Főkép

Ha nyilván nem is ő fedezte fel, az érdeklődés homlokterébe egyértelműen Cecilia Bartolinak és az ő missziójának köszönhetően került Agostino Steffani művészete. Persze felvetődhet a kérdés, hogy mi szükség újra felfedezni mindenféle kismestereket, de a barokk korszak zenei világának egyik sajátossága, hogy még a nem első vonalbeli komponisták is kétségkívül maradandót alkottak, és a rájuk irányuló figyelem nem összevethető, mondjuk, a 19. századi lektűr-szerzők kevésbé sikerült életműveinek tanulmányozásával, amiből legfeljebb általános tendenciák vázolhatók fel.

 

Steffani egyházi muzsikáját tanulmányozva viszont már az első hallgatáskor feltűnik, mennyire eltér ez a zene a korszak más hasonló alkotásaitól. Persze elüthetnénk a dolgot azzal, hogy a szigorúan római katolikus szerzők hajlamosak a konzervativizmusra, ezért tűnhetnek kissé anakronisztikusnak a darabjaik, de ellenpéldaként rögtön ott találjuk Pergolesi Stabat materét és Vivaldi liturgikus műveit. (Ugyanakkor a reneszánsz legnagyobbjai mindig az élen jártak az újításokban, jóval később Liszt kifejezetten avantgárd törekvései pedig egészen új minőséget teremtettek a mindenekelőtt templomokba szánt kompozíciók csoportján belül, az ellenben meglehetősen feltűnő, hogy a 18. században még Johann Christian Bach is régi mintákat követett, például nagyszabású Rekviemjének megkomponálásakor.)

 

Steffani 1727-ből származó Stabat Matere, amit a szerző saját legjelentősebb művének, mintegy pályája betetőzésének tartott, vitathatatlanul ebbe a „visszatekintő” kategóriába tartozik, és Bach vagy Vivaldi ekkoriban komponált műveihez képest évtizedekkel „elmaradottnak” hat, mégis épp időtlensége, pontos korszakhoz kapcsolhatatlansága adja erejét. Az énekszólamok kezelése nem egyszer kifejezetten reneszánsz mintákat használ, míg a hangszeres kíséret bizonyos jegyeiben a kora barokkot és a consort-muzsikát idézi, de a tételek többnyire nyugodt tempóvétele sem közeli rokona a 18. század első felében oly gyakori, drámai hangvételű vagy egyenesen zaklatott számoknak – bár a szófestés eszközét segítségül hívó „Pro Peccatis” és az „Inflammatus” tételek épp ez utóbbi, korszerű fejlődési iránynak rövid, de jellegzetes megnyilvánulásai. Markánsan megmutatkozik viszont a zeneszerzés mellett – Vivaldihoz hasonlóan – papként tevékenykedő Steffani átélt, valódi hittel telített Mária-imádata.

 

Még a Stabat Maternél is határozottabban a reneszánszhoz nyúl vissza a „Triduanas a Domino”, melynek antifonális osztott kórusa a Palestrina-féle stile antico felelevenítéseként felfogható. Kétkórusos művekkel, igaz, Bach is kísérletezett, a kétszer négy szólam itt mégis sokkal inkább a Missa Papae Marcelli alkotóját vagy Lassus hasonló műveit, esetleg Monteverdi korának egyházzenei alkotásait juttatja az eszünkbe. Valamivel modernebb, hiszen concerto-szerű megoldással él a „Beatus Vir”, melyben talán még tisztábban megnyilvánulnak a cantar lontano adta lehetőségek: az egymással szemben álló kórusok hihetetlen erővel teremtik meg az evilágin felülemelkedő, transzcendens hangulatot.

 

A „Laudate Pueri” és a „Sperati in Deo” Purcell egyházi muzsikájával egyidősek, és minden különbözőségük ellenére felfedezhető némi hasonlóság a két szerző törekvései között. A hangok teljes skálájának kihasználása, valamint a szólisták és a kórus váltogatása mindkettejüknél fontos szerepet játszott például, és hiába, hogy Steffani egy egészen más idiómát beszélt képletesen és szó szerint is, a dallamok szépségében és a harmóniák kiegyensúlyozottságában bármely kortársának művészetével vetekedhet az övé. Az élményt pedig csak fokozza az előadói gárda felülmúlhatatlan teljesítménye is. Nuria Rial fuvallattisztaságú hangját csodálatosan ellenpontozza Yetzabel Arias Fernandez mennyei szopránja, az emberi hangtartomány másik oldalán pedig Salvo Vitale kivételesen egyenes és tökéletes basszusa nyújt feledhetetlen élményt. És természetesen az album egészéről elmondható, hogy mind a szólisták, mind az együttesek páratlan szépségűvé emelik az amúgy is csak gyönyörűnek nevezhető szerzeményeket.

 

Rettenetes veszteség lenne tehát, ha Steffani egyházi műveit legfeljebb obskúrus kéziratokból ismerhetné néhány zenetudós, és nem lennének hozzáférhetőek a nagyközönség számára is. Csak hálásak lehetünk Cecilia Bartolinak azért, hogy a nevét adta ehhez a fontos vállalkozáshoz, és így azokhoz is eljuthatnak e felséges kompozíciók, akik egyébként esetleg ódzkodnának a „futottak még” kategóriába tartozó – vagyis épp nem trendi – szerzők alkotásaitól, és kizárólag olyanok kerülnek a látóterükbe, akik nagy – főként sznobokból álló – tömegeket vonzanak.

 

Előadók:

Cecilia Bartoli – mezzoszoprán (1-12, 14, 18)

Nuria Rial – szoprán (16, 17)

Yetzabel Arias Fernandez – szoprán (16, 17)

Elena Carzaniga – mezzoszoprán (17)

Franco Fagioli – kontratenor (1-12, 16, 18)

Daniel Behle – tenor (1-12, 16)

Julian Prégardien – tenor (1-12, 16, 17)

Salvo Vitale – basszus (1-12, 16, 17, 18)

 

Coro della Radiotelevisione svizzera

I Barocchisti

Diego Fasolis – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-12. Stabat Mate

13. Beatus vir

14. Non plus ma ligate

15. Triduanas a Domino

16. Laudate pueri

17. Sperate in Deo

18. Qui diligit Mariam