Főkép

20 éves a Black-Out… Azért érdemes egy kicsit elmélázni magán a tényen is, hiszen néhány évvel ezelőtt csak kevesen fogadtak volna nagy tétben arra, hogy ez megvalósulhat és létrejöhet – igen, Kowalsky kilépéséről és az azt követő három évről beszélek. Ugyan készült ez idő alatt egy kiváló lemez (A Szív diktál) egy remek énekessel (Csordás Robi), de érezhető volt, hogy a közönség döntő többsége nem nagyon kért a Kowa-mentes Black-Outból. Majd Robi el, és Kowa ismét a színen, de évente csak néhány nagyobb koncertre állt össze a Black-Out legénysége. Emlékszem, Kowa visszatérő buliján alig fértünk be a WigWamba, tényleg szó szerint még a csillárról is lógtak az emberek (mi is egy asztal tetején voltunk közel végig): akkor lehetett reménykedni, hogy a tékozló fiú visszatér, és újra régi fényében és tempójában tündökölhet a négyes…

 

Azóta már tudjuk, hogy ez nem feltétlenül lett így, ugyanis évente négy-öt koncertet adnak csak, új lemezt már nem is mernek ígérni, hiszen érezhetően minden Kowán és az ő zenekarhoz történő hozzáállásán múlik. Így vagy úgy, de szerencsére eljött ez a nap is, és betöltötte a jubileumi második X-et a zenekar (pontosabban már a 21-et is, de ez részletkérdés). És hogy még egy kerek évfordulót említsek meg, éppen szerkesztőségünk tizedik születésnapi összejöveteléről léptem le, hogy néhány villamosmegállóval arrébb, szintén részese lehessek egy ünneplő közösségnek.

 

Kicsit csúszva sikerült elindulnom a koncert helyszínére, így nagyjából húsz perces késéssel érkeztem meg, de szerencsére megvárt a zenekar, és a kabátom ruhatárba tétele után még kényelmesen sikerült is elfoglalnom egy remek helyet, hogy megtekintsem a koncertet. Nem sokkal később elhallgatott az aláfestő zene, kialudtak a fények, szétment a függöny, és színpadra léptek a srácok. Nem volt kellemetlen heringparty a nézőtéren, de rendesen megtöltötték a rajongók a helyet, szinte teltház volt, ami a mai, ínséges időkben mindenképpen elismerésre méltó.

 

Természetesen egyik koncerten sem lehet kielégíteni maradéktalanul minden egyes látogató zenei kívánságait, pláne nem egy huszadik születésnapi nagykoncerten. Vannak, akik a klasszikus, grunge-korszakra esküsznek, de vannak olyanok is (mint például én), akik az új évezredben megjelent szerzeményekre szavaznak, és akadnak olyanok is, akiknek mindegy, csak Kowalsky énekeljen benne. A világot jelentő deszkán ezúttal öten álltak, hiszen Nagy Dávid (Helland, ex-Pokolgép), ahogy a nyáron készített interjúnkban is elmondta nekünk, turnégitárosként vesz részt idén a jubileumi körúton, és járul hozzá a koncert hangzásának és megszólalásának vastagabbá tételéhez.

 

A nyitány (Az, ami vagy) kellőképpen megadta az alaphangot, amelyet az „Óz, a csodák templomá”-val és a szintén óriási ováció kísérte „Ragadozó”-val még sikerült is fokozni. Régebbi és újabb keletű dalok is szerepet kaptak, ahogy az egy tisztességes születésnapi koncerten elvárható, kellőképpen áttekintve a zenekar munkásságát. Szimpatikus módon (mert láttunk már olyan születésnapi koncertet, ahol erre nem fektettek különösebb hangsúlyt) mindenki színpadra lépett, aki ebben a húsz esztendőben akár csak egy hangot is lefogott vagy megírt a Black-Out számokban, így például az alapító basszusgitárossal, Andrics Lacival (aki egyébként kameráival felvette és megörökítette a koncertet az utókor számára) egészen a korai időszakig visszarepülhettünk a „Magányos” introja után eljátszott „Zuhanás” képében.

 

Majd tovább kalandoztunk a régi sikerdalokban („Kert”, „Esőnap”) és következett egy érdekes húzás: tekintve, hogy tényleg lehetetlen eljátszani minden dalt az elmúlt 20 évből, így készítettek a srácok ún. „medley”-ket, amolyan egyvelegeket, amelyekben különböző dalok részletei következtek egymás után („Tőlem más”, „Ne hidd el”, „Rabolj ki”, „Kígyó”). De modernebb vizekre is eveztünk a csapat nevét viselő dallal, illetve az újabb vendéggel, Temesi Bercivel, aki a Szabadlábon lemez idején erősítette a csapat sorait, és természetesen erről idézték meg a „Van ilyen”-t. Kicsit meglepett, hogy a banda egyik alapvetését, a „Fekete-kék”-et a koncert közepén játszották el, amelyet az általam már régóta várt pillanatok követtek, vagyis újra hallhattam élőben A szív diktál lemez dalait, ugyanis megérkezett Csordás Robi a mikrofonhoz, és előadták az „Élni vagy félni?”-t, illetve a „Mondj egy imát!” című számot. Kiderült azért, hogy ha össze kellene hasonlítani Kowával, akkor kettejük közül ki lenne a jobb énekes – azonban az is, hogy ki bánik jobban a közönséggel, és így ki a jobb frontember…

 

Ezután egy vadonatúj dal következett, amely már a Kowával történő újbóli egymásra találást követően született („Repülő a viharban”). Azt hiszem, a tavalyi koncerteken debütált a dal, és engem már akkor megfogott. Remek előfutára lehetne egy új lemeznek…

 

A bandának nagyon sokat segítő Jamie Winchester volt az est utolsó vendége, aki a „Gyönyörű zombi”-ban és a „Vivien”-ben működött közre. Ezután egy újabb „medley” keretében átélhettük a „Könnyű”, a „Vihar”, a „Kép” és a „Rituálé” legjobb pillanatainak keverékét, amelyket a kihagyhatatlan slágerek követtek: először érzelmes húrokat pengettek a „Má”-ban, aztán ugrálhattunk a húzós „Szabadlábon”-„Legyen”-„Mégegyszer” trióra. Ezt követően elköszönt a zenekar, de azért biztosra lehetett venni, hogy visszajönnek, hiszen vannak még kötelező, de mindeddig el nem játszott darabok, mint például a „Spirál”…

 

Természetesen a visszataps után ismét a színpad deszkáin láthattuk az est főhőseit, azonban kissé meglepő módon a ráadás nem egy tempós, gyors dallal indult, hanem a melankolikus „Körúton”-nal, mégis ennek volt az egyik legnagyobb húzása az este folyamán. A másik új dallal, a punkosabb „Jónak Lenni”-vel felpörögött a hangulat, amelyre a koronát a „Spirál”-lal helyezték fel, s amelyet Kowa és Robi megosztva énekelt: felemelő érzés volt, érdekes lenne, ha majd egyszer készülne olyan új Black-Out szám, amelyben mindketten énekelnek. A dal után színpadon termett mindenki, aki a koncerten fellépett, és közösen köszönték meg a fáradhatatlan tömegnek az aznapi hangulatot, és úgy általában az elmúlt 20 évet.

 

Több mint kellemes koncert volt, nem lealibizett, tisztességes és hosszú műsorral, és nagyon reménykedem benne, hogy lesz folytatás továbbra is, és hátha elindul ennek következtében valami újra. Főleg Kowában, mert érezhetően ő lehet a Black-Out újbóli, magas fordulatszámon pörgésének egyik legfőbb akadálya, ugyanis valószínűleg a Vega fényesebb tojást tojik, és inkább arra szeretne koncentrálni...

 

Nagyon élveztem a koncertet, noha az már egyéni szociális problémám, hogy az előző heti Nickelback koncerthez hasonlóan, ahol epekedve vártam az egyik kedvenc dalomat („If Today Was Your Last Day”), és amelyet nagyjából minden állomáson eljátszottak, de „persze”, Budapesten lecserélték egy másikra; most pedig ugyanilyen izgatottan vártam a „Tetovált Sorszám”-ot, és ez is megmaradt a vágyakozás szintjén. Ezek után a most pénteki, bécsi Avenged Sevenfold koncerten már reménykedni sem merek a „Natural Born Killer” műsorra tűzésében (már csak azért sem, mert megnéztem, és nem is szerepel a mostani turnéjuk setlist-jében)…

 

Köszönet a fényképért Nagy Olíviának és a Black-Out zenekarnak.