Főkép

A geek, avagy nerd humor eredete számomra egyértelműen homályba veszik, hiszen bölcsészként nem nagyon találkozhattam vele Douglas Adams regényei előtt, a manapság legnépszerűbb idevágó sorozaton, a Big Band Theory-n azonban rengeteget szórakoztam. (Persze tudom, hogy Sheldon Cooper és barátainak abszurd „szappanoperája” nálunk a találó és tényleg vicces Agymenők címen fut, magyarul azonban elveszik belőle a nyelvi humor, márpedig érzésem szerint minimum 50%-ban ettől annyira izgalmasak a szereplők és a szituációk.) Szerény meglátásom szerint több műfaji jellegzetesség miatt is ezzel a televíziós sorozattal rokon – ha csak távolról is – Pilcz Roland legújabb (nem Kalyber Joe) képregénye, melyet a Schönherz Iskolaszövetkezet megrendelésére készített.

 

Ám nem annyira a hasonlóságokat szeretném itt kiemelni, sokkal inkább a Pilcz Roland alkotói egyéniségére kifejezetten jellemző jegyeket. Már az alaphelyzet kínálja a humoros megoldásokat: az elsőéves műszaki egyetemista Ernő a sztereotípiákból ismert kockagólyáktól elvárható módon hadilábon áll a nőkkel, jobban mondva képtelen értelmes (romantikus) kapcsolatot teremteni velük, így aztán programoz magának egy barátot. Jobban mondva, Tivadar szó szerint kipattan a fejéből, és nem csupán egy másik dimenzióból érkezik, és nem csak értelmes, beszélő mókus (nem átvitt értelemben, hanem szó szerint), de egyszerűen ragadnak rá a… hogy is mondjam… lánymókusok. Azaz a két főhős egymásnak minden szempontból tökéletes ellentéte, és mint ilyenek, tökéletesen ki is egészítik egymást. Vagyis, hogy pontosabb legyek, nerd-ségben valahogy mindketten abszolút az élen járnak, akármit jelentsen is ez.

 

A történetfolyam az elbeszélésszerű képregényfüzet (értsd: a tényleges graphic novelnél jóval kisebb terjedelmű, inkább a klasszikus szuperhős-kiadványokra hajazó mese) és a rövid, csattanóra kihegyezett kép-csík (comic strip) előnyeit ötvözi. A cselekmény a sikeres felvételitől és Tivadar életre hívásától kezdve apró – zömében három- vagy négykockás – epizódokban bontakozik ki (ezeket a füzet kiadója folyamatosan közölte saját Facebook-oldalán), melyeknek a végére jutva sokszor nem tudtam megállni, hogy hangosan fel ne kacagjak, néha viszont csak a fejemet fogtam, annyira keményen ütött a poén. Más szavakkal kifejezve a Tivadar és Ernő fogyasztható akár olyan formában is, ahogyan a Garfield vagy Kázmér és Huba stripek, de felfogható és élvezetes lassan kibontakozó sci-fi sztoriként is, hiszen a pusztán fantasztikus alaphelyzeten túlmutatóan a két főhős később egy valódi időutazásra indul – kissé úgy, mint Az ember tragégiájának Ádámja.

 

Apropó, sci-fi. Nem is Pilcz Roland írta és rajzolta volna ezt a történetet, ha nem lenne tele mindenféle utalásokkal a tudományos fantasztikum klasszikusaira. HALU, a számítógép neve (és az antennáján vöröslő kameraszem) nyilvánvalóan a 2001: Űrodüsszeiát kell, hogy az eszünkbe juttassa, de felbukkan az ugyanebből a filmből ismert monolit, meg Leia hercegnő is (amikor Ernő Han Solónak álmodja magát), alaposabb kutatással pedig, azt hiszem, további reminiszcenciák tucatjait tudnánk felfedezni. És ott van még Pilcz Roland nyakkendő-fixációja – ezúttal Tivadar ruhatárának elhagyhatatlan darabja ez –, amit valószínűleg nem lehet a sci-fi előképek számlájára írni, mégis ugyanolyan jellegzetes, mint az imént említett szövegközi utalásokra épülő humor.

 

Azt nem tudom, hogy lesz-e még nyomtatásban is folytatás, csak annyi bizonyos, hogy a Facebookon megy tovább a történet. Mivel önmagában is hiánypótló Pilcz Roland legújabb műve, érzésem szerint óriási veszteség lenne, ha egy füzetecske után megállna a tervezett sorozat. Szóval drukkoljunk mind a szerzőnek, mind a kiadónak, hogy lássanak elegendő fantáziát a kézzel is fogható folytatásban!