseph Riepp barokk orgonáján improvizált anyag összkiadását; hogy aztán tavasszal megörvendeztessenek minket az egyszerűen csak Triónak hívott, Gary Peacock-kal és Jack DeJohnette-el több mint harminc évre visszatekintő együttműködésnek egy 2009 júliusában rögzített Luzern-i állomásával. Aztán ősszel egészen váratlanul jelent meg a klasszikus zenétől eltávolodott Jarrett-nek Michelle Makarski-val rögzített, Bach zongorára(/csembalóra) és hegedűre írt hat szonátájának felvétele. Mindezek után akár éves szünetek is következhettek volna – arra, hogy nem így történik, a Jarrett valamelyik fiókjában pihenő, eredetileg saját magának és örömére készített, most november végén megjelenő hangfelvétel a tanúság, melyet decemberben még egy összkiadás, a Münchenben és az ausztriai Bregenzben adott szólókoncertjeinek felvétele fog betetézni. Ezért az aktuális, novemberi dupla album címe  (No End) akár a vég nélkül megjelenni látszó Jarrett munkákra is utalhatna.

 

Persze valójában amit ez az album demonstrál, az Jarrett véget nem érő kreativitása, a zenéhez való viszonyának őrülete vagy még inkább, őrületének egyik fajtája. Ami ezeken a korongokon történik, az nagyon távol van minden eddig ismert arcától, még a korábban egy hasonló időszakából származó Spirits (1985) felvételeitől is, ahol Jarrett szintén multiinstrumentalistaként funkcionált. Ahogyan akkor, most is otthonában muzsikált és úgy tűnik, hogy a Tandberg kazettásmagnóval rögzített felvételekre visszanövesztette göndör-pöndör hajkoronáját, felhúzta a Miles Davis-szel töltött időszak óta a szekrényben porosodó hippi hacukáját, és ha maga nem is élt soha tudatmódosító szerekkel, miután a Miles Davis-szel töltött időszak óta nem használt szerelésében tükörbe nézett, úgy megrészegedett, mint az egykori társak a gyógynövényektől. Ennek örömére nem is a zongorájához ült le játszani, hanem felkapta az elektromos gitárjait, a Fender basszusgitárját, dobokat, tablákat, ütőshangszereket és még egy furulyát is - a hangszerek között szereplő zongora feltehetően már lekopott a szalagról 1986 óta, mert sehol sem hallani - és türelmesen elkezdett réteget rétegre rögzíteni.

 

Az eredmény? Elképesztő! A legegyszerűbben talán úgy lehetne jellemezni a létrejövő muzsikát, mintha a hetvenes évek krimisorozatokhoz komponált zenéi keverednének a tűz körül táncoló törzsi ritmusokkal, kántálásokkal - igen, néha Jarrett maga is amolyan énekké bővített nyöszörgésekre fakad. De talán nem is maguknak a hangoknak a jellemzése, hanem annak az állapotnak a megértése visz közelebb minket az album lényegéhez, amelyekből ezek a hangok származnak. Az egész kísérlet alapja a ritmusból fakadó kényszeres viszony, magára a ritmika közvetlenségére épülő zenei közvetlenség. Ahogyan a zongorán csak egy billentyű és kalapács segítségével tud Jarrett megütni egy húrt, úgy itt szinte minden hangot közvetlenül kontrollál vagy érint: a szólógitárt feltehetően ujjbegyeivel pengeti, sokszor egészen mélyen, szinte húsbavágóan pendítve meg egy-egy húrt. Gitárkísérete meglepően szofisztikált és modern, az ütőshangszerekhez való viszonya pedig egészen erotikus, már-már perverz.

 

Jarrett-nek egyetlen tudatmódosító szere maga a zene és a muzsikálás, és ennek a folyamatnak most egy egészen intim és személyes pillanatát teszi számunkra hallhatóvá. Mindennek a hippi szerkó és a tűz körül ugrálás éppúgy integráns része, mint a rengeteg zongorakoncert, mert ezen elemek mindegyike a Jarrett-i ösztönösség jele.

 

Előadó:

Keith Jarrett - elektromos gitárok, Fender basszusgitár, dobok, tabla, ütőshangszerek, furulya, zongora

 

Elhangzó szerzemények listája:

CD1:

I-X

 

CD2:

XI-XX