Főkép

A klasszikus zenében bevett szokás hangszeres átiratokat készíteni az egészen egyszerűtől - például csembalóról zongorára – az egészen bonyolultig – például csembalóról gitárra. Bach szóló hegedűre írt szonátáit is átírták már gitárra, de Frank Bungarten kísérlete pontosan attól a kényszertől szenved, hogy egy eredetileg négyhúros hangszerre komponált zeneművet a gitár természetéből fakadó akkordjáték lehetősége miatt a muzsika alapját képező harmóniák kijátszásával kibővít, amely által gyakorlatilag nem csak újraértelmezi az eredeti művet, hanem át is írja azt.

 

És mit gondolnak, egy mandolin átirat mennyivel szerencsésebb? Tessék? Bach szóló hegedűre írt szonátái és partitái mandolinon? Komolytalan!

 

Egyáltalán nem az, dacára annak, hogy akadhatnak, akiket a projektet promotáló videó még csupán Chris Thile bluegrass mester virtuozitásáról győzhet meg.

 

 

„Bach volt az első fontos tapasztalatom - jobb szó híján - a klasszikus zenéről, Glenn Gould második felvétele, a Goldberg Variációk által. Gould olyan ritmikus integritással játszik, amelyet korábban csak a nem klasszikus zenékben tartottam elképzelhetőnek: zene, olyan groove-al, amelytől mozgásba jössz. Gould úgy muzsikált, ahogyan a fiddle-játékos hőseim. Teljesen emberivé vált számomra az egész dolog, az égbolt megnyílt és Bach leszállt. Elkezdtem zabálni mindent, ami Bach.

Ez a mostani felvétel számomra mindazonáltal nem arról szól, hogy eljátszok egy ikonikus muzsikát mandolinon, amelynek hatására valaki azt mondhatná: „Azta, milyen klassz, ahogyan ezen a fura hangszeren játszik!” Nekem ez Bach-ról szól, aki minden idők egyik legnagyobb muzsikusa, a szóló hegedűre írt kompozíciója pedig az egyik legjobb műve, és a mandolin rendelkezik azzal a képességgel, hogy új és remélhetőleg érdekes fényt vessen rá.”

 

Ha engem kérdeznének, rendelkezik-e, azt válaszolnám, hogy teljes mértékben. És Chris Thile, ő vajon él is a mandolinban rejlő lehetőségekkel? Mi az hogy él, egyszerűen fürdik a hangfüzérek fényében, igazi, vérbeli muzsikus, akinek ez a felvétele legalább akkorát robbant volna az ötvenes években, mint Gould első Goldberg Variációk felvétele – még ha Thile a másodikra is hivatkozik a sajtóanyagban, feltehetően csak véletlenül, mert azt pont olyan jegyekkel írja le, mint Gould első felvételét, amely a fiatalok körében úgy fogyott és majdnem olyan hisztérikus hatást is ért el, mint később a Beatles és korongjaik. Hogy ma már egy ilyen felvételre más a reakció, az elsősorban a körülöttünk megváltozott környezet hatására átalakult percepciónknak köszönhető, de mindettől függetlenül nem kizárt, hogy Thile képes lesz újabb híveket szerezni Bach-nak a zene egészen más szegmenseiben jártas körökből (is). Persze ez elsősorban annak lesz köszönhető, hogy Thile határok nélküli muzsikában gondolkozik és az úgynevezett műfajok közötti különbséget az interpretáció és előadásmód esztétikájában véli felfedezni. Thile nem egy bluegrass játékos, aki Bach-ot is tud pengetni – irdatlanul erős és gyors jobbkéz technikája van –, hanem egy muzsikus, aki tud bluegrass-t és Bach-ot is játszani választott hangszerén, a mandolinon.

 

 

Magáról a zenéről nem érdemes értekeznem, bizonyára mindannyian ismerik, de az is egészen biztos, hogy így, a vonó hullámait a pengetőre cserélt dinamika áradatában, még sosem hallották. Kihagyhatatlan.

 

Előadó:

Chris Thile – mandolin

 

A lemezen elhangzó szerzemények:

Bach, szonáták és partiták szóló hegedűre, I. rész (BWV 1001-1003)