Beleolvasó - Alma Katsu: Megtorlás

Fülszöveg:

A nagy sikerű Halhatatlan után megérkezett a folytatás, Alma Katsu lebilincselő trilógiájának második része.

 

Lanore McIlvrae az a fajta nő, aki bármit megtesz a szerelemért. Ha kell, téglából és kőből emelt fal mögé zárja a férfit, aki szereti.

Nincs más választása, mint eltemetni Adairt, bosszúálló végzetét azért, hogy megmentse Jonathant, akivel az 1800-as évek elején nőtt fel Maine állam egyik aprócska városában. Azt hitte, Adair örök társa lesz majd, de a férfinak más terve volt Lanore-ral. Titokzatos, túlvilági hatalmát felhasználva örök életet adott neki, a nő viszont túl későn tudta meg, hogy milyen árat kell fizetnie az ajándékért.

Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene.

 

Részlet a regényből:

A Viktória és Albert Múzeum közelébe értünk, amikor észrevettük a kapuján kitóduló, majd a Cromwell Streeten szétszéledő, a taxinkat az út közepén megállító tömeget. A sofőr a vállát rándítva fordult hátra felénk, mintha azt mondaná: nem mehetünk tovább. A halrajhoz hasonló, több száz ember alkotta színes, mozgó áradat a boltíves bejárat irányába zúdult. Mindenki azért jött, hogy megnézze a kiállításomat.

Egy pillanatig sem tudtam tovább várni. Kiszálltam a kocsiból, és azonnal megakadt a szemem a fejünk fölött kifeszített plakáton. A tizenkilencedik század elveszett kincsei– hirdette a vibráló narancssárga háttérre festett rikító fekete felirat. A szöveg alatti kép nyitott női legyezőt ábrázolt, halcsontból készült bordái között fehér szatén feszült, bojtos végű ezüstzsinórja úgy kunkorodott fölfelé, mint a tigris farka. A legyező színére festett liliomoknál és aranyszínű rózsáknál is értékesebbek voltak a hátoldalára kézírással odavetett szavak:

 

A férfi éltét nem szerelme tészi,

A nő világa szerelembül áll.

Byron

 

A múzeum a gyűjtemény fő ékességéül választotta ezt a meglehetősen kicsi, magánjellegű tárgyat: ezt mutatta be a plakátján meg a reklámokban, mellőzve a kézművesmesterek és a művészek munkáit, valamint az Ezüstút ritka néprajzi régiségeit. Élénken magam elé képzeltem a múzeumi dolgozók izgatottságát, amikor fölfedezték George Gordon Noel, Lord Byron szavait és kézjegyét a homályos eredetű kis legyező hátoldalán.

A legyező becses tulajdonom volt, soha nem gondoltam, hogy megválnék tőle. Amikor megtöltöttük a dobozokat, hogy névtelenül elküldjük őket a V&A részére (az ügyvédem intézte a szállítást, nehogy a feladó révén a nyomomra jussanak), félretoltam, hogy visszategyem helyére a kandallópárkányon. Luke azonban becsomagolta, mert az hitte, egy darab csupán az eltakarítandó emlékek poros halmaiból. Vissza akartam szerezni, de elkéstem: semmiképpen sem kérhettük el a múzeumtól anélkül, hogy utat ne nyitnánk a kérdéseknek.

A legyező egyike volt annak a néhány ajándéknak, amelyet Jonathan, életem szerelme valaha adott nekem. Miután elmenekültünk Bostonból, Pisában kötöttünk ki. Abban az évben nagyon forró volt a nyár, és Jonathan azért vette meg nekem a legyezőt, hogy legyen mivel hűteni magam; unta hallgatni a panaszkodásomat a fogadókban lévő levegőtlen szobákban uralkodó forróságról. Rendkívül díszes darab volt, hivatalos alkalmakhoz illett, nem pedig a kimondottan szerény körülményeimhez. Jonathannak azonban fogalma sem volt a női divatról, és abban sem volt járatos, hogyan kell udvarolni: mindig ő volt az, aki után futottak. Ezért még nagyobb becsben tartottam az ajándékát; annak bizonyítékát láttam benne, hogy igenis szeretett, hogy igyekezett örömet szerezni nekem.

Ami a legyező hátulján lévő ajánlást illeti, Byron titkos vigasz gyanánt írta nekem azért a sok alkalomért, amikor szótlanul a legyezőm mögé kellett rejtőznöm, midőn az olasz hölgyek a szemem láttára vetették rá magukat Jonathanre. De mindez 1822-ben, réges-régen történt. Jonathan immár eltávozott. Három hónapja elment.

Még mindig a plakátot néztem, amikor Luke végzett a fizetéssel, és kiszállt a taxiból.

– Indulhatunk, Lanny? – kérdezte, miközben magabiztosan a derekamra csúsztatta a karját, hogy keresztülkormányozzon a tömegen. Izgalomtól csillogott a szeme. – Elképesztő sokadalom! Ki gondolta, hogy ennyi embert érdekelnek a nappalidból származó kacatok? – csak viccelődött, hiszen pontosan tudta, miféle csodálatos dolgokat őrizgettem oly sokáig.

Átbukdácsoltunk az emberek között az első kiállítótérhez, a terem visszhangzott a nézelődők zsongásától. Őszintén szólva nem lepett meg, hogy a sajtó által „titokzatos”-nak minősített kiállítás ilyen népszerű; az egész város lázban égett, amióta az újságok hírt adtak a névtelenül érkezett adományról. Nemcsak a Viktória és Albert Múzeum kapott rejtélyes ajándékokat – francia, olasz, orosz, török, egyiptomi, marokkói és kínai múzeumokhoz is érkeztek hajórakományok a rejtélyes kincsből –, de mind közül az angol intézmény kapta a legtöbb tárgyat, háromszáznál is többet. A hírcsatornák által világgá kürtölt történet akkora kíváncsiságot ébresztett, hogy a V&A igazgatói úgy döntöttek, a közönség érdeklődésének eleget téve gyorsan összeállítanak egy szerény bemutatót.

Soha ki nem állított műkincsek– olvastuk a tőlünk balra lévő plakáton, miközben a hosszú sor előrekígyózott. Az állítás igaz volt: ezek a darabok raktárban felhalmozva töltötték az utolsó évszázadot. Ajándékként vagy fizetségképpen kerültek a tulajdonomba, de a különösen csábítókat, amelyeknek nem tudtam ellenállni, egyszerűen loptam.

A teljes kiürítés valójában Luke-nak volt köszönhető. Rajta keresztül más szemmel láttam a házamat, és megértettem, hogy az előző életeimből származó emléktárgyak temetőjévé vált: a szobákat zsúfolásig megtöltötték a holmik, amelyeket képtelen voltam elengedni. Ostoba szenvedéllyel gyűjtöttem a tárgyakat, és ragaszkodtam hozzájuk: azzal magyaráztam mindezt, hogy a gyűjtők már csak ilyenek. Most már látom, azért hazudtam magamnak, hogy kerüljem az igazságot, vagyis azt, hogy ezzel az őrült gyűjtögetéssel az egyetlen dolgot akartam pótolni, amelyet nem szerezhettem meg: Jonathant.

Befordultunk a sarkon a kiállítóterembe, ahol az első kiállítási tárgy a legyező volt: magányosan állt egy posztamensre tett dobozban. Szinte ragyogott, szellemként fénylett a rávetülő erős reflektorfényben. Emberek zsúfolódtak a posztamens köré, finoman lökdöstek, miközben a számomra egykor oly megszokott tárgyat bámultam.

– Valóban Lord Byron írta rá? – kérdezte Luke, egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy a körülöttünk állók nem ismerik a titkomat.

Felhúztam a szemöldökömet.

– Úgy néz ki. Legalábbis ezt állítja a felirat.

A galériában csoszogó, tolongó emberek csapdájában arra kényszerültem, hogy mindegyik darabbal eltöltsek egy-egy hosszú, csöndes pillanatot. Úgy éreztem, mintha a tárgyak a szememre vetették volna, hogy felszámoltam a magánéletünket, és kihajítottam őket a világba. Azon néhány láttán, amelyek a leginkább a szívemhez nőttek, még bűntudatot is éreztem, amiért így elengedtem őket. Mindazonáltal leginkább riadalom kerített hatalmába attól, hogy közszemlére téve láttam az életemet – a teljes egészében titokban élt életemet. Mintha a tárgyak figyelmeztettek volna: Semmi jó nem származhat ebből az árulásból.

Első volt az urna, amelyben esernyőket tartottam a párizsi házam előcsarnokában, Savva barátom nyerte kártyán pár angol kutatótól, és kiderült róla, hogy ásatásról lopott egyiptomi temetkezési hamvveder. A következő a harmadik emeleti lépcsőfordulóban elhelyezett empire szék volt: kis helsinki lakásból származott, ahol rövid ideig egy angol tábornok kitartottja voltam. Az egyes darabokra meredve fölidéztem az eredetüket – gazdag életem emlékeinek boldoggá kellett volna tenniük, de nem ez történt. Szüntelenül Jonathanre gondoltam. Mintha ott lett volna mellettem, nem pedig érzéketlenül és hidegen eltemetve egy távoli temető jelöletlen sírjában.

Előfordult már, hogy Jonathan hiányzott az életemből, de ezúttal más volt a helyzet, és ezt minden porcikámban éreztem. Azelőtt tudtam, hogy létezik valahol a világban, él, csak maga választotta, jogosnak érzett fájdalmas okokból boldogabb nélkülem. Ezúttal tartós volt a távolléte. Egész életemben, mind a kétszázhúsz-egynéhány évében szerettem Jonathant. És éppen ismerkedni kezdtem a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy soha többé nem látom.

Amikor a végén Jonathan röviden visszatért hozzám, megértettem, hogy általam soha nem sejtett módon megváltozott. Már nem az az önmagába merült kamasz volt, akinek ismertem: segélytáborokba ment dolgozni, a betegek és a számkivetettek felé fordult, miközben én, ha őszinte akarok lenni, alig valamit változtam. Egy részem azt hitte, rászolgáltam a gyógyíthatatlan halhatatlanságomra, a büntetésre, amelyet az elmondhatatlanul könyörtelen férfi mért rám. Adair is látta a bennem lévő rosszat, és tudta, hogy megérdemlem a büntetést. Csak remélhettem, hogy megváltásban részesültem, amikor megkegyelmeztem Jonathannek, ahogy óhajtotta. Mindazonáltal gyanítottam, hogy bármi vonzotta is Adairt, nem hagyott el teljesen, és még mindig bennem van. Mindezt mi sem bizonyította jobban, mint a tény, hogy a kórháznál pont Luke-ra csaptam le, hogy segítsen megszökni, arra a férfira, akit mostanában taglózott le a veszteség.

És persze fájt, hogy én vettem el Jonathan életét, még ha ő kérte is. Tudtam, ez a fájdalom soha nem fog elmúlni. Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem belőle a gondolatot; ennek a napnak arról kell szólnia, hogy búcsút mondjak a múltnak, és megéljem a jelent.

– Jól vagy? – kérdezte hirtelen Luke. Kizökkentem a gondolataimból.

– Jól. Csak…

– Elfáradtál. Értem. – Megérintette az arcom; talán kipirultam. – Lehet, hogy rossz ötlet volt idejönni… Szeretnél elmenni?

– Nem, még nem. – Megszorítottam a kezét. Ő is az enyémet.

Lassan továbbléptünk, és miközben Luke a kiállított tárgyakat vette szemügyre, oldalról figyeltem a vonásait. Úgy tűnt, a vitrinekben lévő darabokon kívül minden másról megfeledkezett. Luke nem tartotta magát jóképűnek, főleg nem a tökéletes testi adottságú Jonathanhez képest, akit saját szemével látott a hullaházban. Igyekeztem vele megértetni, hogy neki is megvan a maga varázsa.

Luke meg én szép párt alkottunk, még ha korban nem is illettünk össze. A kívülállók valószínűleg az apa figuráját látták benne, rám pedig az őrült leányzó szerepét osztották. Senki, aki látott minket, nem feltételezte volna az ellenkezőjét, azt, hogy hihetetlenül sok évvel idősebb voltam nála. Igazság szerint jól éreztem magam az ő korában járó férfival. Mit számít, hogy ősz hajszálak kezdenek keveredni a homokszínűekkel! A fiatalemberek fárasztóak voltak. Nem akartam elviselni a türelmetlenség, a féltékenység, a düh rohamait. Elégszer bábáskodtam fiatalemberek érésénél ahhoz, hogy tudjam, minden női irányításnak ellenállnak. Nem, jobban örültem Luke józanságának, jó ítélőképességének.

Ezenkívül az adósa voltam. A szökésem támogatásával bűntársam lett, hiszen gyilkosságért kell felelnem. Alantasabb ember szándékosan kerülte volna a szembesülést a lehetetlennel, megjátszotta volna, hogy nem látja a bizonyítékot, amellyel megmutattam, hogy nem halhatok meg,gondolkodás nélkül átadott volna a seriffnek. Luke azonban kicsempészett Maine-ből, át a határon Kanadába, végül maga mögött hagyta az életét, és egész Párizsig, most pedig Londonig eljött velem. Azok után, amiket értem tett, hogy is ne szerettem volna?

Nem csak a bátorsága miatt vonzódtam hozzá. Szükségemvolt Luke-ra. A vigaszom és a támaszom volt; megóvott attól, hogy a tettem súlyától megsemmisülve egészen magamba forduljak. Hosszú idő óta először voltam valakivel, aki gondomat viselte, aki babusgatott és óvott. Hihetetlenül megindított, hogy a szeretete tárgya vagyok, hogy az első helyen szerepelek a gondolatai között, és hogy annyira vágyik rám, hogy hozzám sem tud nyúlni. Erős érintésétől biztonságban éreztem magam, és volt valami a viselkedésében – talán az orvosokra jellemző bizalom –, amitől úgy éreztem, képes vagyok boldogulni az életemmel. Nélküle talán a fájdalom szobrává dermedtem volna.

Luke oldalba bökött, és egy téglavörös meg arany, zsebkendő lágyságú herekei selyemszőnyegre mutatott, amelyet egy Konstantinápolyon át vezető út során szereztem. Azt mesélték róla, csodálatos repülő szőnyeg (hagyományos török kereskedői fogás), de sohasem repült: a szépsége volt az érdeme.

– Várjunk csak, nem Törökországba akartam ezt küldeni? – suttogta Luke a fülembe.

– Nem, ide szántad – nyugtattam meg. Valójában mindegy volt, melyik múzeumban végzi. Csak az számított, hogy félresöpörtük a múltat, és készen állok továbblépni az életemben.

Pontosan ekkor vettem észre, hogy Luke a sorban álló két kislányra pillant, a nagyobb kézben tartott két kicsi kézre, az apjuk felé fordított ragyogó arcokra mered. Luke-on reménytelen vágyódás lett úrrá. Éppoly bizonyosan hiányoztak neki a lányai, amennyire nekem hiányzott Jonathan. A volt felesége, Tricia megijedt, amikor megtudta, hogy Luke nemcsak a szökésemet segítette, hanem velem is él; feltételezte, hogy az értékítéletén kívül nagy valószínűséggel az eszét is elveszítette. Utáltam, hogy Luke miattam nem láthatja a lányait. Tricia csak sorozatos levélváltások után engedte meg neki, hogy telefonon beszéljen a gyerekekkel.

– Itt! – mondtam, és az egyik hirdetés elé állítottam Luke-ot. Lefényképeztem a mobiltelefonommal. – Elküldheted a lányoknak.

Kedvesen hunyorított.

– Jó ötlet volna? Tricia még most is dühös, amiért szó nélkül távoztam. Azt mondja, állandóan hívogatja a seriff St. Andrew-ból, és faggatja, hallott-e rólam. Lehet, hogy kiborítja, ha nyaralni lát, miközben ő a zűrös dolgaimmal foglalkozik.

– Lehet. De legalább a lányok tudni fogják, hogy gondolsz rájuk: hogy mindig gondolsz rájuk.

Luke bólintott, megszorította a karomat, és tovább néztük a kiállítást. Végül elegem lett a tömeg lökdösődéséből. Megrángattam Luke ingujját, és közöltem:

– Ki kell innen jutnom. – Kérdés nélkül kézen fogott, és kisurrantunk a képtárból.

Ideje elengedni a múltat.

Fölmentünk a harmadik emeletre, és beléptünk a hosszú, sötétített terembe, amelyben 19. századi angol és amerikai festők műveit állították ki, és ahol olyan nyugodt légkör uralkodott, mintha az idő visszatartaná a lélegzetét. A különleges kiállítás megnyitása miatt a múzeum többi része kihaltabb volt a szokásosnál. Lépteink úgy hasítottak a csöndbe, és úgy visszhangoztak a teremben, mintha szellemek kopognának a falakon.

Az olajfestményekkel zsúfolt falú terem mindig is hívogatott, és kivétel nélkül minden londoni utam során felkerestem. Nagyon szerettem Rossetti és Millais ragyogó képeit, pompás festményeit, amelyeket még gyönyörűbbé tett a mélabújuk. Burne-Jonesok, Blake-ek, Reynoldsok néztek le ránk a falakról. Liliomfehér nők hosszú, göndör hajjal, érzelgős, szerelemtől terhes vonású arccal, hervadt rózsacsokrot markolva, oda nem illő öltözékben, mintha klasszikus görög színdarabban szerepelnének. Azt hiszem, a modellek józansága tetszett: az érzés, hogy tudják, a szerelem elröppen, és a legjobb esetben is tökéletlen, de ettől nem kevésbé méltó a hajszolásra. Arra ítéltettek, hogy újból és újból próbálkozzanak. Talán azért vonzódtam a képtárhoz, mert oda tartoztam, üvegvitrinbe, hogy a többi, időhöz nem illő holmi között tartsanak. Különlegesség volnék, mint a gépi jövendőmondó vagy a kihalt madár, mint a furcsaságok, amelyekért úgy odavoltak a viktoriánusok, csakhogy élő műalkotás lennék, akit megszólíthatnak, akitől kérdezősködhetnek az emberek.

Épp egy festményt szemléltem a félhomályban – ez a terem mindig sötét volt –, amikor zúgást éreztem a tarkómban. Először azt hittem, csak a nap izgalma vagy a (lehetőség szerint került) tömeg kiváltotta klausztrofóbia okozott fejfájást, esetleg az, hogy furcsa környezetben láttam viszont a holmimat… Csakhogy soha nem fájt a fejem, ahogy a megfázás vagy a csonttörés is elkerült. Gyönge zúgás kapott el a koponyám alapjánál, ahol a gerincoszloppal találkozik, de az érzés nem volt ismeretlen. Vibráló borzongások szaladtak le a hátamon, mint amikor az öreg motor beindul, amelyet hosszú szunyókálás után életre keltenek. A zümmögés több volt puszta hangnál: mintha érzelmet közvetített volna, ahogy az illatfoszlány emlékeket hordozhat. A zümmögés mindezt egyszerre jelentette. Amint észrevettem, csak erre tudtam gondolni.

Csak ekkor értettem meg, hogy jel, mint az elektromos áram, amely működésbe hoz valamely gépet. Bekapcsolódtam, és kivirágzott bennem, testem valamennyi sejtjében lángra kapott a kétszáz éve cipelt rettegés. Megkíséreltem elrohanni a múlt elől, de úgy tűnt, a múlt még nem végzett velem.

Luke felé fordultam, és megérintettem; a félelem apró pontokra törte a látásomat. Úgy éreztem, megdermedt a vér az ereimben.

– Mi az, Lanny? – kérdezte Luke aggódó hangon.

Kétségbeesetten markoltam a kabátja hajtókáját.

– Adair. Kiszabadult.

 

A Kiadó engedélyével.