Főkép

Fülszöveg:

Stephen King új kötetének központi témája a bosszú, a megtorlás. Az első és leghosszabb történet helyszíne egy nebraskai tanyaház Hemingford Home-ban. A kisváros King rajongóinak a Végítélet című regényből már ismerős lehet: az abban szereplő Abigail anya itt lakott, és az Az című regényben felnőttkorában Ben Hanscom költözik ugyanide. Az 1922 mesterien adagolja a feszültséget, a szörnyű események és a gyarló központi figura sajátos, olykor komikus beszédfordulatai egyszerre rettentő és szórakoztató kontrasztban állnak. A dagadt sofőr története újabb és újabb váratlan csavarokat tartogat - itt egy zárkózott írónő vidéki felolvasóestje adja az apropót a horrorisztikus kifejlethez. A Hosszabbítás jutányos áron egyik szereplőjéről kiderül, tulajdonképpen ő maga a sátán, a záró történetet pedig - Egy jó házasság -, ugyan harmadik személyben, de szintén női nézőpontból láttatja az elbeszélő.

 

Mind a négy írás lebilincselő izgalmakat tartogat, nem véletlen, hogy a már élő klasszikusnak számító King új kötete Bram Stoker-díjat kapott.

 

Részlet a regényből:

1930. április 11.

Magnólia Szálló Omaha, Nebraska

AZOKNAK, AKIKET ÉRINTHET

Nevem Wilfred Leland James, és ez itt a vallomásom. 1922 júniusában megöltem feleségemet, Arlette Christina Winters Jamest, és holttestét egy régi kútba gyömöszöltem. A bűn elkövetésében segítségemre volt fiam, Henry Freeman James, habár tizennégy évesen nem volt felelős tettéért. Én vettem rá mindenféle furfanggal: két hónapon átjátszottam félelme húrjain, és vertem vissza teljesen normális ellenvetéseit. Ezt még keservesebben bánom, mint a bűntettet magát; hogy miért, az jelen dokumentumból kiderül majd.

A bűnömhöz és elkárhozásomhoz vezető vita magva száz angol hold jó föld volt, a nebraskai Hemingford Home-ban. Apósom, John Henry Winters hagyta a feleségemre. Én hozzá akartam csatolni örök tulajdonban lévő birtokunkhoz, amely 1922-ben nyolcvan angol holdra rúgott. Feleségem, aki soha nem kedvelte meg a gazdálkodói életformát (mint ahogy farmerfeleség sem akart lenni), a Farrington Társaságnak akarta eladni örökségét készpénzért. Amikor megkérdeztem, csakugyan szélirányban kíván-e lakni Farringtonék sertésfeldolgozó mészárszékétől, azt felelte, hogy az apai földdel együtt a mi farmunkat is eladhatnánk - apám farmját, amely őrá is az apjától maradt! Ekkor megkérdeztem, mihez kezdenénk a pénzzel föld nélkül. Azt mondta, elköltözhetnénk Omahába vagy akár St. Louisba is, és üzletet nyithatnánk.

- Én soha nem fogok Omahában élni - jelentettem ki. - Nagyvárosban csak a bolondok laknak.

Tekintetbe véve jelenlegi lakhelyemet, ez ma ironikusan hangzik, de nem fogok itt sokáig időzni; ezt épp oly jól tudom, mint ahogy a falakból hallatszó hangok eredetével is tisztában vagyok. Sőt, azt is tudom, hová kerülök, ha majd ez a földi élet véget ér. Kíváncsi vagyok, rosszabb lehet-e a pokol Omaha városánál. Még az is lehet, hogy a pokol maga Omaha városa, csak éppen nem veszik körül jó földek, csupán valami füstölgő, kénkőtől bűzlő üresség, tele hozzám hasonló elveszett lelkekkel.

1922 telét és tavaszát ádázul végigvitatkoztuk e miatt a száz hold miatt. Henry kettőnk között őrlődött, de azért inkább felém hajlott. Külsőre az anyjára hajazott, de a föld szeretetét tőlem örökölte. Kezes legényke volt, anyja pökhendiségének nyoma sem volt benne. Unos-untalan megmondta neki, hogy semmi kedve Omahában vagy más nagyvárosban élni; erre csak akkor lenne hajlandó, ha, úgymond, anyja és én megegyezünk, amire nem volt semmi kilátás.

Megfordult a fejemben, hogy bíróság elé viszem az ügyet; úgy véltem, nincs az országban törvényszék, amely el ne ismerné, hogy a föld használatának és rendeltetésének eldöntésére a férj jogosult. Valami azonban visszatartott ettől. Nem a szomszédok fecsegésétől tartottam, nem érdekeltek a vidéki pletykák; másutt volt a baj. Tudniillik időközben meggyűlöltem a feleségemet. Végül már a halálát kívántam, és ez tartott vissza.

Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral; én Áskálódónak neveztem el. És úgy gondolom, hogy 1922 márciusában, amikor Hemingford megye fölött fehér volt az ég, és a földek hólepte sártengerré változtak, a Wilfred James farmerben Áskálódó idegen már ítéletet hozott felesége fölött, és eldöntötte sorsát. Az ítélet persze halálra szólt. A biblia a hálátlan gyermeket kígyófognak nevezi, de a hálátlan és örökkön piszkálódó feleség a kígyó fogánál is ártalmasabb.

Nem vagyok szörnyeteg. Próbáltam megmenteni őt az Áskálódótól. Javasoltam, hogy ha nem jutunk egyezségre, költözzön Lincolnba az anyjához. Lincoln ide hatvan mérföld nyugatra; ez épp megfelelő távolság a különéléshez, amely még nem jelent válást, de kifejezi a házastársi életközösség felbomlását.

- És nyilván hagyjam rád az apám földjét? - kérdezte, felvetve a fejét. Mennyire meggyűlöltem ezt a hetyke, a rosszul idomított pónira emlékeztető fej mozdulatot és a kis szipákolást, amely kísérte! - Erre ne is számíts, Wilf.

Közöltem, hogy ha úgy akarja, megveszem tőle ezt a földet. A törlesztés eltart majd egy ideig - nyolc vagy talán tíz évig is -, de az utolsó centig megfizetném, amivel tartozom.

- Kevés pénzt kapni rosszabb, mint semmit se kapni - felelte (újabb szipákolással és fejvetéssel). - Ezt minden nő tudja. A Farrington Társaság egy összegben az egész árat kifizeti, és a végső ajánlatuk minden bizonnyal sokkal gavallérosabb lesz, mint a tiéd. Lincolnba pedig soha nem költöznék. Lincoln nem város, csak falu, ahol több a templom, mint a ház.

Átlátják a helyzetemet? Nem értik, miféle csapdát állított? Nem számíthatok maguktól legalább némi rokonszenvre? Nem? Hát akkor ezt hallgassák meg.

Abban az évben, április elején - úgy rémlik, napra pontosan nyolc éve -, kivirultan, legjobb formájában állt elém. Aznap órákat töltött McCookban, a szépségszalonban, és a haja vaskos fürtökben csüngött az arca körül, amelyek a szállodákban és fogadókban található vécépapírtekercsekre emlékeztettek. Azt mondta, támadt egy ötlete. Az ötlet úgy szólt, hogy ne csak a száz holdat adjuk el Farringtonéknak, hanem a farmot is. Biztos volt benne, hogy megvennék mind a kettőt, csak hogy hozzájussanak az apja földjéhez, amely a vasútvonal közelében terült el (és valószínűleg igaza is volt).

- Akkor - folytatta az arcátlan nőszemély - megosztozhatunk a pénzen, elválhatunk, és ki-ki új életet kezdhet. Hiszen tudjuk mindketten, hogy ezt szeretnéd. - Mintha ő nem ezt szerette volna.

-Értem... - mondtam, mintha komolyan mérlegelném az elképzelést. - És melyikünknél marad a fiú?

-Természetesen nálam - felelte nagyra nyílt szemmel. - Egy tizennégy éves fiúnak az anyjánál a helye.

Még aznap hozzáláttam Henry megdolgozásához, és beszámoltam neki anyja legújabb tervéről. A pajtában ültünk, egy szénakazal tövében. Én felöltöttem a legbánatosabb képemet, és a legbánatosabb hangomon festettem le, milyen lenne az élete, ha az anyja valóra válthatná ezt a tervet. Nem lenne se farmja, se papája, sokkal nagyobb iskolába kerülne, elszakadna a barátaitól (akiknek legtöbbjével szinte csecsemőkoruk óta tart a kapcsolat), abban az új iskolában pedig idegenekkel szemben kellene kiküzdenie a helyét, akik kinevetnék és falusi bunkónak csúfolnák. Más felől, magyaráztam, ha az összes földet megtarthatnánk, 1925-ig kifizetnénk a bankkal szembeni tartozásunkat, boldogan, adósság nélkül élhetnénk, és szívhatnánk a jó levegőt, ahelyett, hogy néznénk, ahogy disznók belei úsznak le addig kristálytiszta folyónkon napkeltétől napnyugtáig.

- Nos, mit választasz? - kérdeztem, miután ezt a képet a lehető legrészletesebben felvázoltam neki.

- Hogy itt maradjak veled, papa - mondta, és könnyek peregtek végig arcán. - Miért kell a mamának ilyen... ilyen...

- Folytasd, fiam - mondtam. - Akinek igaza van, nem káromkodik.

- Ilyen boszorkánynak lennie!

- Mert a legtöbb nő boszorkány - jelentettem ki. - Szervesen hozzátartozik a természetükhöz. A kérdés az: mihez kezdjünk ebben a helyzetben.

De a bensőmben élő Áskálódónak már eszébe jutott a tehénistálló mögötti régi kút, amely olyan sekély - mindössze húsz láb mély - és szennyezett volt, hogy a vizét csak szennyvízként használtuk. A feladat mindössze annyi volt, hogy ezt a fiúval is elfogadtassam. Maguk is beláthatják, hogy nem tehettem mást; a feleségemet megölhetem, de az én szép fiamat muszáj megmentenem. Mit ér száznyolcvan - vagy akár ezer - hold, ha nincs, akivel az ember megoszthatja, és akire halálában hagyja?

Úgy tettem, mintha komolyan fontolgatnám Arlette eszelős tervét, hogy a jó kukoricatermő földet disznók vágóhídjának engedje át. Arra kértem: adjon időt, hogy hozzászoktassam magam a gondolathoz. Ebbe beleegyezett. És az elkövetkező két hónapban folytattam Henry megdolgozását: őt szoktattam hozzá egy merőben más gondolathoz. Mehetett volna nehezebben is. Jóképű volt, akár az anyja (a nők kinézete, tudják, a méz, amellyel a férfiakat a fullánkos kaptárhoz csalogatják), de annak istentelen konokságát nem örökölte. Csak le kellett festeni előtte, mi lyen élet várna rá Omahában vagy St. Louisban. Még azt is felvetettem, hogy az anyja még ezzel a két túlzsúfolt hangyabollyal sem érné be, és egyedül Chicago felelne meg igényeinek.

- És akkor - mondtam - fekete niggerekkel járhatnál egy osztályba.

Henry mindinkább elidegenedett anyjától, és Arlette, miután néhányszor megpróbálta visszahódítani - megannyi suta és nyomban elhárított igyekezet -, viszonozta hűvösségét. Magam (vagy inkább az Áskálódó) mindezt jólesőn szemléltem. Június elején közöltem vele, hogy hosszas megfontolás után úgy döntöttem: ha kell, harcolni fogok, hogy ne adhassa el azt a bizonyos száz holdat. Azt se bánom, ha emiatt mind tönkremegyünk és koldusbotra jutunk.

Arlette megőrizte nyugalmát. Elhatározta, hogy ügyvédi segítségért folyamodik (hiszen, mint mindnyájan tudjuk, a jog, ha megfizetik, bárkivel összeáll). Ezt előre láttam, és csak mosolyogtam rajta. Úgysincs pénze, hogy fizessen az ügyvédi tanácsért. Kevéske készpénzünket ekkor már éberen őriztem. Kérésemre Henry még a malacperselyét is rám bízta, úgyhogy az anyja még ezt a szegényes pénzforrást sem dézsmálhatta meg. Természetesen elment Delandbe, a Farrington Társaság irodájába, mivel (velem együtt) biztosra vette, hogy a tetemes haszon reményében át vállalják ügyvédi költségeit.

- Át is vállalják, és ő fog nyerni - mondtam Henrynek a pajtában, amely beszélgetéseink állandó hely színévé vált. Ebben ugyan nem voltam egészen biztos, de magamban már határoztam, ha kész tervről egyelőre nem is beszélhettem.

- De papa, ez nem igazság! - kiáltotta a fiú. Ahogy ott ült a szénában, nagyon fiatalkának látszott, inkább tízévesnek, mint tizennégynek.

- Az élet soha nem igazságos - mondtam. - Néha az ember nem tehet mást: egyszerűen elveszi, ami kell neki. Még akkor is, ha valaki megsérül. - Elhallgattam, és az arcát fürkésztem. - Sőt, esetleg meghal.

Henry elsápadt.

- Papa!

- Ha az anyád nem volna, minden olyan lenne, mint volt - mondtam. - Véget érnének a veszekedések. Békésen élhetnénk. Mindent, ami telik tőlem, felajánlottam neki, hogy elmenjen, de nem hajlandó rá. Most már csak egyet tehetek. Azaz tehetünk.

- De én szeretem őt!

- Én is - feleltem. És ez igaz volt, ha nem is akarózik elhinniük. Ebben az 1922-es évben olyan gyűlöletet éreztem iránta, amilyet egy férfi csak akkor érezhet, ha szereti is azt a nőt. És Arlette, akármilyen megkeseredett és önfejű teremtés volt, megőrizte melegszívű, vérbő természetét. „Házastársi érintkezésünk" még ekkor sem szünetelt, habár a száz hold körüli civódások kezdete óta hovatovább már úgy birkóztunk a sötétben, ahogy az állatok párzanak.

- Nem kell hogy fájjon - mondtam. - És ha megtörtént... nos, akkor...

A pajta mögé vezettem, és megmutattam neki a kutat, ő azonban keserves sírásra fakadt.

- Nem, papa. Akárhogy lesz, ezt nem.

Amikor azonban Arlette megjött Delandból (Harlan Cotterie, a legközelebbi szomszédunk szállította haza a Fordján, de az utolsó két mérföldet gyalog kellett megtennie), és Henry arra kérte, hagyja abba mesterkedéseit, „és éljünk megint úgy, mint egy igazi család", az anyja kijött a sodrából, szájon vágta, és ráförmedt, hogy ne pitizzen, mint egy kutya.

- Az apád fertőzött meg a gyávaságával; és ami még rosszabb, a kapzsiságát is rád örökítette.

Mintha őt meg sem érintette volna ez a bűn!

- Az ügyvéd azt mondta, az a föld az enyém, azt tehetem vele, ami tetszik, én pedig eladom. Ti ketten meg csücsülhettek itt, szívhatjátok együtt a sülő disznóhús szagát, főzhettek magatokra, moshatjátok az ágyneműt. Te, fiam, szánthatsz egész nap, éjszaka pedig olvashatod az apád örökbecsű könyveit. Neki semmi haszna nem volt belőlük, de hátha te jobban jársz. Ki tudja?

- Mama, ez nem igazság!

Úgy nézett a fiára, mintha egy idegen próbált volna bizalmaskodni vele, de repeső szívvel láttam, hogy Henry épp oly fagyosan néz vissza rá.

- Mehettek a pokolba mind a ketten. Ami engem illet, én Omahába megyek, és ruhaüzletet nyitok. Én ilyennek képzelem az igazságot.

Ez a beszélgetés a ház és a pajta közti poros kis hátsó udvaron zajlott, és az igazságról alkotott elképzelése volt az utolsó szava. Peckesen átmasírozott az udvaron, csinos városi cipőjével felkavarva a port, és bevonult a házba. Henry megfordult, és rám nézett. Szája sarka véres volt, alsó ajka mindinkább feldagadt. Nyers, vegytiszta düh villogott a szemében, amilyet csak a kamaszok érezhetnek - az a fajta düh, amely nem számol semmilyen hátránnyal vagy következménnyel. Bólintott, én pedig ugyanolyan komolyan visszabólintottam, de a bensőmben vigyorgott az Áskálódó.

Az az ütés volt Arlette halálos ítélete.

Két nappal később, amikor Henry a zsenge kukoricáson át közeledett felém, láttam, hogy ismét elgyengült. Ez nem csüggesztett el, s meg sem lepődtem rajta; a gyerek- és a felnőttkor közötti évek mindig viharosak, és akik éppen ezeket az éveket élik, úgy forognak, mint a szélkakasok, amelyeket némely közép-nyugati farmer a gabonasilója tetejére plántál.

- Nem tehetjük - mondta. - A mama megtévedt. És Shannon azt mondja, hogy aki tévelyegve hal meg, a pokolba kerül.

Verje meg az Isten a metodista egyházat meg a metodista ifjúsági szövetséget, gondoltam; az Áskálódó azonban csak mosolygott. Az elkövetkező tíz percben teológiáról esett szó köztünk a zöldellő kukoricában, mi alatt a fejünk fölött felhők hajóztak el - a legszebbek, azok, amelyek vitorlásként úsznak tova -, maguk után húzva hullámzó árnyékukat. Elmagyaráztam: szó sincs arról, hogy Arlette-et a pokolba juttatnánk, ellenkezőleg, egyenesen a mennyországba röpítjük.

- Mert akit megölnek - magyaráztam -, nem isteni, hanem emberi rendelésre hal meg, mielőtt vezekelhetne bűneiért, és így minden tévelygését meg kell bocsátani. Ha ebből a szemszögből nézed, minden gyilkos előtt nyitva a mennyek kapuja.

- De mi lesz velünk, papa? Mi nem jutunk a pokolba?

A földekre mutattam, a megújulás büszke hírnökeire.

- Hogy beszélhetsz így? Hát nem látod körülöttünk ezt a földi mennyországot? Innen akar elűzni bennünket a mama, olyan könyörtelenül, ahogy az angyal űzte ki lángpallossal Ádámot és Évát az édenkertből.

Zaklatottan nézett rám, elsötétült tekintettel. Szörnyű gondolat volt, hogy én dúlom fel ennyire a fiamat, de tudatom egy zugában úgy éreztem, és úgy érzem ma is, hogy erről nem én tehetek, hanem az anyja.

- Gondold meg! - mondtam. - Ha elmegy Omahába, még mélyebb vermet ás magának az árnyak birodalmában. Ha pedig magával visz, belőled városi fiú lesz...

- Azt soha! - kiáltotta olyan hangosan, hogy a varjak felröppentek a sövényről, és elszenesedett papírcsomókként keringtek a kék ég alatt.

- Fiatal vagy még, és igenis az leszel - jelentettem ki. - Elfelejtesz mindent, ami itt van... eltanulod a városi modort... és ásni kezded a magad vermét.

Ha erre azt feleli, hogy a gyilkosok nem találkozhatnak áldozataikkal a mennyországban, sarokba szorított volna. De vagy teológiai műveltsége nem terjedt idáig, vagy foglalkozni sem akart ilyen kérdésekkel. És létezik-e pokol, vagy mi teremtjük meg a magunk poklát itt a Földön? Ha életem utolsó nyolc évét mérlegre teszem, az utóbbira szavazok.

- Hogyan? - kérdezte a fiú. - Mikor?

Elmondtam.

- És utána itt élhetünk tovább?

Azt feleltem: miért is ne?

- És nem fog fájni neki?

- Nem - mondtam. - Gyors lesz.

Úgy látszott, ez kielégíti. És mégis: még így sem kellett volna megtörténnie, ha Arlette nem kényszerít rá.

 

A Kiadó engedélyével.