Főkép

Fülszöveg:

Elérkezett a végső leszámolás napja. Az egyház meghirdeti a mindent eldöntő, népirtással fenyegető keresztes hadjáratot, amely végérvényesen rabszolgasorba döntheti az emberiséget. A világ túlfelén közben felnő egy új messiás, aki a rejtélyes Idegenek szárnyai alatt szokatlan képességekre tesz szert. A messiás neve: Aenea.

Aeneának azonban segítségre van szüksége ahhoz, hogy elterjessze megdöbbentő üzenetét tanítványai egyre népesebb táborában. Útra kel hát védelmezőjével, az egykori pásztorral és elítélt gyilkossal, Raul Endymionnal, hogy teljesítsenek egy utolsó, minden képzeletet felülmúló küldetést, és megfejtsék az egész világegyetem rejtett jelentését. Régi és új ellenségek veszik üldözőbe őket, miközben nyomukban jár a titokzatos Shrike is - szörnyeteg, angyal, gyilkológép -, aki végre leránthatja a leplet származásáról és rendeltetéséről.

A Hyperionon pedig, ahol a világrengető kaland a kezdetét vette, minden titokra fény derül: az apokaliptikus igazság feltárja az élet értelmét, és mindörökre meghatározza a galaxist lakó emberiség sorsát. A nagyszabású tetralógia váratlan fordulatokban bővelkedő, befejező kötete felejthetetlen pontot tesz az évszázadokon átívelő űropera végére.

 

Részlet a könyvből:

„Meghalt a pápa! Éljen a pápa!”

A kiáltás visszhangot vert a vatikáni San Damaso-udvarban, ahol valamivel korábban holtan találták XIV. Gyula pápát a pápai lakosztályban. A Szentatyát álmában érte a halál. A hír percek alatt szárnyra kapott azon épületek kuszaságában, amelyekre változatlanul a vatikáni palotaként hivatkoztak, majd oxigéndús környezetben tomboló futótűzként söpört végig Vatikán államban. A pápa haláláról szóló híresztelések végigszántottak a vatikáni irodakomplexumon, átszökkentek a Szent Anna-kapu felett az Apostoli Palotába és a vele szomszédos Kormányzati Palotába, és nyitott fülekre találtak a Szent Péter-bazilika sekrestyéjében összegyűlt hívők körében, olyannyira, hogy a misét celebráló érsek szabályosan hátrapillantott a válla felett, hogy megnézze, mi ez a példátlan zsibongás és sutyorgás a gyülekezetében, aztán a kicsődülő nyájjal együtt maga is kivonult a bazilikából a Szent Péter térre, ahol a népes, nyolcvan- vagy akár százezres, turistákból és látogatóba érkezett Pax-funkcionáriusokból összeverődött tömeg úgy fogadta a szóbeszédet, mint a kritikus tömeget elérő, összenyomott plutónium a maghasadás küszöbén.

A Harangok Árkádján, vagyis a járműveknek fenntartott főbejáraton kiszökve a hír az elektronok sebességére gyorsult, majd fénysebességre kapcsolt, hogy aztán annak ezerszeresével, Hawking-meghajtással süvítsen el a Pacem bolygóról. Visszatérve a Vatikánba, az ódon falak mögött telefonok és komlogok pityegése töltötte meg az Angyalvár ormótlan, nyirkos tömbjét, a kőmonstrumot, melyet eredetileg Hadrianus mauzóleumának szántak, s melynek szívében az Inkvizíció Szent Hivatalának dolgozói végezték munkájukat. Egész reggel rózsafüzérek zizegtek és élükre vasalt reverendák surrogtak, ahogy a vatikáni funkcionáriusok visszarobogtak az irodájukba, és rátapadtak a kódolt üzenetekre, az odafentről érkező memókat várva. A személyi kommunikátorok egymás után csipogtak, csiripeltek és rezegtek az ezrével tolongó ügyintézők, katonai parancsnokok, politikusok és a Mercantilus képviseletében eljáró hivatalnokok egyenruháinak zsebeiben és implantjaikban. A pápa holttestének felfedezése után fél órával a pacemi hírügynökségek már csak a végszóra vártak, hogy megkezdjék a sztori közvetítését: a híradósok előkészítették automata holokameráikat, beüzemelték a rendszeren belüli átjátszó műholdak komplett hálózatát, a vatikáni sajtóirodába szalajtották legjobb élő riportereiket, és vártak. Az egyház jóformán korlátlan hatalommal bírt a csillagközi társadalom felett, amiből egyenesen következett, hogy az újságíróknak nem csak azt kellett megvárniuk, amíg független forrásból is megerősítik az információkat: hivatalos engedély nélkül nem közölhettek le semmiféle hírt.

Két órával és tíz perccel azután, hogy holtan találták XIV. Gyula pápát, az egyház megerősítette, hogy a szentatya elhunyt. A hírt a vatikáni államtitkár, Lourdusamy bíboros hivatala jelentette be. Alig néhány másodperccel később a bejelentésről készült felvételt lejátszották a nyüzsgő Pacem minden egyes rádióján és holovetítőjén. A bolygón másfél milliárd ember élt, kivétel nélkül újjászületett keresztények, akik a keresztséget viselték, és túlnyomórészt a Vatikán alkalmazásában álltak, vagy a Pax államát kiszolgáló gigantikus civil, katonai, illetve kereskedelmi hivatalnokréteghez tartoztak. Nem csoda hát, hogy a Pacemen megállt az élet, és mindenki feszült figyelemmel hallgatta a híreket. Még a hivatalos bejelentés előtt útnak indult egy tucat új, arkangyal osztályú csillaghajó, és orbitális bázisukról átkelve szétszóródtak a galaxis spirálkarjának kicsiny, emberlakta területén. Az azonnali ugrás mindegyik hajón szinte nyomban végzett a legénységgel, ám a védett számítógépekbe és kódolt jeladókba táplálva elvitték a pápa halálhírét a hatvan-valahány legjelentősebb, bolygók és csillagrendszerek alkotta érsekségbe. Várható volt ugyan, hogy az arkangyal futárhajók visszafelé felvesznek néhány pápaválasztó bíborost, akik így még időben odaérhetnek a választásra, ám az elektorok nagy része inkább otthon maradt – garantált feltámadás ide vagy oda, senki sem szeret meghalni –, hogy titkosított, interaktív holocédulán küldjék meg az eligoszót, valamint az általuk választott pápajelölt nevét.

Ezenkívül nyolcvanöt Hawking-osztályú Pax hajót – többségében rövid idő alatt nagy gyorsulásra képes fáklyahajókat – helyeztek készenlétbe, hogy vezényszóra relatív sebességre perdüljenek, és ugrási konfigurációba rendeződjenek. Az utazás várható időtartama lehetett néhány nap, de ugyanúgy több hónap is, míg a relatív időcsúszás néhány hétre vagy akár több évre is rúghatott. A hajóknak parancsba adták, hogy várják ki a pacemi űrben azt a tizenöt-húsz szabványnapot, amíg az új pápát megválasztják, majd utána vigyék hírül a Pax fennhatósága alá tartozó, kevésbé fontos rendszerekbe – volt belőlük vagy százharminc, az egyes érsekek hívők milliárdjairól gondoskodtak. Utána ezeken az érsekségeken volt a sor, hogy továbbküldjék a pápa halálának, feltámadásának és újraválasztásának hírét a marginális rendszerekbe, távoli bolygókra, valamint a megannyi határvidéki kolóniára. Végezetül több mint kétszáz pilóta nélküli futárdrónt poroltak le a Pacem-rendszerben, a Pax hatalmas aszteroida-támaszpontján – amint a drónok vevőcsipjeihez befut Gyula pápa újjászületésének és újraválasztásának hivatalos bejelentése, elugranak a Hawking-térbe, hogy közöljék a hírt a Pax hadiflottájának azon elemeivel, amelyek járőrszolgálatot teljesítenek vagy a Számkivetettekkel harcolnak a Nagy Falnak nevezett védelmi vonalak mentén, messze a Pax határain túl.

Gyula pápa kilencedszerre távozott el az élők sorából. A pápa szíve gyenge volt, viszont hallani sem akart róla, hogy mesterségesen – sebészi úton vagy nanoplasztikai beültetéssel – javítsanak az állapotán. Szent meggyőződéssel vallotta, hogy egyik pápa sem hosszabbíthatja meg a számára kiszabott időt, a halála után pedig új pápát kell választani. Az, hogy nyolcszor választották újra ugyanazt a pápát, cseppet sem befolyásolta véleményében. Felravatalozták hát Gyula pápa holttestét, de csak egyetlen este erejéig, mielőtt átszállítanák a Szent Péter-bazilika mögötti házi feltámadási kápolnába; mindeközben a bíborosok és helyetteseik nagyban készülődtek a választásra.

A Sixtus-kápolna bezárta kapuit a látogatók előtt, hogy berendezzék az alig három hét múlva esedékes szavazásra. Ütött-kopott, baldachinos fülkéket cipeltek be a terembe a nyolcvanhárom bíboros számára, akik személyesen tiszteletüket teszik, holovetítőket telepítettek és interaktív adatsíkkapcsolatot létesítettek azok kedvéért, akik nem tudnak jelen lenni, hanem meghatalmazott útján szavaznak. A szavazatszámlálók asztalát a kápolna főoltára elé helyezték, az asztalra akkurátusan kitettek egy köteg cédulát, tűt, cérnát, egy urnát, egy tálat, néhány vászonkendőt, és sok más egyéb tárgyat, majd az egészre széles terítőt borítottak. A betegsegítők asztala az oltár egyik oldalára került, az ellenőröké a túloldalra. A Sixtus-kápolna főbejáratát becsukták, elreteszelték és lepecsételték. Tetőtől talpig páncélba öltözött, hipermodern energiafegyverekkel felszerelt svájci gárdista kommandósok foglalták el őrhelyeiket a kápolna ajtaja és a Szent Péter-bazilika pápai feltámadási szárnyának robbanásbiztos kapuja előtt.

Az ősi protokoll értelmében a választást legkevesebb tizenöt, de legkésőbb húsz nap múlva kellett megtartani. Azok a bíborosok, akiknek a Pacemen volt a székhelye, vagy akik háromhetes időcsúszásra éltek a boly gótól, lemondták a programjaikat, és felkészültek a konklávéra. A világ visszafojtotta lélegzetét.

 

Vannak olyan kövér emberek, akik gyengeségként viselik a súlyukat, látszik rajtuk, hogy élvhajhászok, és hajlamosak a tespedésre. Mások büszkén vállalják, hogy elhíznak, mintegy hatalmuk gyarapodásának külső lenyomataként. Simon Augustino Lourdusamy bíboros ez utóbbi kategóriába tartozott. Igazi óriás volt, skarlátvörös hegyomlás hivatalos bíborosi ruhájában; a vonásai alapján az ötvenes szabványévei végén járhatott, és ahhoz képest, hogy kétszáz éve élt aktív életet, és több sikeres feltámadáson is átesett, ez idő alatt semmit nem öregedett. Rengő tokájával, erősen kopaszodó fejével és halk, érces hangjával, amely mennyei dörgedelemmé erősödve külön hangosítás nélkül is betöltötte a Szent Péter-bazilikát, Lourdusamy kezdetektől az erőtől duzzadó, egészséges Vatikánt jelképezte. Az egyházi hierarchia legbelsőbb köreiben sokan Lourdusamynak tulajdonították, hogy annak idején, a vatikáni diplomáciai gépezet ifjú, jelentéktelen fogaskerekeként utat mutatott a gyötrelmek és kínok közt hányódó Lenar Hoyt atyának, aki megjárta a hyperioni zarándoklatot, és segített neki megfejteni a titkot, amelynek révén sikerült megszelídíteni a keresztséget, hogy a feltámadás eszközévé válhassék. Úgy tartották, legalább annyira az ő érdeme, mint a nemrégiben elhunyt pápáé, hogy megmentették a kihalás szélén álló egyházat.

Akár volt mögötte igazság, akár nem, Lourdusamy kicsattanó formában volt a szentatya kilencedik, pápasága alatt bekövetkezett halálának másnapján, öt nappal őszentsége feltámadása előtt. Mint a vatikáni államtitkár, a tizenkét szent kongregációt felügyelő bizottság elnöke és a legrettegettebb, leginkább félreismert hivatal – a Hittani Kongregáció, avagy jelenlegi nevén, több mint ezeréves közjáték után ismét: az Egyetemes Inkvizíció Szent Hivatala – prefektusa, Lourdusamy élvezte a legnagyobb befolyást a Kúriában. Amíg őszentsége, XIV. Gyula pápa a Szent Péter-bazilika ravatalán feküdt, várva, hogy az éj leszálltával átszállítsák a feltámadási szárnyba, Simon Augustino Lourdusamy bíboros nagy valószínűséggel a galaxis leghatalmasabb emberévé vált.

Aznap reggel a bíboros ennek nagyon is tudatában volt.

– Megérkeztek már, Lucas? – kérdezte zengő hangon a férfitól, aki idestova kétszáz sűrű éve szolgált mellette személyi titkárként és tótumfaktumként. A gigantikus, párnás, kortalan és tunya Lourdusamy bíboros mellett monsignore Lucas Oddi keszeg, csontos, koravén és izgága képet mutatott. Oddi államtitkár-helyettesi minőségében a felettébb hangzatos „a rejtjel titkára és megbízottja” címet viselte, amit rövidítve csak úgy mondtak: a Megbízott, bár a „Rejtjel” becenév legalább annyira illett volna a magas, ösztövér bencés rendi adminisztrátorhoz, hiszen huszonkét évtizede szolgálta fennakadás nélkül az elöljáróját, de ez idő alatt senki – még maga Lourdusamy sem – látott bele a férfi gondolataiba vagy érzéseibe. Lucas Oddi olyan hosszú ideje volt Lourdusamy jobbkeze, erős embere, hogy a bíboros államtitkár már csak úgy gondolt rá, mint akarata kiterjesztésére.

– Az imént kísérték be őket a legbelső váróterembe – válaszolta monsignore Oddi.

Lourdusamy bíboros elégedetten bólintott. A Vatikánban több mint ezer éve az a hagyomány dívott – az eredete még a Hidzsra előttre vezethető vissza, mielőtt az emberek elhagyták volna a haldokló Földet, hogy gyarmatosítsák a csillagokat –, hogy a nagy horderejű megbeszéléseket nem a magas tisztséget viselő személyek irodájában, hanem azok várótermében tartják. Lourdusamy bíboros államtitkár legbelső váróterme a maga öt négyzetméterével nem volt valami tágas, a spártai berendezést mindössze egy kerek márványasztal alkotta, beépített kommegység nélkül, egy szem ablaka, ha nem lett volna polarizált, s épp ezért teljesen matt az üvege, egy belső loggia lélegzetelállító freskóira nézett volna, a falon lógó két festmény pedig a harmincadik századi mester, Karotan keze munkáját dicsérte: az egyik Krisztus szenvedését ábrázolta a Getsemáne-kertben, a másik Gyula pápát (vagyis pápasága előtti énjét, Lenar Hoyt atyát), amint az első keresztségében részesül egy impozáns, androgün külsejű arkangyal által, miközben a Sátán (a Shrike alakját felvéve) tehetetlenül nézi a jelenetet.

A váróteremben lévő négy ember – három férfi és egy nő – a Független Katolikus Transzgalaktikus Kereskedelmi Szervezetek Pánkapitalista Ligáját, avagy közismertebb nevén: a Pax Mercantilust képviselte. A férfiak közül ketten – M. Helvig Aron és M. Kennet Hay-Modhino – akár apa és fia is lehettek volna, minden tekintetben hasonlítottak egymásra: visszafogott, méregdrága köpönyegük, előkelő, konzervatív frizurájuk, alig észrevehetően génmanipulált Régi Föld-i, azon belül is észak-európai arcberendezésük, sőt, még azok az egészen aprócska vörös dísztűk is, amelyekkel jelezték, hogy a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Kórház Szuverén Lovagrendjéhez tartoznak, ahhoz az ősi társasághoz, amelyet a legtöbben csak úgy ismernek, mint a Máltai Lovagrend. A har madik férfi, egy ázsiai származású illető egyszerű vászonruhát viselt. Iszozaki Kenzónak hívták, és ezen a napon – Simon Augustino Lourdusamy bíboros után – vélhetően az ő kezében összpontosult a második legnagyobb hatalom a Paxban. A Pax Mercantilus utolsó képviselője az ötvenes szabványéveiben járt, fekete haját formátlanul rövidre vágta, arca, mint aki citromba harapott, fésűsfonalas ruhája közönséges szabású. A szóbeszéd szerint M. Anna Pelli Cognanit nevezte meg Iszozaki törvényes örököséül, továbbá azt pletykálták, hogy a nő a Reneszánsz Vektor érsekasszonyának szeretője.

A négy látogató felállt, és fejet hajtott a terembe belépő Lourdusamy bíboros előtt. A bíboros helyet foglalt az asztalnál. Egyedüli külső szemlélőként monsignore Lucas Oddi állva maradt, távolabb húzódott az asztaltól, összefűzte csontos kezét a reverendája előtt, és Karotan Getsemáne-kerti Krisztusának elgyötört tekintete a válla felett az egybegyűltek kis csoportjára vetült.

M. Aron és Hay-Modhino odaléptek a bíboroshoz, fél térdre ereszkedtek, és megcsókolták fazettás zafírgyűrűjét, de Lourdusamy egy legyintéssel jelezte, hogy eltekint a további formaságoktól, még mielőtt Iszozaki Kenzo vagy a nő megközelítette volna. A Pax Mercantilus négy követe ismét letelepedett az asztal köré, és a bíboros belefogott a mondandójába.

– Ezer éve ismerjük egymást. Tisztában vagytok azzal, hogy a szentatya ideiglenes távollétében a Szentszék hivatalos képviselőjeként veszek részt ezen a tanácskozáson, és ami ma elhangzik, az ebben a teremben marad. – Lourdusamy szája mosolyra húzódott. – Márpedig, barátaim, sehol a Paxban nincsenek olyan biztonságos és poloskabiztos falak, mint itt.

Aron és Hay-Modhino kényszeredetten elmosolyodott. M. Iszozaki derűs arckifejezése változatlan maradt. M. Anna Pelli Cognani homlokán még inkább összeszaladtak a ráncok.

– Eminenciás uram – szólalt meg a nő –, fogalmazhatok nyíltan?

Lourdusamy megengedőn kinyújtotta felé kövérkés tenyerét. Amióta az eszét tudta, sosem bízott azokban, akik engedélyt kértek, hogy nyíltan fogalmazzanak, büszkén bizonygatták, hogy ami a szívükön, az a szájukon, vagy az „őszintén szólva” kifejezést használták.

– Természetesen, drága barátom. Legnagyobb bánatomra a mai nap halasztást nem tűrő ügyei szűkre szabják az időnket.

Anna Pelli Cognani kurtán biccentett. Megértette az utasítást: szorítkozzon a lényegre.

– Eminenciás uram – mondta –, amikor elhívtuk erre a tanácskozásra, akkor nem csak Őszentsége Pánkapitalista Ligájának elkötelezett tagjaiként kívántunk beszélni önnel, hanem a Szentszék és eminenciád támogatóiként is.

Lourdusamy nyájasan bólintott. Vékony ajkai a pofazacskók rejtekében halvány mosolyra görbültek.

– Mi sem természetesebb.

M. Helvig Aron megköszörülte a torkát.

– Eminenciás uram, a Mercantilus érthető módon érdekelt a közelgő pápaválasztásban.

A bíboros várta a folytatást.

– Ma azzal a céllal jöttünk – vette át a szót M. Hay-Modhino –, hogy mind államtitkári minőségében, mind lehetséges pápajelöltként biztosítsuk eminenciádat: a Liga a közelgő választás után is feltétlen hűséggel foganatosítja majd a Vatikán irányelveit.

Lourdusamy bíboros diszkrét bólintással nyugtázta a hallottakat. Világos volt. A Pax Mercantilus valami úton-módon – Iszozaki hírszerzőhálózata révén – megneszelte, hogy a Vatikán egyházi berkeiben palotaforradalom mehet végbe. Valahogyan kihallgatták a legnagyobb titokban elsuttogott szavakat az ehhez hasonló helyiségekben, ahonnét egy pisszenésnek sem lett volna szabad kiszűrődnie, e szavak pedig így hangzottak: eljött az idő, hogy Gyula pápa helyett új egyházfőt válasszunk. És Iszozaki tudta, hogy ez az ember Simon Augustino Lourdusamy lesz.

– A sajnálatos interregnum alatt – folytatta M. Cognani – kötelességünknek éreztük személyesen, egyszersmind nyilvánosan is biztosítanunk afelől, hogy a Liga ezután is a Szentszék és az anyaszentegyház érdekeit fogja védeni, amint azt két szabványévszázada rendületlenül teszi.

Lourdusamy bíboros bólogatott, de hiába várakozott, a Mercantilus egyik vezetője sem kívánt már hozzátenni az elmondottakhoz semmit. A bíboros egy másodperc erejéig hagyta elkalandozni a gondolatait, és megpróbált magyarázatot lelni arra, hogy Iszozaki személyesen eljött a találkozóra. Azért tette, hogy lássa a reakciómat, nem akart a beosztottjai beszámolóira hagyatkozni, gondolta. Az öreg róka semmi másban nem bízik, csak a saját érzékeiben és benyomásaiban.

Lourdusamy somolygott. Hasznos szabály.Hagyta még egy darabig megnyúlni a csendet, de végül megtörte.

– Barátaim – dörmögte –, el sem tudjátok képzelni, milyen jóleső érzés az én szívemnek, hogy négy ilyen elfoglalt és fontos ember a közös gyász órájában felkereste szerény személyemet.

Iszozaki és Cognani kifejezéstelen arccal figyelték, közömbösen, mint az argon, a másik két merkantilista férfin azonban látszott, hogy a szemükben alig leplezett, izgatott várakozás csillog. Ha Lourdusamy ebben a kritikus pillanatban elfogadja a támogatásukat, akkor a Mercantilus azonos szintre kerül a vatikáni összeesküvőkkel: befogadják köreikbe, és majdan egyenrangú partnere lehet az új pápának.

Lourdusamy az asztal fölé hajolt. A bíborosnak ekkor tűnt csak fel, hogy M. Iszozaki Kenzo beszélgetésük alatt egyetlenegyszer sem pislogott.

– Barátaim – lépett tovább –, jó újjászületett keresztényekhez híven, és máltai lovagok lévén – azzal Aron és Hay-Modhino irányába biccentett –, bizonyára nem kell bemutatnom nektek a pápaválasztás menetét. De talán nem haragszotok meg, ha felfrissítem az emlékezeteteket! Miután a bíborosok vagy interaktív megfelelőik bevonulnak a Sixtus-kápolnába, és elreteszelik az ajtót, háromféleképpen választhatnak új pápát: közfelkiáltással, delegálással vagy titkos szavazással. Közfelkiáltásnál a választó bíborosok a Szentlélek sugalmazása alapján mind megnevezik azt az egyvalakit, akit pápaként szeretnének látni. Azt kiáltjuk, eligo, azaz „választom”, majd annak a nevét, akit egyhangúlag kiválasztottunk. Delegálás esetén megbízunk körülbelül tíz-tizenkét bíborost a konklávéból, hogy jelöljék ki a nevünkben az új pápa személyét. A harmadik esetben a választó bíborosok titkos szavazással döntenek, és a pápát csak a szavazatok kétharmadával plusz egy szavazattal lehet megválasztani. A sikeres választást követően az eredményt váró hívők milliárdjai megpillantják a sfumatát, a felszálló fehér füstöt, mely kihirdeti, hogy a keresztények családja új Szentatyát üdvözölhet.

A Pax Mercantilus négy képviselője néma csendben ült az asztalnál. Mind behatóan ismerték a pápaválasztási procedúrát – ezalatt persze nem csupán az elavult mechanizmusokat értve, hanem mindazt a politikai machinációt, nyomásgyakorlást, titkos alkukat, blöffölést és nyílt zsarolást, amely az eljárás gyakori, évszázadokra visszatekintő velejárója. Most kezdték csak kapiskálni, hogy Lourdusamy bíboros miért taglalja ilyen részletességgel azt, ami evidens a számukra.

– Az előző kilenc választáson – folytatta a terebélyes bíboros zengzetes szónoklatát – a pápát mindig közfelkiáltással választottuk meg… a Szentlélek közvetlen közbenjárásával.

Lourdusamy hosszú, feszültséggel terhes hatásszünetet tartott. A háta mögött ott állt monsignore Oddi mozdulatlanná dermedve, akárcsak a festményen szereplő Krisztus, és egyre csak figyelt, szemrebbenés nélkül, akárcsak Iszozaki Kenzo.

– Semmi okom feltételezni – szólalt meg végül Lourdusamy –, hogy az idei választás másként alakulna.

A Pax Mercantilus vezető tisztségviselői moccanni sem mertek. Kis idő múlva aztán M. Iszozaki jelzésértékűen meghajolt. Vette az üzenetet. A Vatikán falain belül senki nem fog puccsot végrehajtani. Vagy ha mégis, Lourdusamy mindent kézben tart, és nincs szüksége a Pax Mercantilus támogatására. Amennyiben az előbbiről van szó, és még nem érkezett el Lourdusamy ideje, újfent Gyula pápa igazgatja majd az egyházat és a Paxot. Iszozaki csoportja rettenetes kockázatot vállalt, mert tudták: ha sikerül szövetségre lépniük a leendő pápával, jutalomból felbecsülhetetlen hatalomra tehetnek szert. Most nem maradt más hátra, mint szembenézni a rettenetes kockázat következményeivel. Száz évvel korábban Gyula pápa egy ennél jóval enyhébb botlásért kiátkozta Iszozaki Kenzo elődjét, megfosztotta a keresztség szentségétől, és arra kárhoztatta a Mercantilus vezetőjét, hogy a katolikus hívők közösségéből – ebbe értelemszerűen beleértendő minden pacemi férfi, nő és gyermek, valamint a Paxhoz tartozó világok túlnyomó többsége – kiszakítva élje le élete hátralevő részét, és haljon igaz halált.

– Fájdalom, de ezennel sürgős teendőim elszólítanak kedves társaságotokból – dübörögte a bíboros.

Még fel sem állt, amikor az egyház hercegének színe elől való távozás bevett protokollját megszegve M. Iszozaki fürgén odasietett a bíboroshoz, lehajolt, és megcsókolta a gyűrűjét.

– Eminenciás uram – mormolta az idős milliárdos, a Pax Mercantilus feje.

Lourdusamy ez alkalommal nem kelt fel székéből, és nem hagyta el a termet, amíg a befolyásos vezérigazgatók mindegyike elébe nem járult, hogy lerója tiszteletét.

 

Gyula pápa halálának másnapján egy arkangyal osztályú csillaghajó kelt át az Úrliget terébe. Az arkangyal hajók közül egyedül ezt az egyet nem osztották be futárszolgálatra; kisebb volt az újonnan épített hajóknál, és Rafaelnek hívták.

Néhány perccel azután, hogy az arkangyal pályára állt a hamuszínű bolygó körül, levált róla egy landolókomp, és süvítve áthatolt a légkörön. Két férfi és egy nő tartózkodott a fedélzeten. Megszólalásig hasonlítottak egymásra ösztövér testalkatukkal, sápadt bőrükkel, hollófekete, fejbőrükre tapadó rövid hajukkal, csüngő szemhéjukkal és vékony szájukkal – mint három testvér. Dísztelen piros és fekete egyenruhát viseltek, csuklójukon kacifántos kinézetű komlogot hordtak. Meglehetősen furcsa hatást keltett, hogy ott vannak a hajón: az arkangyal osztályú csillaghajók kivétel nélkül végeztek minden emberrel a fedélzetükön, miközben erőszakkal átkeltek a Planck-téren, és a feltámasztó bölcsőknek általában három napra volt szükségük a legénység felélesztéséhez.

Ők hárman azonban nem emberek voltak.

A landolókomp szárnyakat növesztett, aztán egyenletesen sima, áramvonalas páncélzatot képezve a hajó burkolatából Mach 3-as sebességgel átlépte a terminátort, és előbukkant a napfénybe. Alatta lomhán forgott Úrliget, a templomosok hajdani világa – a rommá lőtt tájat égett peremű forradások szabdalták, salakmezők, sártengerek és visszahúzódott gleccserek borították, és a zöld mamutfenyők erőlködve próbálták újra megvetni gyökereiket a talajban. A komp szubszonikus sebességre lassult, átrepült a bolygó egyenlítőjénél keskeny sávban húzódó, mérsékelt övi éghajlatának köszönhetően életképes növénytakaróval bíró térség felett, majd egy folyó mentén haladt tovább, míg meg nem érkezett az egykori Világfa csonkjához. A nyolcvanhárom kilométer széles fatönk még így, megcsonkítva is egy kilométer magasra nyújtózott, s fekete fennsík gyanánt magasodott a déli látóhatár fölé. A komp megkerülte a Világcsonkot, és folytatta útját nyugat felé, a folyó vonalát követve, fokozatosan ereszkedve, mígnem végül leszállt egy széles szikla felszínére, nem messze onnan, ahol a folyó keskeny szurdokba vágott. A két férfi és a nő fürgén lesietett a kompból kibocsátott lépcsőn, majd felmérte a terepet. Az Úrligetnek ezen az oldalán délelőtt volt; a folyó éktelen zajjal robogott a zúgóba, madarak és láthatatlan, fán élő állatok csicseregtek-kurrogtak a folyó alsóbb szakaszánál elterülő sűrű erdőben. A levegőben tűlevelek tömény illata, besorolhatatlan, idegen eredetű zamatok, ázott föld és hamu szaga terjengett. Kétszázötven éve az űrből kilőtt lövedékek felperzselték és a földdel tették egyenlővé a bolygót. Azok a kétszáz méteres templomos fák, amelyek nem menekültek el a bolygóról, és indultak neki az űrnek, a tűzvész martalékává váltak, azon tűzvészé, amely közel egy évszázadig tombolt, mielőtt a nukleáris tél eloltotta volna.

– Óvatosan – figyelmeztette két társát az egyik férfi, miközben lebaktattak a dombon a vízpartra. – Ha minden igaz, a folyó fölé kifeszített monofonalak még a helyükön vannak.

A sudár nő bólintott, majd előhalászott egy lézerfegyvert habpárnás hátizsákjából. A lehető legszélesebb szórásra állította a sugarat, majd végigpásztázott vele a folyón. Pókhálóként villantak fel az addig láthatatlan szálak, megcsillant rajtuk a reggeli harmat, keresztbe-kasul futottak a folyó felett, a vízből kiemelkedő sziklák köré fonódtak, emitt lebuktak, amott feltörtek a tajtékos habokból.

– Azt a területet nem hálózzák be, ahol munkához kell látnunk – állapította meg a nő, és kikapcsolta a lézert. A három idegen átvágott a folyópart alsó szakaszán, majd felkaptatott egy sziklás meredélyen. A gránitfelszín annak idején, még az Úrliget bombázásakor megolvadt, és lávafolyamként hömpölygött a folyóba, az egyik teraszos fennsíkon azonban néhány frissebb nyom arra engedett következtetni, hogy nem olyan régen megbolygatták. Tíz méterrel a folyó szintje felett, egy sziklaorom közelében valami egy krátert vájt ki a tömör kőzetből. A szabályos kört formázó kráternél fél méter mélyen és öt méter szélesen horpadt be a szikla. A délkeleti végén, ahol az olvadt kőzuhatag a hegyoldalon leszánkázva a folyóba csapódott, és permetként borította be a partot, természetes fekete kőlépcső képződött. A sziklatömb kerek odvát feltöltő sötét, simára koptatott kőzet elütött a környező fennsíktól, mint egy gránit olvasztótégelybe helyezett, finomra csiszolt ónixdarab.

Az egyik férfi a horpadásba lépett, lehasalt a sima kőre, és fülét a sziklára tapasztotta. Fél perc múlva felállt, és biccentett társainak.

– Húzódjatok hátrébb! – parancsolta a nő, majd megérintette a csuklójára szerelt komlogot.

A trió öt lépést hátrált, még épp időben, mert a következő pillanatban tömör energianyaláb csapott le az űrből. A madarak és erdei állatok hangos csivitelés közepette, pánikszerűen menekültek a fák fedezékébe. A levegő egy szempillantás alatt ionokkal telítődött, és a túlhevült, forró lökéshullám minden irányban szétterjedt. A fák lombozata és ágai egészen messze, még a sugár becsapódásától ötven méterre is lángra lobbantak. A sima sziklát lángvörös lávatócsává hevítő, vakítóan fénylő kúp átmérője hajszálpontosan megegyezett a kerek mélyedésével. A két férfinak és a nőnek mindeközben a szeme sem rebbent. Egyenruhájuk feketén parázslott az elviselhetetlen hőségben, amely mintha egy nyitott kemencéből áradt volna kifelé, de mivel a ruha különleges anyagból készült, ezért nem gyulladt meg. Ahogyan a bőrükön sem keletkeztek égési sérülések.

– Letelt az idő – üvöltötte túl a nő az energianyaláb és az elharapózó tűzvihar robaját. Az aranyszínű sugár abban a pillanatban kihunyt. A forró levegő orkánerejű széllökésekkel áramlott be a helyére. A mélyedésben vadul fortyogott a láva.

Az egyik férfi fél térdre ereszkedett, arckifejezéséből ítélve a fülét hegyezte, aztán elégedetten jelzett két társának, és fázist váltott. Az egyik percben még hús-vér alakja volt, csontjai és hajszálai, majd hirtelen emberszabású, krómezüst szoborrá változott. Ezüstösen hullámzó bőrén tisztán tükröződött a kék ég, az égő erdő és a lávató látványa. A szobor beledugta a kezét a lávába, közelebb hajolt, a tó mélyén kotorászott, majd felrántotta a karját. Olybá tűnt, mintha ezüstkeze egybeolvadt volna egy másik ezüstös emberi alak, méghozzá egy nő külső felületébe. A hímnemű krómszobor kihúzta nőnemű párját a sistergő-fröcskölő lávával teli katlanból, és ötven méterrel odébb vonszolta, ahol a fű nem kapott lángra, és a kő lehűlt annyira, hogy elbírja kettejük súlyát. A másik férfi és a nő a nyomukba eredtek.

A krómezüst férfi visszaváltozott emberi alakjába, és fél másodperc múlva a lávából kihúzott nő is követte példáját. A levedlett krómfelület mögött az egyenruhát viselő, rövid hajú nő ikertestvére rejlett.

– Hol van a kölyökszuka? – kérdezte a megmentett nő, aki hajdanán a Rhadamanth Nemes nevet viselte.

– Már nincs a bolygón – felelte megmentője, aki fivérével egyetemben akár a nő testvére vagy férfi klónja is lehetett. – Eljutottak az utolsó távnyelőhöz.

Rhadamanth Nemes elfintorodott. Az ujjait hajlítgatta és a karját mozgatta, mint akinek elgémberedtek a végtagjai.

– Legalább azzal a nyamvadt androiddal végeztem.

– Ki kell ábrándítsalak – javította ki ikertestvére, a névtelen nő. – Elkötötték a Rafael kompját. Az android elvesztette az egyik karját, de a sebészgép életben tartotta.

Nemes kelletlenül bólintott, és hátrapillantott a sziklás hegyoldal irányába, ahol a láva kitartóan folydogált. A monoszálas háló csillogva raj zolódott ki a folyó feletti vörös izzásban. Mögöttük erdőtűz tombolt.

– Nem volt valami… kellemes… odabent. Mozdulni sem bírtam, amikor a hajóról befogtak a teljes fokozatra állított energiasugárral, utána meg a szikla fogságában nem tudtam fázist váltani. Óriási erőfeszítésembe került, hogy kikapcsolt állapotban is fenntartsam az aktív fáziseltolódásos interfészt. Meddig voltam eltemetve?

– Négy földi évig – válaszolta az a férfi, aki ekkor szólalt meg először.

Rhadamanth Nemes nem is annyira meglepetten, mint inkább kérdőn vonta fel vékony szemöldökét.

– Holott a Mag végig tudta, hol vagyok…

– A Mag végig tudta, hol vagy. – A két nő hangja és arcvonásai tökéletesen megegyeztek. – Ahogy azt is, hogy kudarcot vallottál.

Nemes szája halvány mosolyra húzódott.

– Ezt a négy évet tehát büntetésként rótták ki rám.

– Fogalmazzunk úgy, hogy figyelmeztetésnek szánták – mondta a férfi, aki kihúzta a sziklából.

Rhadamanth Nemes lépett egyet-kettőt próbaképpen, az egyensúlyérzékét tesztelve.

– Miért jöttetek vissza értem ennyi idő után? – kérdezte érzelemmentesen.

– A lány miatt – felelte a másik nő. – Hamarosan visszatér közénk. Azt az utasítást kaptuk, hogy mostantól közösen folytassuk a küldetésed.

Nemes bólintott.

A megmentője a nő keskeny vállára helyezte a kezét.

– És hadd emlékeztesselek, hogy a négy év, amit tűzbe és kőbe zárva töltöttél, semmiség ahhoz képest, ami abban az esetben vár rád, ha megint kudarcot vallanál.

Nemes egy hosszúra nyúló pillanatig a férfira meredt, de nem felelt semmit. Aztán a négyes fogat egy pontosan koreografált mozdulattal hátat fordított a lávának meg a lángoknak, felvették egymás lépteinek ritmusát, és tökéletes összhangban a landolókomp felé vették útjukat.

 

A Kiadó engedélyével.