Avril Lavigne: Avril Lavigne (CD)

Az évek során ugyan semmit sem változott – vaknak azért éppenséggel nem nevezhető – rajongásom Avril Lavigne bájosan vadóc előadói egyénisége, kellemes hangja és világmegváltó álmai iránt, egyre inkább úgy érzem, hogy lassan elérkezik az ideje valamiféle stílus- vagy arculatbeli váltásnak… avagy Kanada immár nem is annyira ifjú üdvöskéje talán rég el is késett ezzel. A címválasztás – az album nemes egyszerűséggel Avril nevét viseli – talán épp valami efféle törekvésre utal, számomra azonban fokozatosan eltávolodik a magazinokban és a mostani borítón (valamint kísérőfüzetben) megjelenő elegáns díva és a dalszövegekben és klipekben többnyire még mindig kamaszosan lázadó suhanc imidzse. Ez pedig nem elhanyagolható mértékű kognitív disszonanciát eredményez az új anyag befogadásakor, amely persze egyszerűen végighallgatva újfent hatásos és élvezetes, mi több, egy parányit érettebb is a korábbi korongokénál.

 

Apropó, érettség. Avril életében köztudottan gyökeres változások zajlottak az utóbbi években, melyek közül a rajongók számára mindenekelőtt a Chad Kroegerrel kötött házasság (pontosabban a már előtte kibontakozó munkakapcsolat) hatása a legjelentősebb és legjobban érzékelhető, a Nickelback frontembere ugyanis nem csupán az andalító és felvállaltan érzelmes (vagy inkább érzelgős?) „Let Me Go”-ban énekel élete párjával, sőt, még csak nem is kizárólag hangszeresként és vokalistaként segítette az egész produkciót, hanem négy nóta kivételével társszerzőként is közreműködött. (Ám ez nem különösebben meglepő, hiszen ennek köszönhetően alakult ki kettejük között a mélyebb kapcsolat.) Ugyanakkor úgy tűnik, Kroeger túlságosan is ráérzett a power pop punk ízére, és kétségbevonhatatlanul elsőrangú hangszerelési, dalszerzői tudásán kívül vajmi keveset vitt bele a közös munkába a saját egyéniségéből. Ennek ellenére valóban megállapodottabbnak, néhol még izgalmasabbnak vagy ténylegesen érettebbnek is tűnnek a szerzemények.

 

 

Ám mindig ott marad az örök fiatalságot dicsőítő „üzenet”, a felnőni sosem akaró kamaszlányosság, mely épp annyira Avril lelkületének elválaszthatatlan alkotóeleme, mint amennyire fokozatosan nagyvilági hölggyé átvedlő külseje is. A tagadás a „Here’s To Never Growing Up” lendületében (és nyilvánvalóan szövegében) tetten érhető, míg a nosztalgia a „17” kifejezetten avriles hangjaiban fellelhető. És persze mit lehet kezdeni az olyan dalokkal, mint a maga nemében zseniális „Hello Kitty”, mely valószínűleg egy egész nemzedék érzületét tükrözi, és ugyanúgy hozzátartozik a huszonegyedik század elején felnőtt lányok életéhez, mint annak idején a saját nemzedékeméhez a Star Wars vagy plüssmaci. De a „Bitchin’ Summer” kissé Mr. Presidentet idéző popja is a fiatalság amolyan hétköznapi himnusza, hiszen effélékre mindenekelőtt gimnazisták, esetleg egyetemisták készülnek ennyire izgalomtól telve.

 

 

Furcsának tűnhet még a rockosabb megszólalást sok helyütt felváltó, de inkább kiegészítő elektronika, melynek jelenléte már az albumot nyitó „Rock N Roll”-ban meghatározó, teljesen kibontakozva azonban (az abszolút elektronikus, Avrille így nem is igazán jellemző „Hello Kitty”-t leszámítva) leginkább a Marilyn Mansonnal közösen készített „Bad Girl”-ben érvényesül, miközben megőriz valamit a rock and roll elementáris erejéből is. A „Give You What You Like”-ban pedig visszatér valami a folkos, nagyvárosi énekmondók utánozhatatlanul modern felfogásából (épp ezért ez a dal az egyik kedvencem a lemezről), és megkockáztatom, hogy itt érvényesülnek a leghatározottabban Avril rendkívüli előadói képességei, és talán ez lehet az egyik irány, amelyben továbbhaladva kedvencünk végül új területeket hódíthat meg úgy, hogy közben nem adja fel önmagát. Emellett hihetetlenül jól sikerült még az egyszerűen a sodró tempóra és fülbemászó melódiára építő „Ain’t Seen Nothin’ Yet”, melyből ugyan hiányzik a hasonló című Osmonds-szám lehengerlő ereje, a stílusok ügyes keverésével mégis azonnal belopja magát az ember szívébe.

 

Aki eddig is szerette Avril Lavigne-t, annak nem hinném, hogy gondot okozna megkedvelni az új albumot, már csak azért sem, mert a „Let Me Go” kivételével ugyanazoknak a dalsémáknak a kereteit tölti ki továbbra is kivételesen kreatív módon. Jómagam továbbra sem tudom nem feltétlenül szeretni és elfogadni Avrilt, és ha hiányolom is a kitörést a korábbi szerepből, fenntartás nélkül elfogadom azt, amit adni akar, hiszen egyszerűen képtelenség lenne nem rajongani ezért az elképesztően kedves lányért, három-négy számot pedig bármikor és akárhányszor képes lennék meghallgatni, ha jobb kedvre óhajtanék derülni. Mert Avril képes felvidítani és erőt adni, és ennél többet felesleges is lenne elvárni egy szórakoztatótól.

 

Előadók:

Avril Lavigne – ének, vokál

Chad Kroeger – ének, vokál, gitár, dob

Martin Johnson – gitár, zongora, ütőhangszerek, vokál

Kyel Moorman – gitár, vokál

Brandon Paddock – gitár, basszusgitár, vokál

Peter –svenson – billentyűk

Max Martin – billentyűk

Dan Gillan – vokál

Devin Kam – vokál

David Hodges – zongora, billentyűk, gitár, vokál

Matt Squire – gitár, billentyűk

Larry Goetz – gitár, mandolin

Steven Miller – gitár

Suzie Katayama – cselló

Chad Copelin – basszusgitár

Justin Glasco – dob, ütőhangszerek

Marilyn Manson – ének

Chris Baseford – gitár, billentyűk

Chris Bernard – vokál

Steven Stark – cselló

Tylor Johnson – mandolin

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Rock N Roll

2. Here’s To Never Growing Up

3. 17

4. Bitchin’ Summer

5. Let Me Go (feat. Chad Kroeger)

6. Give You What You Like

7. Bad Girl (feat. Marilyn Manson)

8. Hello Kitty

9. You Ain’t Seen Nothin’ Yet

10. Sippin On Sunshine

11. Hello Heartache

12. Falling Fast

13. Hush Hush

 

Diszkográfia:

Let Go (2002)

Under My Skin (2004)

The Best Damn Thing (2007)

Goodbye Lullaby (2011)

Avril Lavigne (2013)