Christopher Moore: Te szent kék!

Christopher Moore-nak semmi sem szent, nyilván a kék sem, de napjaink egyik legviccesebb írója új regényében a 19. század végi Párizsba kalauzol, az impresszionista festők közé, az meg azért jól hangzik. Még akkor is, ha az ember sejti, hogy lesz a regényben egy s más, ami garantáltan nem úgy esett a valóságban. Cserébe annál őrültebb és mulatságosabb.

A történet Vincent van Gogh-gal kezdődik, neki meg egyenest a végével. Amennyire én tudom, máig nem tisztázott, hogyan is halt meg a csonkafülű holland festőzseni, de ezt a kérdést Moore egyetlen pisztolylövéssel elintézi – és messze nem ez a legizgalmasabb vagy legrejtélyesebb a regényben. Viszont ezen haláleset miatt kezd nyomozásba a mélynövésű, ám az élet bűnös örömeit annál nagyobb kanállal habzsoló Henri Toulouse-Lautrec és ifjú barátja, a pékként és festőként is ténykedő Lucien Lessard (a sors különös fintora, hogy a fordítót úgy hívják, ahogy főhősünk munkakörét). Ahogy halad előre a regény (márpedig igen különös pályát leírva, megannyi bakugrással, flikk-flakkal tarkítottan), úgy derül apránként fény arra, hogy van egy bizonyos ultramarinkék színű festék, ami igen sajátos hatást fejthet ki mindenkire, aki fest vele. De ez még mind semmi: van egy Színember is, aki Lautrec-nél is alacsonyabb, és van egy gyönyörű nő is, akibe Lucien totálisan belehabarodik, és akit aztán nekiáll lefesteni – és egyik sem normális…

Persze Moore-nál nem is nagyon fordulnak elő normális szereplők. Viszont aki ismeri a regényeit, az méltán számíthat megannyi csavarra, poénra, valamint természetfeletti elemekre - ennek megfelelően a Te szent kék nem fog azon festő/művész-életrajzi regények közé kerülni, amilyeneket mostanában Susan Vreeland ír, de számos szépirodalmi klasszikus is gazdagítja sorukat (mint Dallos Sándor Munkácsy regényei, vagy Pierre La Mure-tól a Moulin Rouge, mely Lautrec-ről szól). Moore azonban nem csak megveszekedett humoráról, pajzánságáról, tabudöntögető duhaj kedvéről híres, de arról is, hogy regényeibe finoman, rejtetten bár, de mélyebb gondolatokat, remek megfigyeléseket, és – jelen esetben legalábbis – művészettörténeti adalékokat is képes tenni. Mi több, ezt a könyvet számos kapcsolódó festmény is díszíti, sajnos csak fekete-fehérben.

A Te szent kék ezen kívül nem igyekszik mindenáron visszaadni az 1890-es (vagy bármely más korszak) Párizsának (vagy más felemlegetett helyének) hangulatát. Mégis van benne valami varázslatos. Nem érzi úgy az ember tőle, mintha maga is ott sétálna a Montmartre-on, nem csapja meg lelki orrlikait a minőségi konyak és a frissen sült bagett illata, s bármennyire kujonkodó-szexmániás is a férfi szereplők kb. 100%-a, Moore nem megy olyan mélységeibe a híres francia szexnek, hogy leírásai nyomán az ember maga is kipróbálhassa alkalmi vagy állandó partnerével a különféle pózokat, ötleteket. Ennek ellenére van valami sajátosan francia fűszere a regénynek, azon túlmutatóan is, ami a helyszínből és a szereplőkből amúgy is adódna. Mondtam már korábban is, hogy Moore körmönfont egy fazon, s ez újra bebizonyosodik, bár megmondom őszintén, nekem a végére érve is kissé zavaros maradt a szent kék sztorija.

Ami a magyar kiadást illeti, a szövegre itt-ott ráfért volna némi plusz figyelem, viszont a már említett fordító olyat remekel egy bizonyos ír író lehetetlen francia beszédének magyarításában, hogy attól a könnyem potyogott kacagtamban. Pedig amúgy nem ez a legidétlenebb, legviccesebb Moore mű. Viszont így is roppant szórakoztató. És igen, mellesleg tanulni is lehet belőle. Káromkodni, szoknyapecérkedni, valamint művészettörténetileg is. Nem véletlenül visel Moore mikulássapkát a könyvbéli fotón: ő mindig megannyi ajándékot hoz.