Beleolvasó - Michael J. Sullivan: Birodalom születik

Fülszöveg:

BÁB FEJÉRE KERÜL A KORONA. AZ IGAZI ÖRÖKÖS REJTVE MARAD.

EGY KALANDOR TITKA FELFORGATHAT MINDENT.

Háború fenyegeti Melengárt, és hőseink újabb kockázatos megbízást kapnak. Ezúttal szövetséget kell kötniük a nemzetelvűek csapataival, akik délen a birodalmi elnyomók ellen küzdenek. A Nefronita Birodalom megállíthatatlanul terjeszkedik, és Royce gyanúja egyre erősebb, hogy Ezrahaddon, a mágus eszközként használja őt és társát saját, kifürkészhetetlen céljaihoz. Ha ki akarja deríteni az igazságot, meg kell fejtenie Hadrian titkát. Ám felfedezése, könnyen véget vethet a barátságuknak és kettészakíthatja a Riyriát.

A „Birodalom születik” a magával ragadó Riyria-krónikák harmadik kötete. A hatkötetes sorozatot írója egyetlen, eposzi magaslatokra törő történetként alkotta meg, amit külön epizódokra bontott. A cselekményszálak egybefonódnak, de minden egyes kötet a saját történetét meséli el, és külön, kerek egészként is élvezhető. Az eredetileg magánkiadásban megjelent sorozatra felfigyelt egy nagy kiadó is, és az új kiadás révén az utóbbi évek legsikeresebb új fantasy-jévé vált.

Részlet a regényből:

1. fejezet

A császárnő

Amilia elkövette azt a hibát, hogy visszanézett, egyenesen Edit Mon szemébe. Valójában nem akart odapillantani, nem akarta felemelni a tekintetét a padlóról, de Edit megijesztette és ő gondolkodás nélkül felnézett. A főkomorna minden bizonnyal dacnak, a mosogatószolgák lázadásának tekinti majd a tettét. Soha nem pillantott még Edit szemébe, és most, hogy megtette, eltűnődött, vajon rejtőzik-e egyáltalán valamiféle lélek az asszony tekintete mögött. Ha rejtőzött is, bizonyosan a sarokba húzódva reszket, vagy elpusztult, és csendben rohad, mint a fáról lehullott alma. Ez a bűzt is megmagyarázná. Editet savanyú, avas szag lengte körül, mintha romlott ételt evett volna.

– Ez újabb denentiuszodba kerül aranyom, majd levonom a béredből! – vigyorgott kárörvendően a kerekded asszonyság. – Szép kis lukat ásol magadnak, ugyi?

Editnek széle-hossza egy volt, és hiányzott a nyaka. Hatalmas, üllőszerű fejét mintha egyenesen a vállára forrasztották volna. Irgalmatlan jelenlétével szemben Amilia megszűnt létezni. Kicsiny, körte alakú vonalaival, egyszerűvonásaival és hosszúra növesztett, színtelen hajával egy lett a tömegből, csak egy arc, amire senki sem emlékezett. Sem elég szép, sem elég meg hökkentőahhoz, hogy bárki is kétszer megnézze magának. Olyankor azonban sajnos nem tudott beleolvadni a tömegbe, amikor a palota főkomornája, Edit Mon előtt kellett megjelennie.

– Nem én törtem el – védekezett Amilia. Újabb hiba,gondolta.

Húsos tenyér csattant az arcán, a füle belecsengett a pofonba és a szeme könnyezni kezdett.

– Csak rajta! – biztatta Edit mézesmázos hangon, majd azt suttogta: – Hazudj még valamit!

Amilia megragadta a mosdótál szélét, hogy el ne szédüljön, és érezte, amint a forróság bíbor szirmokat bont az arcán. Tekintete követte Edit kezét, és amikor a tenyér ismét a levegőbe emelkedett, összehúzta magát. A rekedten kuncogó asszony kövérkés ujjaival beletúrt a lány hajába.

– Gubancnak nyoma sincs – jegyezte meg. – Most már tudom, mivel töltöd az időd ahelyett, hogy a munkádat végeznéd! Azt reméled, megtetszel a hentesnek, ugyi? Vagy annak a dévaj kis embernek, aki a fát hozza? Láttalak, amikor csevegtél vele. Tudod, mit látnak, amikor rád néznek? Csak egy undorító kis mosogatólyányt, semmi mást! Egy lúgtól és zsírtól bűzlő, mocskos kis csatornatölteléket. Inkább fizetnének egy szajhának, mint hogy téged ingyen megkapjanak! Jobban tennéd, ha a feladataiddal törődnél. Ha rendesen dolgoznál, nem kéne annyi pofont kiosztanom.

Amilia érezte, ahogy Edit feltekeri, majd lassan, egyre szorosabban az ökle köré csavarja a haját.

– Nem mintha élvezném, hogy fájdalmat okozok neked…

– Addig húzta a tincseket, míg végül a lány arca összerándult a kíntól. – De rendet kell tanulnod. – Az asszony továbbra sem engedte el Amilia haját, és úgy hátrafeszítette a fejét, hogy a lány végül már csak a mennyezetet látta. – Lassú vagy, ostoba és csúnya. Ezért mosod még mindig a szennyes edényeket. Ezért nem vihetlek a mosodába, és ezért nem lehet belőled szobalány. Csak bajt hoznál a fejemre, érted?

Amilia nem felelt.

– Azt kérdeztem, érted-e!

– Igen.

– Kérjél bocsánatot, amiért kicsorbítottad a tányért!

– Sajnálom, hogy kicsorbítottam a tányért.

– És azt is sajnálod, hogy hazudtál róla?

– Igen.

Edit durván megveregette a lány lángoló arcát.

– Jó kislány. Az árát levonom a béredből. És most, büntetésből… – Elengedte a lány haját, és kitépte a felmosó kefét a kezéből. Tenyerébe ejtve latolgatta a súlyát. Általában övet használt, ám a kefe jobban fáj majd. Leráncigálja a mosodába, ahol a nagydarab szakács nem láthatja, mit művel. A főszakács az évek során megkedvelte a lányt, és bár Edit teljes jogkörrel rendelkezett a lányok fegyelmezése terén, Ibis nem tűrte az ilyesmit a konyhájában. Amilia tétlenül várta, hogy a kövér ujjak megragadják a csuklóját, de helyette Edit megcirógatta a haját.

– Milyen szép hosszú hajad van! – szólt a kínzója tettetett álmélkodással. – A hajad az oka az egésznek, ugyi? Emiatt van, hogy túl sokat gondolsz magadról? Nos, én tudom, hogyan tegyek pontot a dolog végére. Igazán csinos leszel majd, ha már…

Ekkor váratlan csend ereszkedett a konyhára. Cora, aki addig fáradhatatlanul húzta a köpülőt, két mozdulat közben megállt. A szakácsok felhagytak folyamatos szeletelésükkel, és még a kemence alá fát hordó Nipper is megdermedt. Amilia követte a személyzet tekintetét egészen a lépcsőig.

Egy fehér bársonyba és szaténba öltözött nemesasszony siklott le a lépcsőkön, és belépett a zsírszagú mosogatókonyhába. Vastagon púderezett arcában szinte világított szúrós szeme és borotvaéles ajka. A magas teremtés az összeroskadni készülő Amiliával ellentétben egyenesen és büszkén állt. Nyomban a fal melletti asztalkához lépett, ahol a pék a kenyeret gyúrta.

– Tegyék szabaddá az asztalt! – parancsolta egyetlen legyintéssel, és különösképpen senkihez sem intézte a szavait. A pék azonnal kötényébe ejtette a szerszámait és a tésztáját, majd elsietett. – Sikálják tisztára! – folytatta az asszony.

Amilia érezte, hogy valaki visszanyomja a kefét a kezébe és hátulról megtaszítja. Közelebb botladozott. Anélkül, hogy felnézett volna, nyomban munkához látott, és széles csapásokkal elkente a lisztet az asztalon. Nipper rögvest mellette termett egy vödörrel, Vella pedig törölközőt hozott. A nemesasszony megvetőtekintetétől kísérve együtt letakarították a maszatot.

– Két széket ide! – vakkantotta a nő, és Nipper elszaladt értük.

Amilia tanácstalanul álldogált, és az asszonyt figyelte a csöpögő kefét maga mellett tartva. Amikor a nemes hölgy észrevette, hogy bámulják, a lány lesütötte a szemét, és valami mozgásra lett figyelmes a földön. Egy aprócska szürkeegér esett csapdába a pék asztala alatt, és megpróbált észrevétlen maradni az árnyékok között. Kihasználva a pillanatnyi lehetőséget, az állatka felkapott egy kenyérmorzsát, azzal nyomtalanul eltűnt egy keskeny repedésben.

– Te szánalmas teremtés! – hallotta Amilia a nőhangját, és azt hitte, az egérhez beszél, ám az asszony így folytatta: – Teljesen összemocskolod a padlót! Tűnj el innen!

Mielőtt visszatért volna a mosogatótálhoz, a lány megkísérelt egy siralmas pukedlit. Gondosan képzett parancsszavak harsantak az asszony torkából. Vella, Cora és még Edit is beállt a sorba:

úgy terítettek, mintha királyi lakomára készültek volna. Vella fehér abroszt borított az asztalra, míg Edit az evőeszközzel piszmogott, ám az asszony odébb zavarta, hogy saját kezűleg helyezze el az étkészletet. Hamarosan az asztalka két személyre terítve állt, és a készlet számos kehellyel és vászonszalvétával egészült ki.

Amilia el sem tudta gondolni, kit várhatnak ide vacsorára. A szolgáknak természetesen senki nem terítene meg, de miért fogyasztaná egy nemes az estebédjét a konyhában?

– Nocsak, mi folyik itt? – ütötte meg a fülét Cingár Ibis jól ismert dörmögése. A hordó mellkasú egykori hajószakács világoskék szeme szinte kiugrott az arcából, és az állát ritkás szakáll keretezte. Egész délelőtt a zöldséges gazdákkal tárgyalt, és azóta sem vette le kedvenc kötényét. A zsírfoltos darab az egyenruhájának, hivatala jelképének számított. A szakács úgy robbant be a konyhába, mint egy barlangjába visszatérőmedve, aki valami gyanúsat szimatol. Amikor észrevette a hölgyet, megtorpant.

– A nevem Lady Constance – tájékoztatta a nemesasszony. – Néhány percen belül lehozom ide Modina császárnőt. Ha te vagy a szakács, akkor készíts ételt! – A nőelhallgatott, és szigorúan megvizsgálta az asztalt. Megigazított ezt-azt, majd sarkon fordult és elviharzott.

– Leif, ess neki a késeddel annak a roston sült báránynak! – kiáltotta Ibis. – Cora, hozz sajtot, Vella, keríts kenyeret! Nipper, egyenesítsd ki azt a farakást!

– A császárnő! – kiáltotta Cora, futtában a kamra felé.

– Mi dolga van erre? – kérdezte Leif dühödten, mintha csak valami nem szívesen látott, alacsony rangú rokon érkezne látogatóba és a majorság uraként neki kellene megvendégelnie.

Amilia persze hallott már a császárnőről, de még sohasem látta a saját szemével, még távolról sem. Kevesen mondhatták el magukról, hogy élőben találkoztak vele. Zárt körben koronázták meg fél évvel ezelőtt, a Télvíz-ünnep alkalmával, és Aquestába érkezése mindent megváltoztatott.

Ethelred király nem viselte már a koronáját, és „felség” helyett régensnek szólították. Még mindig várúrnak számított, ám a várát most császári palotának nevezték. A másik férfi, egy bizonyos Saldur régens felügyelte a változásokat. A Melengárból származó egykori püspök is beköltözött a várba, és éjjel-nappal dolgoztatta a kőműveseket a lovag- és trónterem felújítási munkálatain. Saldur új szabályokat is hozott, amelyeket minden szolgának követni kellett.

A palota személyzete többé már csak katonai kísérettel hagyhatta el a császári rezidencia területét, és minden kimenőlevelet elolvastak és jóváhagytak. Az utóbbi rendelet persze nem okozott gondot, hiszen kevés szolgáló tudott írni. A palota területére vonatkozó korlátozás azonban csaknem mindenkinek nehézséget jelentett. A városban vagy a környezőtanyákon élőcsaládosok kénytelen-kelletlen felmondtak, hiszen éjszakára nem térhettek haza szeretteikhez. A várban maradtak soha többé nem hallottak róluk. Saldur régensnek sikerült elzárni a palotát a külvilágtól, de odabenn vad híresztelések és pletykák kaptak szárnyra. A találgatások gombamód szaporodtak a félreeső folyosókon, és a személyzetnek meggyőződésévé vált, hogy kimenőt kérni ugyanannyira nem kifizetődő, mint szó nélkül elosonni.

Különösképpen arról szóltak a rossznyelvek, hogy soha senki nem látta a császárnőt. Mindenki tudta, hogy az eredeti, legendás uralkodó, Novron örököse, így egyben Maribor gyermeke. Ezt már akkor bebizonyította, amikor egyedül leölte a bestiát, amely lemészárolta Elan legderekabb lovagjait. Hogy Maribor előtt mindenki egyenlő, azt mi sem bizonyította jobban, mint hogy a császárnő földművesek leányaként látta meg a napvilágot egy félreeső kis faluban. A szóbeszéd úgy tartotta, spirituális lénnyé lett, és csakis a régensek, na meg személyi titkára tartózkodhattak isteni színe előtt.

Ez a nemesasszony éppen az lehet, gondolta Amilia. A savanyú arcú, tökéletes beszédű úrhölgy a császárné magántitkára.

Hamarosan a legjobb étel díszítette az asztalt, amit csak a rendelkezésre álló rövid idő alatt össze tudtak szedni. Knob, a pék és Leif, a hentes erősen vitatkozott az ételek elrendezésén, hiszen mindkettő a saját portékáját szerette volna középre tenni.

– Cora – szólította meg a fejőlányt Ibis –, tedd az asztalfőre azt a csinos kis sajttortádat! – Felszólítása szégyenlős mosolyt és pírt csalt a lány arcára, de Leiftől és Knobtól csak mogorva pillantásokat kapott.

Mosogatólány lévén Amiliának nem jutott szerep, így visszatért az edényeihez. Edit izgatottan csevegett a borosfiúval és a pohárnokkal a tölgyfa hordókkal teli sarokban, minden szolga a ruháját és a haját igazgatta. Nipper még nem végzett a söpréssel, amikor a nemesasszony visszaért. Megint mindenki mozdulatlanná dermedt, és némán figyelték, amint a nő egy fiatal lányt vezet le a lépcsőn a csuklójánál fogva.

– Ülj le! – utasította a leányt Lady Constance mogorván.

Mindenki a nemesasszony és a leány mögé kémlelt, hátha megpillanthatják az istencsászárnőt. Megjelent két állig felfegyverzett katona, és elfoglalták a helyüket az asztal két oldalán. Senki más nem csatlakozott hozzájuk.

Hol van a császárnő?

– Modina, azt mondtam, ülj le! – ismételte meg Lady Constance.

A felismerés villámcsapásként hasított Amiliába.

Modina? Ez az erőtlen gyermek a császárnő?

A lány mintha meg sem hallotta volna a nemes hölgy utasítását, tétován állt, üres tekintettel a szemében. Tizenévesnek nézett ki, és törékenységéhez halálos soványság párosult. Az egykor talán tetszetős teremtés most rémisztőlátványt nyújtott. Hullafehér arcán feszült a vékony bőr, amely látni engedte koponyája körvonalát. Kócos, szőke haja az arcába omlott. Csupán egy hosszú fehér inget viselt, ami kihangsúlyozta kísérteties termetét.

Lady Constance felsóhajtott, és erőszakkal leültette a császárnőt a pék asztalához állított egyik székbe. Az hagyta magát mozdítani, akár egy bábu. Egy szót sem szólt, és arcán ugyanaz az üres kifejezés ült.

– Terítsd a szalvétát az öledbe, ily módon! – okította a nemesasszony, majd eltúlzott mozdulatokkal széthajtotta és elhelyezte a sajátját. Várt és haragosan bámulta a császárnőt, aki meg sem moccant. – Császárnőként soha nem fogod magadnak felszolgálni az ételt – folytatta. – Megvárod, amíg a szolgák megtöltik a tányérodat. – Ingerülten körbenézett, és a szeme megakadt Amilián. – Te ott… gyere ide, és szolgáld ki őméltóságát!

Amilia bedobta a kefét a mosogatótálba, és kezét szoknyájába törölve odasietett. Nem értett a felszolgáláshoz, de nem mert ellenkezni. Helyette megpróbálta felidézni azokat az alkalmakat, amikor megfigyelte, Leif hogyan vágja fel a húst. A fogóvasat és a kést a kezébe véve legjobb tudása szerint utánozta a tevékenységet. Leifet nézve mindig olyan könnyűnek tűnt az egész, de Amilia ujjai nem akartak engedelmeskedni, és szánalmasan bíbelődött, mire néhány báránycomb-foszlányt sikerült a leány tányérjára helyeznie.

– Kenyeret! – Lady Constance úgy köpte a szavakat, mintha csak ostort pattintana, és Amilia olyan riadtan vágott bele a hosszú, csavart veknibe, hogy közben csaknem magát is megvágta.

– Most pedig egyél!

Egy röpke pillanatra a mosogatólány azt hitte, neki szól az utasítás, és az étel felé nyújtotta a kezét. Még idejében észbe kapott, és mozdulatlanul állt. Nem tudta, visszatérhet-e az edényekhez.

– Azt mondtam, egyél! – A császári titkár haragosan tekintett le a lányra, aki továbbra is az üres falat bámulta.

– Egyél, te átkozott!– bömbölte Lady Constance, és a konyha egész személyzete hátrahőkölt, még Edit Mon és Cingár Ibis is. Az asszony ökle olyan erővel csapott le a pék asztalára, hogy a talpas poharak felborultak és az evőeszközök a tányérhoz verődtek. – Egyél!– ismételte meg a nő, és pofonvágta a lányt. A császárnő csontvázarca beleremegett az ütésbe, majd megállapodott. Arckifejezése végig rezzenéstelen maradt. Csak meredt tovább, ezúttal egy másik falra.

A császári titkár dühében felállt, de úgy, hogy felborította a székét. Megfogott egy húsdarabot, és megpróbálta beleerőszakolni a lány szájába.

– Mi folyik itt?

Lady Constance megdermedt, amikor meghallotta a jól ismert hangot. Ősz hajú öregember lépdelt le a lépcsőn a mosogatókonyhába. Elegáns bíbor talárja és fekete köpönyege nem illett a gőzzel telt piszkos helyiségbe. Amilia azonnal felismerte Saldur régenst.

– Mi a fene… – közelített az asztalhoz a régens. A lányra nézett, majd a konyhai személyzetre, végül Lady Constance-re, aki közben már letette a húst. – Mi ütött beléd, hogy ide hoztad?

– Azt gondoltam, ha…

Saldur a kezét feltartva elhallgattatta az asszonyt, majd lassan ökölbe szorította az ujjait. Összepréselte a fogát és sasorrán keresztül mélyen beszívta a levegőt.

– Nézz csak rá! Az volt a feladatod, hogy okítsd és neveld! Most még rosszabb, mint annak előtte!

– Pró… báltam, de…

– Elhallgass! – fortyant fel a régens a kezét még mindig ökölbe szorítva. A konyhában senki sem mozdult. Egyedül a kemencékben gyújtott tűz ropogása és a levesek rotyogása hallatszott. – Ha ennyit ér egy hivatásbeli munkája, nyugodtan felfogadhatunk egy kezdőt is. Ezt nem lehet elrontani. – Amiliára mutatott. – Te! Gratulálok, te vagy a császárnő új titkára. – Lady Constance-hez visszafordulva így folytatta: – Ami pedig téged illet, a szolgálataidra többé nem tartunk igényt. Őrök, távolítsátok el a palotából!

Lady Constance megtántorodott. Kimunkált testtartása megtört, meggörnyedve hátralépett és csaknem átbukott a székén.

– Kérlek uram, ne! – kiáltotta, miközben egy palotaőr megragadta a karját és a hátsó ajtó felé húzta. A másik őr megragadta a másik karját. Az asszony egyre kétségbeesettebben könyörgött és küzdött, miközben a katonák kiráncigálták az ajtón.

Amilia moccanni sem bírt. Még mindig a kezében tartotta a kést és a húsfogót, megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan kell levegőt venni. Amikor Lady Constance esdeklő jajveszékelése elhalkult, Saldur régens vörös arccal, szigorúan összeszorított ajkakkal feléje fordult és így szólt:

– Ne okozz csalódást! – Azzal visszatért a lépcsőhöz, és hullámzó köpönyeggel felviharzott rajta.

Amilia a lányra pillantott, aki továbbra is kifejezéstelen tekintettel bámult a falra.

A Kiadó engedélyével.