Főkép

A Szegedi Nemzeti Színháznak általában jól áll az abszurd. A mai napig rendszeresen emlegetek egy hét-nyolc éve játszott, A pör a szamár árnyékáért című Dürrenmatt-darabot, amely valóban elsőrangú szórakozásnak bizonyult annak idején, de a két évvel ezelőtti A három nővér is kellemes emlék (még ha nehezen is illeszthető a fenti skatulyába, de azért olyan távol sem áll tőle). Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiák is ebbe a vonulatba sorolható végletekig eltorzított és nevetségessé tett szereplőivel és helyzeteivel.

 

Pedig a kezdet kezdetén még megijedtem: felbukkant a mentébe öltözött költő maga és szavalni kezdett a maga régies nyelvén – szerencsére azonban hamarosan előkerült a köhögés legjobb ellenszere, a Coca Cola is. Ez a játékos stílus volt jellemző az egész előadásra, a bevezetőhöz hasonló átvezető részeket pedig, ha lehet, még inkább eltúlzott színpadiassággal vitték színpadra: hol az egyik, hol a másik szeleburdiák kacarászott gonoszul, hol pedig maga Csokonai, a „Mihály” adta elő költeményeit igazi rocksztárhoz méltóan. Közben azért Karnyóné története is haladt előre: a vén, magát özvegynek hívő kalmárasszonynak két fiatalember is csapja a szelet, hogy megszerezzék a vénség pénzét. Az első felvonás pergő cselekménye gyorsan felvázolja az alaphelyzetet, a két egymással versengő széltoló se füle, se farka beszélgetései kacagtatóan humorosak, őket remekül egészíti ki Karnyóné harsány csúnyasága, a boltosfiú korlátoltsága és a falon függő, eltűnt férj portréjának reakciói.

 

A karakterek igazi parodisztikus alakok, amit a smink, a hófehér, csak egy-egy vonásukban kiemelt arcok, a beszédstílus és a jelmezek mind-mind megerősítettek, ráadásul a színészek illúziókeltően jelenítették meg ezeket a figurákat, jól karikírozták azok egyszerűségét. A rendezés, a nagyszerű díszlettel karöltve jól meg is mozgatta őket: be kell lakni, futni, mászni a teret, a szatócsbolt polcait, vagy éppen ki kell mászni egy képkeretből, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. A második felvonásra azonban az előadás kissé leült, az egyes átvezető jelenetek túl hosszúnak tűntek, vontatottá tették az előadást, így a végső jelenet abszurditása, a tündérek felbukkanása nem lett igazi csúcspont – ilyenkor legfeljebb csak egy kis fáradt tapsra futja a nézőtől az első rész fergeteges tempója után. A dramaturgia által a szövegbe csempészett, a mai kor nézőinek szóló utalások, a Besenyő-családot megszégyenítő szóviccek is fárasztóvá váltak egy idő után: úgy éreztem a végére, hogy a kevesebb több lett volna.

 

Mindettől függetlenül azért kellemes élménnyel gazdagodva tértem haza, hiszen egy szórakoztató előadást tekintettem meg, ahol a társulat tehetségéhez méltóan mulattatott, a szerepek illettek a színészekhez, megbízható színvonalat produkált a színház. Ha több ilyen adaptációt láthatnék Szegeden, akkor a világ boldogabb hely lenne számomra – így csak remélem, ez egy olyan fecske volt, ami nyarat csinál az egész évadra.

 

Szerző: Csokonai Vitéz Mihály

Rendező: Keresztes Attila

Díszlettervező: Fodor Viola

Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias

Főbb szerepekben: Szabó Gabi, Rácz Tibor, Borovics Tamás, Gömöri Krisztián, Szilágyi Annamária