Beszámoló: Szegedi Jazz Napok – 2013. november 8-9.

Az idei Szegedi Jazz Napok koncertsorozata egy igazán lendületes produkcióval indult, ugyanis többnyire fiatalokból álló csapata élén Varga János lépett elsőként színpadra. A Szegedről elszármazott gitáros nagy visszatérését főként az idősebb korosztály várta, ami nem véletlen, hiszen Varga a ’70-es és ’80-as évek magyar jazz-rock sikercsapatának, az Eastnek volt alapító tagja, és bő egy évtizeden keresztül játszott a formációban. Most a Varga János Projectet láthattuk, az általuk megszólaltatott anyag a legutóbbi lemezükre (Elixír) épült, de természetesen visszaköszöntek benne az Eastes idők is. Vargáék energikus, a jazz-rock és a világzene határmezsgyéjén mozgó műsora alaposan bemelegítette a közönséget.

 

Az „első felvonás” után egy egészen más zenei világba csöppentek a nézőtéren ülők, mégpedig egy amerikai világsztárnak köszönhetően, ám a koncert első negyedórája után kiderült, hogy a gitárikon Elliott Sharp műsora a fesztivál közönséget megosztó programjai közé tartozik. Visszatekintve a kétnapos eseményre azt kell mondanom, ez volt az egyetlen olyan fellépés, amelynek a befogadásához az átlagosnál sokkal nagyobb „nyitottságra” volt szükség a hallgatóság részéről. Sharp a New York-i avantgárd meghatározó figurája, s kétségtelen tény, hogy nagymestere a hangszerének és a hangok egyedi kombinálásnak, valamint a közel száz lemezes diszkográfiája is önmagáért beszél, de azt is kimondhatjuk, hogy csak keveseknek van kulcsa az ő zenei világához…

 

A napot egy lelkesítő, minden ízében vidám világzenei produkció zárta Aziz Sahmaoui-nak és zenekarának, a University of Gnawa-nak köszönhetően. Aziz olyan mesterek mellett tanulta a zenész mesterséget, mint Joe Zawinul, akivel hat évet töltött a Zawinul Syndicate tagjai között ütősként és szólóénekesként. A University of Gnawa sikerének titka a maghreb kultúra berber/arab/beduin törzsi zenéinek, valamint az ősi afrikai kultikus zene, a gnawa szintézisében rejlik. A műsorukat a különleges zenei hangzások mellett még az is nagyon egyedivé tette, hogy Aziz az arab nyelv berber dialektusában énekelt. A színpadról érkező „energialökéseknek” a közönség nem sokáig tudott (szerintem nem is akart) ellenállni, így a koncert félidejétől már rendesen „hullámzott” a nézőtér, a végén pedig nehezen engedték az öltözőbe vonulni a formációt.

Egyébként Aziz bandájában az előzetesen meghirdetett felálláshoz képest volt némi változás, mivel a szenegáli különítményből ketten még nem tudtak kiutazni Dakarból. Szerencsére a University Of Gnawa szó szerint egy nagyobb zenei műhely, amit Aziz tart fenn maga körül Párizsban, így volt, aki pótolja őket – méghozzá tökéletesen összepróbált kondícióban. Most ebben a felállásban játszottak: Aziz Sahmaoui (ének, mandola és n`goni); Hervé Samb (gitárok és ének); Hussein Monir (basszusgitár); Adhil Mirghani (ütősök és ének); Jonathan Grandcamp (dobok, ütősök és ének). Úgy gondolom, hogy Aziz töretlen jókedve (szinte az egész koncertet végig mosolyogta) minden jelenlévőre átragadt, így mindenki kellemes élménnyel térhetett haza.

 

A fesztivál második napján a jazz egy másik arcával ismerkedhettek meg a nézőtéren ülők. Az estet a Lakatos Róbert Trió nyitotta, méghozzá Lakatos Róbert azaz „Szakcsi Robi”, a Kossuth-díjas zongorista és zeneszerző Szakcsi Lakatos Béla kisebbik fia, aki olyan remek muzsikusok társaságában érkezett Szegedre, mint Lakatos „Pecek” Krisztián (bőgő) és Botos Róbert (dobok). Igényesen tálalt és a finoman felépített anyagot kapott a közönség a triótól, már az első pillanattól kezdve könnyű volt belerázódni Szakcsi Robi okosan tervezett világába. Az elhangzott anyag annyira egységes volt, hogy a koncert után egyszerűen nem maradt hiányérzet a hallgatóban – külön öröm volt, hogy az eredeti programban nem szereplő muzsikus, a mostanra nemzetközi színvonalon játszó szaxofonos, egykori csodagyerek, Bolla Gábor is csatlakozott a trióhoz, aki lehengerlő bebop szólóival nyűgözte le a közönséget. Egyébként egymást nagyon jól ismerő zenészekről van szó, ugyanis a Bolla Gábor Quartetnek Szakcsi és Lakatos Pecek is tagja, így koránt sem nevezhető véletlennek Gábor szegedi feltűnése.

 

A második fellépő, a Trio Midnight kapcsán egy sajátos kettősség jutott az eszembe. Az egyik legjobb (ha nem a legjobb) magyar jazz formációról van szó, mégis csak ritkán lehet őket ebben a felállásban látni. A zenekar tagjai külföldön és itthon is keresett muzsikusoknak számítanak, ebből fakadóan rendre más zenekarokban tűnnek fel, most viszont itt volt a remek alkalom, hogy kedvünkre elmerüljünk a modern amerikai mainstream legerőteljesebb vonulatához tartozó zenéjükben. A koncert során senki számára nem maradt kétséges, hogy milyen rendkívüli energiákkal rendelkező együttessel van dolga. Egyértelműen érezhető és látható volt, hogy nagyon összeszokott muzsikusokról van szó, akik akár egy fejbiccentésből is megértik egymást, ráadásul műsorukban a saját felvételek mellett ritkán hallott standard-interpretációik is helyet kaptak. Nem kérdéses, hogy Oláh Kálmán éppen olyan mestere a zongorájának, mint ahogyan Egri János a bőgőjének vagy Balázs Elemér az ütős hangszereinek. Azt mondják, hogy nincs az az állapot, amit ne lehetne tovább fokozni, és ez az alapigazság most is bizonyítást nyert, ugyanis néhány szám erejéig az egyik legsokoldalúbb muzsikusunk, Dresch Mihály is bekapcsolódott az örömzenélésbe, aminek végeredménye egy sokcsillagos produkció lett.

 

A magyar formációk után következett az est fénypontja (vagy talán az egész fesztiválé is): a Christian Scott Quintet színpadra lépése. A zenekar vezetőjét, a trombitán játszó Christian Scottot a király, Miles Davis méltó utódjának tartják, ezért nem véletlen, hogy Marcus Miller „TUTU Revisited” turnéján szólistaként láthattuk őt 2009-ben Budapesten. Scott még csak 30 éves, de már elmondhatja magáról, hogy – műfajtól független – minden „nagy névvel” játszott együtt. A koncert során nemcsak az derült ki, hogy Christian aTunde Adjuah egy zenei zseni, hanem az is, hogy milyen mesteri módon tud magának zenei partnereket választani. Együttesének tagjai nagy szakmai tudással, mély átéléssel és nagy alázattal művelték a jazz műfaját, produkciójuk a leheletfinomtól a lehengerlőig terjedő képzeletbeli skála minden területét bejárta. A Davis-utódnak kikiáltott muzsikus sokszor úgy járkált a zenészei között a színpadon, mint a tanár a tanteremben a diákok között: mindenkinél megállt, fülelt, gesztikulált, és amikor úgy érezte, akkor „befújt”. Az a paradox helyzet állt elő, hogy bár egy percig sem törekedett a központi szerepre, de valahogy mégis abba került. A koncerten élőben is megtapasztalva a zenei kvalitásait egyértelművé vált, hogy miért is számít ő megkerülhetetlen tényezőnek a mai modern jazz világában. Azt hiszem, hogy aki látta őt élőben játszani, annak örökre bevésődik az emlékezetébe a hanyag eleganciájú, extravagáns zsenivel való találkozás, és soha nem felejti el a Christian aTunde Adjuah nevet, valamint azt a remek produkciót, amit ezen az estén a zenészeivel egyetemben bemutatott.

 

Összességében elmondható, hogy ismét egy színvonalas és jól szervezett fesztivál részesei lehettünk. A koncertek között egyedül Elliott Sharp produkcióját éreztem kakukktojásnak és a nézőtéri arcokat szemlélve ezzel a véleménnyel nem a kisebbséget képviselem…