Főkép

November 21-én harmadik alkalommal volt módunk az Ekultura.hu Kulturális Alapítvány nevében egy jókora doboz könyvet adományozni az egyik budapesti hajléktalanokat ellátó intézménynek. Most a Szabolcs utcai Hajléktalangondozó Központ volt a cél. Ez az intézmény nagyon fiatal, alig egy éve létezik ebben a formában, a Szabolcs utcai Kórház volt kardiológiai részlegén kapott helyet. Mind a Szabolcs utcai Kórház bezárása, mind az új hajléktalangondozó létrehozása nagy vitákat váltott ki. Miért éppen itt, miért éppen így? Szóba kerül a kérdés, de nincs okunk, hogy ebben a vitában bármilyen módon is állást foglaljunk. Látóterünk szűk, gondolkodásunk fixált, mi most azt és csak azt szeretnénk elérni, hogy az alapítvány által összegyűjtött könyvek pár kellemes percet szerezhessenek az itt gondozott embereknek.

 

A hajléktalanokat ellátó intézményeknek is megvan a maguk tagozódása. A „Dózsa” – ahogyan itt hívják – easy, az „Alföldi” brutál, ezt itt, ahova belépünk, bár tiszta, és jól ápolt, csendes szomorúság üli meg. Ide, a lábadozóra közvetlenül az utcáról kerülnek be az emberek. Aki bajba jut, egészségi állapota veszélyesen rosszra fordul, azt ide hozzák be a mentők. A levegőben a tisztítószerek mellett a krónikus belgyógyászati osztályok eltéveszthetetlen szaga. Gábor, a minket kalauzoló szociális munkás egy méretes asztalt kínál fel nekünk, és ahogy az már szokássá kezd válni, mint egy alkalmi könyváruda standját, elrendezzük a hatvan kötetet. Többségében könnyed irodalom, romantikus- és kalandregények, újra egy példány az Egy gésa emlékirataiból, és Agatha Christie, Rejtő, amiket mindig azonnal elkapkodnak, hiszen ezek a könyvek a történetbonyolítás és a nyelvi lelemény gyógyhatású termékei.

 

A lakók az eddig megszokotthoz képest lassabban gyülekeznek. Bátortalanok, fizikai illetve mentális állapotuk összességében rosszabb, mint az előző két intézményben, ahol jártunk. Gábor süteményt és teát is szervezett a könyvek mellé, lassacskán körülveszik az asztalt, és elkezdenek válogatni. Újra meglep, és újra valami édesbús érzéssel tölt el, hogy itt is akad egy-két láthatólag tájékozott, olvasott ember. Gyűröttek, elhasználtak, de a szellemük él, értőn válogatnak a könyvek között.

 

Gábor megkérdezi, szeretnénk-e körbejárni. Ez részben kórház, nem keveseknek életük utolsó állomása, érezhető, hogy ez nem lesz könnyű séta. Hárman érkeztünk, végül ketten indulunk Gábor után. Fesztelen határozottsággal vezet bennünket, neki ez munkahely, és azt mondja, az utóbbi hetekben a legfelsőbb állami vezetőktől kezdve a BBC-n át mindenki megfordult itt. Nem csoda, az intézmény jelenlegi állapotát tekintve párját ritkítja. Az épületben van háziorvosi rendelő, lábadozó – ahol a könyveket hagytuk –, átmeneti szálló idősek részére, hospice részleg, és kórház, különböző ellátási területekkel.

 

A menetrend a következő: a hajléktalant, akit ide behoznak, először megmosdatják, ha kell, megszabadítják élősködőitől, ellátják ruhákkal, pótolják az iratait, kivizsgálják. Vannak, akiknek csak az kell – Gábor szavaival élve – „hogy egy kicsit felhizlalják őket”, ők maradnak a lábadozón, majd később, ha sikerül rendszeres jövedelmet beállítani a számukra, és nem szöknek meg – mert bizony a lakók egy része ilyen vagy olyan megfontolásból önként választja újra az utcát –, fizetős szobába, illetve ideiglenes otthonba kerülhetnek. Mások kórházi ellátást kapnak, és vannak súlyos, gyógyíthatatlan állapotú ápoltak, ők a hospice részlegen töltik utolsó napjaikat.

 

Miután az első emeleten épp egy bibliaórába csöppentünk, visszatérünk a lábadozóba. A könyvek szépen megfogyatkoztak. Gábor bevezet bennünket az egyik lakóhelyiségbe. Az egyik ágyon keresztrejtvényt fejt az előbb oly élvezettel könyveket válogató lakó. Nem sokára vacsoraidő, egy szobatárs épp most érkezik. Ágyához engedjük, és én rájövök, hogy látásból ismerem. Sokáig a Hauszmann Alajos utca, Szerémi út sarkán láttam őt rendszeresen. Arca jellegzetes, bal orcája jóval nagyobb, elrajzolt, mintha a szobrász félbehagyta volna. A torzonborz hajzat és a mélyen szeme közé húzott sapka alatt sosem volt módom jobban megfigyelni, de azt hittem, daganat, sorvasztó betegség miatt tűnt el. És most besétál, élénk, láthatólag jól van. „Akkor ez Proteus-szindróma” – indul újra másfél év múltán fejemben a differenciál diagnosztikai zavaróadás, az orvos már csak ilyen. Kérdezem Gábort, azt mondja, ismeretlen ismerősöm több mint egy éve lakójuk, van munkája is, parkkarbantartás.

 

Az adminisztráció kész, még beszélgetünk egy darabig. Szóba kerülnek útközben felmerült, megoldandó feladatok. Vannak lakók, akik olvasnának, de nincs megfelelő szemüvegük. Formálódik egy ötlet a megsegítésükre, talán sikerül megvalósítani. Vannak jó páran funkcionális analfabéták is. A „Dózsán” a bentlakók felolvasnak egymásnak, talán az ekultura.hu segítségével verbuválhatnánk önkéntes felolvasókat. És szereznünk kell egy Rilkét, meg egy Indul a bakterházat…

 

A következő intézmény – terveink szerint – a Dankó utcai óvoda lesz. Még egyeztetjük az időpontot, pontosítjuk az ide járó gyerekek korát, hogy megfelelő könyveket vihessünk nekik. Az egyszeri feladatból szép lassan folyamatos munkakapcsolat vált. Már nem vagyunk teljesen vendégek.