Főkép

Nem tudom, miért, de annyira féltjük a gyerekeinket a betegségektől vagy a haláltól, hogy sokszor ki is kerüljük, hogy ezekről beszélnünk kelljen nekik. Finomítjuk, megspóroljuk neki a szembesülést a ténnyel, hogy valamennyien múlandók vagyunk, mintha a komolyan vett halál puszta említésével is megidézhetnénk a szerencsétlenséget – vagy csak egyszerűen nem bízunk abban, hogy beszélni tudunk róla. Pedig mesélni kell erről is, átlényegítve – hiszen a mágia itt is jobban képes érzékeltetni a mondanivalót a puszta magyarázásnál, mint ahogyan a tanító mesék többségében –, de ugyanakkor őszintén. Dóka Péter gyerekregénye különleges könyv, mely betegségekről, szorongásról, halálfélelemről mesél –  különleges már abban is, hogy egyáltalán hozzányúl ezekhez a témákhoz, egy kórház gyerekosztályára helyezve a történetet; és még inkább abban, hogy nem csal, még a gyerekek kedvéért sem: a félelmet ugyan oldja a vége, de nem tünteti el a félelem tárgyát, a halált.

 

A regény keserű képpel indul Olivérről és a családjáról, amelynek egyetlen tagja sem igazán érti őt: születésnapja van, mégis mintha ő lenne a legkevésbé érdekes. Nincs minden rendben a fiúval, egy fekete folyosó, a szorongás hívja, s Scarlettről, a híres színésznőről fantáziál, ám amikor lezuhan a cseresznyefáról, és kórházba kerül, mégis ő lesz az, aki a nála is szerencsétlenebbeknek, szorongóbbaknak segít… Segít, hogy Mira, a kék hajú lány, akinek daganat van a térdében, meggyógyulhasson. Ez a szabály, a kórházat alapító Doktor Nosferat sírjánál tett eskü jutalma: ha valaki segít három emberen, akkor egyvalaki gyógyulását kérheti. Olivér kezdetben valójában nem Mirát akarja meggyógyítani, csak figyel: a nyuszis képeket gyűjtő, egyre fogyó Fecóra; az angyalszárnyakat rajzoló, kövér Petire; a folyton csajozó Zsomborra; a hasfájós kislányra és még a szomorúan is bohócot játszó Rigó doktorra – és mert figyel, bele is tud avatkozni a sorsukba, hogy kicsit jobbá tegye.

 

Szomorú és szívszorító ez a könyv, tele emlékezetes jelenetekkel, melyek közül számomra kiemelkedett Olivér és Robi bá’, a hozzá soha el nem látogató unokáját váró bácsi kapcsolata, és az a kíméletlenség, ahogyan ez a történet véget ér. Sok a könyvben a félelem, a megfoghatatlan, a megmagyarázhatatlan, és ezért nem tudnám megmondani, hány éves kortól olvasható. Talán épp onnantól, ahonnan a könyvet érteni kezdi az olvasója, ahol már nem riasztja a gyerekszereplők kiszolgáltatott rettegése, hanem tudni akarja az okokat, amikor már le mer menni velük a proszektúrára, hogy legyőzze az árnyékait.

 

Oldja a félelmeket ez a  kórházi, valóságos-mágikus történet, de ahhoz előbb levisz a tudatalatti alagsorába, legyőzendő akadályok, teljesítendő feladatok mesékből ismerős fordulatain keresztül, hogy aztán végül fölvihessen a felszínre – és ki a kórház kapuin. Nem tesz csodát, nyitva hagyja a kérdést, mi történt Mirával, és mi csak remélhetjük, hogy nem csupán a félelmeit győzte le, nem egyszerűen békét, hanem gyógyulást is talált.

 

Lakatos István illusztrációi tökéletes kísérői a könyvnek. Aki ismeri a Lencsilányt, az már tudja, miről beszélek, amikor a fenyegetettség és a mágia egyensúlyát látom a képeiben – és ennek itt nagyon is helye van. A szöveg egyszerre szól meséről és valóságról, s míg a gyerek talán inkább előbbit látja, ahogy egyre cseperedik, érik, úgy fog felsejleni előtte az utóbbi is, és ugyanígy változni fog az is, ahogyan a rajzokra néz: mókás alakok helyett egyre inkább a való életet fogja látni bennük. És ez így van jól. A kék hajú lány az egyik legjobb magyar gyerekregény az utóbbi évekből (a másik meg pont a rajzoló, Lakatos István saját könyve, a Dobozváros), amiben megvan az a csoda, hogy együtt nő az olvasójával, és egyre többet – szomorúbbat vagy reményt adóbbat – fog mondani neki.