Főkép

Nem mondható, hogy kulturális programoktól távol töltöttem volna november negyedik hétvégéjét, ugyanis – kis túlzással – egyenesen a bécsi Avenged Sevenfold/Five Finger Death Punch koncertről estem be a városligeti koncerthelyre. Hajnali negyed négyre sikerült hazaérni, így némi alvás után már útnak is eredtem a Petőfi Csarnokban megrendezésre került fesztiválra. Igen, nyugodtan nevezhető ez az est fesztiválnak, ugyanis egy jegy áráért, egy este, egy helyen, több zenekart lehetett megtekinteni. Örömteli, hogy egyrészt emiatt nem kellett vidékre utazni, hiszen inkább a fővárostól távoli városokban szokás ehhez hasonló feszteket rendezni; másrészt pedig, hogy fiatalabb zenekarok léptek fel, fiatalabb közönség előtt, és nem az Ossian akciózott az Akelával… Nem titkolom, hogy számomra a fő vonzerőt a Leander Rising-Subscribe-Depresszió triumvirátus adta. Arról nem is szólva, hogy a jegyárat is sikerült elfogadható mértékűre faragni.

 

Megérkezve a helyszínre zökkenőmentesen bejutottam, nem kezdett el senki akadékoskodni a beengedésnél, s a ruhatár ugyan megtelt, de szerencsére nyitottak újat, úgyhogy nem érhetette szó a ház elejét. Talán annyi, hogy a büfé árfolyamán kicsit meghőköltem, de ne legyünk telhetetlenek, hogy olcsó jegy mellé még olcsó ételt és italt is elvárjunk. Kíváncsi voltam viszont arra, hogy az előző napi élmény után mit fogok gondolni erről az estéről. Értelemszerűen ostobaság lenne akkora fényorgiát és pirotechnikai arzenált várni, mint ami Bécsben volt – hiszen csak annak az ára valószínűleg többre rúg, mint ennek a teljes estének a lebonyolítása –, de az ember balga, és kicst akkor is elkezd hasonlítgatni. Ám ha próbálom objektíven nézni, sikerült a PeCsa-ba olyan látványvilágot elhozni, amely köröket ver az átlagos magyar koncertekre, és bőven felülmúlja a várakozásokat.

 

A Bloody Roots zenekar létezésével és hátterével tisztában vagyok, tudom ki alapította, és kik alkotják a bandát, de nagyjából ennyi, így kíváncsi voltam, hogy a zenéjük inkább a Moby Dickéhez vagy esetleg a névből adódóan a Sepulturához áll-e közelebb. Pontosan nyilatkozni erről nem is tudnék, de talán valamivel a cethez közelít. Smici továbbra sem egy énekes pacsirta, de nem is ez a dolga. Elismerésre méltó a karrierje, és vitathatatlan, hogy hazánk egyik ikonikus alakjává nőtte ki magát, de hozzám sem a Moby Dick zenéje nem tudott közelebb férkőzni, sem ez. Tisztességesen zúzós, darálós muzsika ez, de nem az én világom.

 

 

Az első zenekar, amelyre különösen kíváncsi voltam, az a Leander Rising. Nagyon kedvelem a banda munkásságát, szívesen hallgatom a dalaikat, de élőben eddig még nem volt szerencsénk egymáshoz. Érdeklődéssel átfűtve vártam, hogy a sok pozitív vélemény, amelyektől hangos egy-egy koncertjük, tényleg igaz-e, és a zenekar körüli felhajtás is jogos és megalapozott-e – ám sajnos nem azt kaptam, amire számítottam. Előre szeretném leszögezni, hogy egytől-egyig kiváló zenészek alkotják a csapatot, remek szerzeményekkel rukkoltak elő, de az élő produkciójuk nem győzött meg maradéktalanul. A lemezen oly kiválóan teljesítő Leander, a tiszta, dallamos ének és az acsarkodós hörgés váltakozását remekül produkáló énekes élőben mintha nem tudná tökéletesen visszaadni a dallamokat. Persze lehet azt mondani erre, hogy ettől élő, ettől van varázsa, hogy nem úgy szól, mint a lemezen, de azért a tiszta énekeknél akadtak néha problémák. Félreértés ne essék, abszolút nem volt vállalhatatlan, csak itt-ott picit erőtlen.

 

A másik nagy kérdés számomra az volt, hogy a mostanság a celebkedéssel is megpróbálkozó Vörös Attila tényleg rászolgál-e arra, a már kissé túlzott mértékű hype-ra, amely körüllengi. Kiváló zenész, de nekem kicsit sok volt az allűr, a „rocksztárkodás”, a terpesz – és ezek bizony az alázat rovására mentek. Persze a tinilányok attól már a fellegekben járnak, ha rájuk mosolyog egy gitáros, és a közönség többségét fiatalabb lányok alkották, tehát következetes is lehet ez a szerep, de számomra picit visszásnak hatott. Remek ellentettje a másik gitáros, Jozzy, akiben éreztem az alázatott, nem voltak allűrök, csak remek zenélés. Nem azt mondom, mert nyilván nem így van, hogy a koncertet egy helyben állva kell lejátszani, de azért érezni kell a határokat. Persze szinte biztos vagyok benne, hogy a véleményemmel kisebbségben vagyok, elvégre a közönségnek tetszett ez a performansz, amelyet, újfent szeretném hangsúlyozni, nem érhet szó, mert hihetetlen hangulatot tudnak varázsolni. Sorjáztak a közönség-kedvenc számok: a „Viharom, tavaszom”, „Szívidomár” és természetesen a legnagyobb ovációt kiváltó „Szomorú vasárnap” feldolgozása, mely egyenesen hátborzongató volt. Más feldolgozással is találkozhattunk, hiszen a ráadás Rihanna világslágerének („Only Girl”) előadása volt, de halhatta a tisztelt nagyérdemű a nemrégiben bemutatott új dalukat, a „Félőlény”-t is. Óriási lendület, jól szóló koncert, remekül megkomponált fények.

 

 

Az átszerelés ideje alatt a Nickelback 2005-ös lemeze, az All The Right Reasons szólt a hangfalakból, és szégyen vagy nem, én ott maradtam a keverő körül, és végighallgattam, mintha még sosem hallottam volna. Nagyjából a nyolcadik dalig jutottunk el, amikor színpadon termett a Subscribe legénysége, és kezdetét vette a beállás, a soundcheck. Subiék hónapok óta nem koncerteztek, ugyanis éppen írják a következő sorlemezüket, így nagy várakozás előzte meg a fellépésüket. Érdekes végighallgatni egy ilyen beállást is, és megfigyelni, hogy miként tolják a keverőpulton a helyükre a potmétereket, miként lesz az egyenként furán élesen megdörrenő hangokból élvezhető, s miért szól később a koncert kiváló minőségben. Ők is hoztak saját fényest, így ismét fantasztikus vizuális élménnyel szolgált a koncert. Talán már sokszor említettem, de engem egyrészt le lehet venni a lábamról ütemre összerakott és eltervezett fényekkel, másrészt továbbra is váltig állítom, hogy rengeteget hozzá lehet adni egy performanszhoz az okosan átgondolt fényekkel.

 

Aki régebben látta a zenekart, az most meglepődhetett, ugyanis már csak egyedül Bálintnak van rasztája, viszont Máténak kinőtt a haja. Hihetetlen, hogy Bálint ugrált, pörgött, egy komplett testnevelés órát bemutatott éneklés közben, de ez lihegés formájában nem mutatkozott meg a teljesítményén. Persze hogy volt a kihagyhatatlan rádióslágerük, a magyar nyelvű „Álomtégla”, kedvcsinálóként és premierként meghallgattunk egy egyelőre még cím nélküli dalt a készülő albumukról, ismét kiderült, hogy a „The Devil Take The Hindmost” az egyik legjobb szerzeményük, erre egyébként egy elég komoly circle pit alakult ki a küzdőtéren. Energia, tempó, darálás, volt itt minden – nálam ők nyerték meg az estét.

 

 

Az előre tervezetthez képest kisebb csúszás alakult ki a kezdési időpontokat illetően, így a Depresszió valamivel 10:30 előtt kezdett, amikorra már elég rendesen megtelt a keverőpult mögötti terület is. Kimondva kimondatlanul a Depi volt az est főzenekara, ők talán egy leheletnyivel több lámpát is kaptak, és mintha az amúgy különösebb kivetnivaló nélkül működő hangzás is még tisztább lett volna: érezhetően ekkor dörrent meg legrendesebben a hangcucc. A vadonatúj és a régebbi számok mellett a ritkábban helyet kapó, de a közönség által igényelt szerzeményeket is eljátszották, persze a kihagyhatatlan slágerek mellett. A publikum lankadásának szemernyi jele sem mutatkozott, fáradhatatlanul csápoltak, headbangeltek, énekeltek – ők ezzel vették ki a részüket.

 

 

Be kell vallanom, az Ektomorf nagyon nem az én zeném. Abszolút üde színfolt és tisztességes az a karrier, amelyet befutottak, az a szint, amelyre felértek; a fellépésük mindenképpen örömteli volt ismét hazai színpadon, de ettől függetlenül nekem ez a zene nem mond túl sokat. Én a tiszta, dallamos énekre esküszöm: darálhatnak csirkét, höröghetnek-röföghetnek, de préseljenek ki magukból emlékezetes, ragadós dallamokat, és ugyan remek frontember Farkas Zotya, de nem egy dallamkirály, úgyhogy én meghagyom a zenekart azoknak a zenehallgatóknak, akik megtalálják a számításukat a zenéjükben, és örömüket lelik benne.

 

 

Remélem ez az este előfutára lehet annak, hogy a későbbiekben is megrendezésre kerül egy ilyen nagyobb volumenű fesztivál Budapesten, és nem kell érte sok száz kilométert utazni. Biztos információk hiányában csak tippelni tudok, de szerintem teltházas volt a feszt, úgyhogy érdeklődés van iránta, bízom benne, hogy anyagilag is sikeresnek nevezhető, így lesz folytatása. És számomra az is örömteli, hogy végre egy olyan rock/metálfesztiválra volt kíváncsi rengeteg ember, ahol nem csendült fel az „Acélszív”, nem több évtizede a pályán lévő bandák szüntelen lázadozó dalszövegeiket kellett hallgatni, hanem főként a fiatalabb generációt megszólító csapatok adtak remek koncerteket, és varázsoltak ezzel kifogástalan hangulatot ezen a szombaton a Városligetben.