Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

 

Katy Perry: Roar (Official)

 

Pár napig úgy nézett ki, ezúttal nem lesz neves énekesnőtől újdonság, aztán hirtelen kettő is beesett a virtuális levelesládámba, szóval meg vagyok mentve. Képileg izgalmasabbnak ítéltem Katy Perry videóját, ami meglepő módon (legalábbis számomra) nem a zenéjével, hanem a látvánnyal vett le a lábamról. Tudom közhely, de ezúttal is annak vagyok tanúja, hogy a nagyobb kiadó több pénzt jelent, és ennek következtében emlékezetesebb klip készül. Persze láttam már ennek ellentmondó kivételt, de általánosságban ez akkor is igaz.

 

Perry mostani videója egy módfelett látványos darab, és ellentétben Britney előző heti zagyva szövegével, ennek még értelme is van. Arról szól, hogy nem érdemes számunkra elfogadhatatlan célokért harcolni, és csak csendben tűrni más marhaságait – hanem álljunk ki a magunk igazáért, s nem utolsó sorban béküljünk ki önmagunkkal. Vagy valami ilyesmi, angolból sosem voltam igazán jó.

 

Mint mondtam, a „Roar” kifejezetten látványos videó lett, számos utalással a harmincas-negyvenes évek dzsungelfilmjeire. A világ annyiban fejlődött, hogy ma már nem kell stúdióban felépített díszletek között forgatni, vagy a trópusokra utazni a látványos helyszínekért, és persze nem gond némi digitális trükkel kiegészíteni a képeket. A végeredményből nem csak azt tudjuk meg, mire jó a magas sarkú cipő az őserdőben, de megcsodálhatjuk a hiányos öltözetű énekesnőt, aki apránként a dzsungel úrnőjévé válik, és egyúttal kicsit a saját képére formálja a környéket.

 

 

 

Luciano Pavarotti: O Paradiso

 

Szívem szerint minden héten beiktatnék egy klasszikus zenei klippet a cikkbe, de valamiért a kiadók csupa komoly, képileg érdektelen videót töltenek fel, ezért nem volt mit említenem – egészen eddig. Mondjuk azért jellemző, hogy most egy 1991-es Luciano Pavarotti fellépést porolt le a Decca egy best of válogatás ürügyén. A ’91-es koncert abba a sorozatba tartozik egyébként, amikor Pavarotti szabadtéri koncerteken azoknak énekelt, akik nem járnak operába – ezt például 150 ezren nézték élőben. Egyszerűen csodálatos, ahogyan a hangjával, mindenféle gesztus vagy színészi eszköz nélkül lenyűgözi a hallgatóságot – és a nézőt. Igen, valahogy így képzelem el azt, amikor a művészet nem visszahúzódik az elefántcsontból felhúzott tornyába, hanem fogja magát, és kilép az életbe. Pavarotti – bár megtehetné – egyáltalán nincs elszállva magától, a végén látszik rajta, mennyire élvezi az egészet.

 

 

 

Nightwish: Storytime (Official live)

 

Galamb Zoli kollégám biztosan hosszasan és érdekfeszítően tudna arról mesélni, miféle kavarások zajlottak az utóbbi években kedvenc finn szimfonikus metal bandánk énekesnői posztja körül. Bár esetükben nem merem határozottan kijelenteni, hogy most aztán tényleg megtalálták az igazit, és vége a keresgélésnek, azért az mindenesetre megnyugtató, hogy a legújabb koncert DVD lemezükön, illetve az erről kedvcsinálóként közreadott videóban mennyire felszabadultan játszanak. Mindenki mosolyog, szemlátomást élvezi a zenét, megvan a szükséges összhang – ebből hallgatóként csak jól jöhetünk ki, remélem ez ösztönzőleg hat rájuk, és majd egy eszméletlenül jó albummal jönnek ki. Addig persze marad a DVD, ami nem utolsó sorban jól dokumentálja, mennyit fejlődött a Nightwish, illetve mennyivel népszerűbbek manapság, mint mondjuk évekkel korábban. Az általam utoljára látott koncertanyagot egy klubban rögzítették, ahol a hangulat király volt, de értelemszerűen tizedannyian sem voltak, mint a 2013-as wackeni fesztiválon, ahol 85 000 fanatikus tombolt.

 

Az énekesnő, Floor Jansen nem kíván sem Tarja, sem pedig Olzon nyomába lépni, az ő hangja kicsit más, mint amit megszokhattunk elődeinél, viszont ahogy a fináléban kiderül, mind a hangterjedelme, mind pedig a technikai képzettsége megvan ahhoz, hogy kiénekelje azokat az epikus operai témákat, amiket Tuomas megálmodott. Valamint érzem benne a szükséges pluszt, ami nélkül problémái lennének frontemberként, s nem utolsó sorban egyaránt hiteles mind a fémes, mind az epikus részeknél. Úgy tűnik, megvan az első tétel a karácsonyi kívánságlistámon.

 

 

 

Kyary Pamyu Pamyu: Mottai Night Land (きゃりーぱみゅぱみゅ - もったいないとらんど)

 

Amikor hetekkel korábban elindult ez a rovat, már tudtam, hogy amikor Kyary Pamyu Pamyu kijön egy új videóval, mindenképpen írok róla. Ugyan az 1993-ban született (vagyis ő sem kiskorú már) modell-blogger-énekesnő zeneileg nem újítja meg a J-pop világát, de annyira különleges videókat készít, hogy azok véleményem szerint kikerülhetetlenek. Ez a mostani is ilyen, sőt mi több, első látásra azt mondom, feldolgozhatatlan, ugyanis olyan tempóban érkeznek egymás után a vizuális ötletek, amit nem biztos, hogy az agyam rögtön képes maradéktalanul feldolgozni, és kellőképpen értékelni. Kyary Pamyu Pamyu ezúttal az álmokkal foglalkozik, az éjszaka földjén barangol, ahol minden megtörténhet – és meg is történik. Kicsit olyan, mintha az Alice Csodaországban vagy mondjuk a Totoro hangulatát idézné meg a klipben. A végeredményről ugyan nem tudom, hogy a rendező, Nakata Yasutaka vagy az énekesnő érdeme, de nagyon tetszik, egyszerűen bűbájos. Aki teheti, nézze meg a korábbi felvételeit is.

 

 

 

KRNFX ft. Maiko Watson & Ian Blackwood: O Canada

 

A következő klippel mindazok homlokán lévő ráncokat kívánom elsimítani, akik nem bírják megemészteni a japán dallamokat – nekik kedveskedek a kanadai beatboxer, KRNFX felvételével. Vendégként meghívott két énekesnőt, de az összes többi hangot ő állítja elő. Ez persze még nem lenne nagy szám, de mivel mindezt a saját torkából csiholja ki, azért az nem semmi. Ilyesmit annak idején volt szerencsém élőben is látni a KMO színpadán – de természetesen KRNFX produkciója sokkal komplexebb.

 

 

 

Arizona Baby: The Truth

 

Zárásként egy kis country-rock-meg-mit-tudom-én-még-micsoda koktél. A spanyol trió klipje ugyan még tavalyi keltezésű, viszont november végén fellépnek a fővárosban, és az eddig látottak alapján különleges élményben lesz része mindazoknak, akik megnézik őket. A „The Truth” című nóta zenéje kellemes, a videó pedig kifejezetten érdekes, abba a vonulatba tartozik, amikor egy teljes történetet látunk a zene alatt. Kicsit emlékeztet a zombis, illetve a szektás mozikra, ám rövidsége ellenére is teljes élményt ad, no meg újfent hangsúlyozza a zene emberre kifejtett hatását.