Főkép

Tomatito a november 21-én átadott Latin Grammy Awards 2013 legjobb flamenco album kategória győzteseként érkezett a MÜPA teltházas estjére - a díjat legújabb korongjával, a Soy Flamenco-val nyerte meg. Méretes léptekkel, fehér ingén fehér pöttyös fekete sállal, gitárjával lépked a közönség köszöntése közepette a színpadra és egy pillanatig azt hisszük, hogy szólóban kezd. De aztán megjelennek a társak, hogy mindannyian helyet foglaljanak és egy amolyan igazi kollektív, közösségi élményt nyújtsanak, Tomatitóval a középpontban.     

 

Az egész estének az alapvető dinamikáját ez az együtt érzett és mélyen átérzett ritmikai variációkban tobzódó hullámzás határozza meg. Simon Roman és Kiki Cortinas énekesek olyan ritmusképleteket tapsolnak a tizenkét ütemes Bulería lüktetését állandóan csak körülíró Lucky Losada ütőhangszeres játékára, hogy az első téma során az 1 2 [3] 4 5 [6] 7 [8] 9 [10] 11 [12] ütemsorban a zárójelezett taktusokra kerülnek a hangsúlyok.  A ritmikai textúra mindent visz az este folyamán, amelynek érzetét Paloma Fantova tánca a második Buleríában még csak jelzésértékűen erősíti fel, még nem tudjuk, hogy ő fogja ellopni a show-t. Persze ekkor már egészen más hangsúlyokra tapsolnak az énekesek és a finom úgy váltja az erőteljest, hogy csukott szemmel az egykor bejárt andalúz tájak forrósága csak úgy izzik a novemberi esős éjszakán.

 

A flamenco hosszú úton jutott el az egyszerű tapssal kísért énektől odáig, hogy hangversenytermekben az éneklés mellett felhangzó gitár ne pusztán kísérő, hanem központi hangszer legyen és ennek egy egészen különös pillanata, amikor Tomatio magára marad fiával, Jose del Tomatéval, hogy duóban játszanak. Mégis egy kicsit később, amikor Lucky Losada is marad harmadiknak, hogy előadják Ennio Morricone Cinema Paradiso-ja szerelmes témáját, akkor hangzik fel igazán apa és fia közti kapcsolat érzelmi töltete. Az, hogy vajon csak képzelem vagy sem és ha nem, akkor tudatos idézet-e Tomatito részéről vagy sem, soha nem fog kiderülni, de amikor elkezdi a szólóját az első ütemekre játszott hangok szinte teljesen megegyeznek Pat Metheny szólójával ugyanezen témára, amelyet Charlie Haden-nel együtt játszott fel a Missouri Sky duett albumukon.

 

Az est fénypontja mégis az, amikor Paloma Fantova úgy igazán rágyújt egy táncra, hogy a tempót is egyre csak felgyorsítva fokozza és fokozza, amikor már az összes dúshajú paradicsomocska csak figyel és csak a taps és az ütős tartja az elképszető tempókat, amelyek a lehető legtermészetesebben csak úgy szikráznak Fantova kopogós lábbelije alatt, amelyet szinte ütős hangszerekként használ, annyira jól érzi a dobbantás dinamizmusát. A szédületes köröket csak kiegészítik mozdulatainak, testének kecses játékai, amelyek vertikálisan hullámoznak és megteremtik annak az illúzióját, hogy a világegyetem középpontjának legfontosabb történéseit látjuk a lábait mindössze kiegészítő karcsú csípő és karok ringásaiban.

 

A terem felrobban és Fantova képtelen abbahagyni, már szinte ránk dől az épület. Ezért a ráadásban Fantova már csak tapsol és Tomatito végre megcsillant valamit abból, amit ő tett hozzá a flamencóhoz.

 

Előadók:

Tomatito – gitár

Jose del Tomate – gitár

Lucky Losada – ütőhangszerek

Paloma Fantova – tánc

Simon Roman – ének

Kiki Cortinas – ének

 

Fotó: Művészetek Palotája – Budapest, Kotschy Gábor