Nicholas Evans: Viharhegy

Nicholas Evans nevének említésekor sok olvasónak rögtön A suttogó című regény jut az eszébe, bevallom, ez alól én sem vagyok kivétel. Főleg, hogy a történet által nyújtott feledhetetlen élményt többször is átéltem, ez az a kötet, amelyet a legtöbbször olvastam újra. A szerző más regényét viszont nem ismertem. Jogos lehet a kérdés, hogy ha ennyire tetszettek az író papírra vetett gondolatai, akkor miért nem olvastam a többi művét is? Talán féltem, hogy felmutat egy jobb vagy még annál is jobb történetet, és A suttogóval szemben érzett mélységes imádatom csorbát szenved, fényét veszti. Tudom, hogy ez nem más, mint struccpolitika, de akkor is... Az élet azonban úgy hozta, hogy mégis a kezembe került egy másik regény és most szavakba kellene foglalnom az érzéseimet, de ez pont annyira nem egyszerű, mint amennyire számítottam rá.

Két síelő egy véletlen balesetnek köszönhetően felfedezi egy fiatal nő jégbe fagyott holttestét, amelynek kiemelése nem egyszerű, de az azonosítása annál inkább, mert a lány nem más, mint Abbie Cooper, akit már évek óta gyilkosság és ökoterrorista cselekmények miatt köröznek. A lány halála igazi rejtély, nem tudni, hogyan halt meg, felmerül a gyilkosság, az öngyilkosság, de az egyszerű baleset lehetősége is. Ha a földi világból való távozása csupa titok is, az általa elkövetett tettek és ehhez kapcsolódva az élete már nem. De hogyan is történhet meg az, hogy egy jó körülmények között élő lányból ökoterrorista, gyilkos és körözött bűnöző lesz? Hogyan éli meg mindezt a családja?

A fülszöveg és a regény első kb. 80 oldala alapján olyan cselekményre számítottam, amelyben a nyomozati szerv a bizonyítékok alapján felgöngyölíti az ügyet, és az oldalakon magát a nyomozást követhetem majd végig. Persze gondolhattam volna, hogy a szerző más utat fog választani. A kiinduló állapotot követően a történet nyolc évet ugrik vissza az időben, amikor tulajdonképpen az egész szövevényes és szerencsétlenségbe torkolló végjáték elkezdődött. Gyakorlatilag egy fordított cselekményű és eseményvezetésű regényt vehettem a kezembe, amelyből egyenesen következik, hogy a végkifejlet ismertében az alaphangulat meghatározza az egész könyv hangulatát. Ugyanakkor ez a megoldás az író részéről egyfajta kihívásnak tekinthető, hiszen úgy kell fenntartania az olvasó érdeklődését, hogy közben már „lelőtte a poént”, elárulta a befejezést. Megemelem a kalapom a szerző előtt, mert ezen a nehezített pályán is jól vette az akadályokat, vagyis képes volt egy élvezetes, megdöbbentő és megrázó regényt írni.

Boldogsággal töltött el, amikor felfedeztem, hogy van hasonlóság a már sokszor olvasott és a jelenlegi regény között. Persze éppen csak árnyalatnyi – egy New York melletti család és Montana csodálatos tájai jelentik a közös pontot –, de ez elég volt ahhoz, hogy az otthonosság érzetével töltsön el és örömmel merüljek el a történetben. A gyönyörű hegyek azonban nem csak a hátteret, de a konfliktus alapját is szolgáltatják, hiszen az ásványi nyersanyag, mint állami vagyon kitermelése elsődleges cél, amely jellemzően nem veszi figyelembe sem a környezetvédelmi, sem az emberi tényezőket. A lapokon egyszerre bontakozik ki egy család széthullásának tragédiája, merülnek fel a környezetvédelem aktuális kérdései és bepillanthatunk az egyes – sok esetben radikális elveket valló – környezetvédő csoportok működésébe, valamint tevékenységük következményeibe.

Lehet bármilyen fontos és aktuális az adott probléma, ennek a történetnek a középpontjában mégis a család (és tagjainak) lelki állapota, a bennük lejátszódó folyamatok állnak. A regény sokat eláruló első része és az ott megismert alaphangulat rányomja a bélyegét a szöveg egészére, a felvezetésben elhangzó mondatok, apró mozdulatok mindegyike értelmet nyert a következőkben, és tartalommal töltődött fel. Elgondolkoztató, megdöbbentő, ugyanakkor megrázó is ez a regény. Elgondolkoztató, mert amíg olvastam, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy ha bizonyos dolgok másként történnek meg, egészen apró cselekmények másként következnek be, akkor talán elkerülhető lett volna az egész eseménysorozat. Megdöbbentő, mert a könyv ékes példája annak, hogy a környezetvédelem nagyon nemes cél, de mit sem ér, ha a szabályok tele vannak kiskapukkal, ha a pénz fontosabb szempont és vannak helyzetek, amikor még az emberélet sem meghatározó tényező. Megrázó, mert fájt látni, hogy milyen apróságokon múlik egy család boldogsága és tagjainak boldogulása, hogyan is vesz kedvezőtlen irányt egy fiatal lány élete, mi az, ami miatt képes meggondolatlan tettek elkövetésére is.

„... milyen különleges teremtmények is az emberek. Hogyan szorulhat beléjük ennyi ellentétes dolog egyszerre, ennyi egymásnak ellentmondó érzelem? Szeretet és gyűlölet, öröm és kétségbeesés, bátorság és félelem. Olyan ez, mintha minden elképzelhető színnel felruházott megannyi nagy pörgettyű lennénk, amelyen hol ide, hol oda táncol a fény.”

A szerző képes volt arra, hogy sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó érzéseket hozzon felszínre belőlem, játszott velem és ennek köszönhetően az érzelmek teljes skáláját éltem át: a szereplőkkel együtt megjártam a poklot, éltetett a remény és töltött el az adott helyzet okozta boldogság, vagy éppen uralkodott el rajtam a kétségbeesés. Nem egyszerű könyv ez, nem könnyű olvasmány, engem kifejezetten megviselt. Nem tudtam gyorsan haladni vele, időnként félre kellett tennem, ki kellett lépnem a történetből, de mindig visszakívánkoztam, és minden egyes alkalommal rövid időn belül ismételten a hatása alá kerültem. Amikor pedig befejeztem, még napokig gondolkodtam az eseményeken és az összefüggéseken, az okokon és az okozatokon. Mi egy jó regény ismérve, ha nem ez?

Nem egy tipikus krimi, de pont ez a jó benne. Szerettem olvasni az összetett probléma kibontakozását, a kezdetben lassú, inkább a szereplők és az alapszituáció bemutatására koncentráló részeket, a festővászon és ecset után kívánkozó tájleírásokat, majd a későbbiekben – főleg a könyv második felében – bekövetkező hol váratlan, hol pedig előre kiszámítható történéseket, a sokféle lelkiállapotot felvonultató történetet és a végén a már ismert tényekhez vezető eseményeket. Féltem ettől a regénytől, tartottam tőle, hogy felülírja A suttogó által adott élményt, de nem tette meg, hanem teljesen mást adott helyette, más érzelmeket hozott felszínre belőlem, és ha meg kellene határoznom, hogy melyik történet tetszett jobban, akkor nagy valószínűséggel nem tudnék közülük választani. Mi volt az igazán érdekes? Az mindenképpen, hogy a végig nyomasztó hangulat és a többnyire tragikus események ellenére a szerző képes volt úgy alakítani a regény végét, hogy mégis megelégedéssel, jó érzéssel tudjam befejezni, hogy érezzem, ennek az egésznek volt értelme és elgondolkozzam azon, hogy talán tényleg igaz az a megállapítás: „ha egy ajtó bezáródik, kinyílik egy másik”.