Főkép

Chandler, Hammett, Macdonald – ez a három név jutott eszembe olvasás közben, ugyanis Declan Burke a hard-boiled krimik szellemiségét örökítette tovább, kiegészítve némi Trainspotting hangulattal. Művében többnyire a társadalom peremén, a fény (rend) és a sötétség (törvénytelenségek) határán élő szereplőket vonultat fel, hozzáad némi lepusztultságot, és ezekből olyan hangulatot teremt, mintha a Véres aratás kisvárosában (amit a helyi szlengben Poisonville-ként emlegettek) sétálnánk alkonyatkor. Csak itt nem a fizető nézők előtt zajlanak a bokszmeccsek, miközben véres bandaháborúk színesítik az alkoholcsempészést, hanem a kocsmák mögötti sikátorokban, ködös folyóparton vagy akár a balszerencsésebb résztvevők lakásán osztják a pofonokat, és a jóval jövedelmezőbb üzletről van szó.

 

„Dutchie-nak volt egy elmélete Gonzóról. Úgy vélte, hogy Gonzo alapvetően nem rossz srác, csak az univerzum nem volt felkészülve rá.”

 

Harry Rigby a hajdan baltával faragott arcú magándetektívek kései utóda, aki a csúnyaságot ugyan megörökölte, de azt az erkölcsi fölényt, ami mondjuk Marlowe birtokában volt, már nem. A világhoz való viszonyát a folyamatos ügyeskedés, az alkohol vagy a színes cigik okozta bódulat határozza meg. A fia jelenti az egyetlen pozitívumot az életében, de jellemező módon úgy tűnik, ezt is sikerül elszúrnia, mivel feleségével éppen válófélben vannak. Ezt a nihillista, másnaposságban úszó hétköznapi hangulatot borzolja fel egy haláleset: öngyilkos lesz a helyi politikus felesége – az első hivatalos verzió szerint. Persze akinek szeme van a valósághoz, az rögtön másra gondol, mint például a főszereplőnk, aki pont rosszkor nyitja ki véreres szemét, és nem hiszi el a rendőrség elképzelését. Ennél többet már bűn lenne elárulnom a történetből, ami tényleg rokon Ross Macdonald regényeivel, mert ugyanolyan tömör, frappáns leírások sorjáznak benne.

 

„Karácsony hete volt, és a farmerek átvették az irányítást, a város felett. Fel-le koslattak az utcákon, akár az eltávon lévő matrózok, marconák voltak és elszántak. Inas karukon dobozokat egyensúlyoztak, csak úgy nyújtogatták mögöttük a nyakukat. A boltok ajtajából halk ünnepi dallamok szűrődtek ki. Magasan az utcák felett színes égősorok lengedeztek a szellőben, mint akasztott ember a bitón.”

 

A sztori annyira bonyolult, hogy egy idő után letettem a lehetséges magyarázatok találgatásáról, inkább gyönyörködtem a váratlan fordulatokban. A könyv egyik különlegessége, hogy képtelenség megszeretni a főszereplőt (direkt nem írok főhőst). Nem tudom, ki hogy van vele, de engem kifejezetten idegesítenek azok a fazonok, akik képtelenek befogni a szájukat, akkor is beszélnek, ha nem kéne. A folyamatos szövegeléssel gyakorta kiprovokálják a másik fél nemtetszését, aminek akár nyolc napon túl gyógyuló sérülés lehet a következménye. Rigby pont ilyen figura, pedig többször rászóltam, hogy fogja már be a száját, és inkább a dolgára koncentráljon.

 

„A titkárnő a negyvenes éveiben járt. Pedánsan felvitt sminkjéről ordított a kisebbségi komplexus. Az íróasztala akkora volt, hogy valószínűleg jódliznia kellett, ha azt akarta, hogy meghallják. Nem én akartam elérni, hogy lepattogjon a sminkje, így inkább elhaladtam ellette.”

 

Nincs első kézből származó információm, így fogalmam sincs, milyen lehet az élet manapság Írországban, de úgy sejtem, nem annyira kiábrándító, mint ami a regényben a szemünk elé tárul. Ennek ellenére szinte látom magam előtt a tengerparti város jobb napokat látott negyedét, ahol hajléktalanok és alkoholisták múlatják az időt, szóval a szerző jó munkát végzett. Váratlan élményt jelentett a regény, mivel nem számítottam arra, hogy manapság bárki hetven-nyolcvan évvel ezelőtti zsánerrel próbálkozik. A végeredményt tekintve azonban úgy vélem, jó ötlet volt, mert ha abban nem is bízom, hogy találkozunk még ezzel a figurával, szívesen kézbe venném a szerző többi könyvét magyarul.

 

Részlet a regényből