Főkép

Nem igazán tudom, inkább átkozódjak-e, amiért valakinek ismét nem sikerült még nálunk nemzetközi sikert elérnie, vagy büszkeség töltsön-e el amiatt, hogy Nikola Mijić a mi Dreyelandsünkből került a tavaly rövid idő alatt másodjára is énekes nélkül maradt, brit székhelyű Eden’s Curse-be. Lehetőségek szempontjából Mijić mindenesetre jól járt, hiszen új csapata a prog metal olyan nagysága előtt lépett már fel, mint a Dream Theater, és az Iron Maiden frontembere, Bruce Dickinson szintén dicsérő szavakkal illette zenéjüket. Hartmann Kristóf zseniális futball-hasonlatát kölcsönvéve és a helyzethez alakítva kissé olyan ez, mintha a Felcsút idegenlégiósa váratlanul a Manchester Citybe igazolt volna, ahol ontani kezdte a gólokat.

 

Ugyanakkor azt sem igazán tudom eldönteni, megtévesztő-e a dallamos metal stílusmegjelölés, mivel – ahogy azt talán a DT-vel való közös fellépés is jelzi –, a zenekar megszólalása nem kicsit a progresszívbe hajlik, és ugyan Mijić orgánuma néha kísértetiesen hasonlít épp az együttest dicsérő Dickinsonéra, a Dreyelands ugyebár prog metalos berkekben ismert; vagyis az Eden’s Curse új anyagának meghallgatásakor sem csodálkozhatunk azon, hogy itt-ott felbukkannak erősen progresszív beütésű elemek. Legfeljebb az meglepő, hogy valóban karakteresen ez az album legkönnyedebb szerzeményében, a promóanyagban pop metalnak titulált „Unbreakable”-ben jelenik meg, amely engem mindenekelőtt az Andwerson Bruford Wakeman Howe önmagukról elnevezett nagylemezének megszólalására emlékeztetet, így aztán a Yes egyik újabb kori reinkarnációjának legendás hangzását viszi tovább. És persze mint ilyen, egészen ragyogó darab.

 

 

Egy másik végletet képvisel a szimfonikus metal jellegzetes megoldásait felhasználva indító „Symphony Of Sin”, és nyilván nem véletlen, hogy a címadó dal címében rögtön a „szimfónia” szó szerepel. Voltaképp, ha nem tudtam volna, kit hallgatok, és csupán találgatnom szabadott volna, a több mint hét és fél perces szám előadójára kb. 1:40 előtt nem mertem volna tippelni, lévén, hogy az Epicától a Nightwishig túl sok mindenkinél megszólalhattak volna ehhez hasonló nagyzenekari színek és gitármotívumok. A dal közepén a Steve Howe-t idéző, spanyolos átvezetés után aztán míves, de túlzottan rövid gitár–billentyű-felelgetés következik, ami mintegy megelőlegezi az imént említett popos/progresszív elhajlást. Azt sem titkolhatom el, hogy ez az egyetlen valóban nagyobb lélegzetű opus a korongon – az ez után következő kompozíciók többnyire öt perc körüliek.

 

A többnyire megfontolt tempójú, maximum középgyors számok közül főtémájával és refrénjével a „Great Unknown” lóg ki kicsit, és koncerteken, azt hiszem, ez az egyetlen szám, amire úgy istenigazából be lehet indulni, a parányit a Queen Paul Rodgers-zel közös éráját idéző nóta viszont épp a nem széttorzított gitár és a kórussá összeálló vokál miatt mégsem az a belefeledkezve hajrázós sláger. És szerintem nem kevésbé slágergyanús a nagy ívű, mesterkéletlen melódiákból és kellemes riffekből építkező „Wings To Fly”, az új anyag messze legkönnyebben befogadható dala, és nem csodálkoznék nagyon, ha ez a gondosan megkomponált szerzemény csakhamar az érettebb korosztályok nagy kedvencévé válna. Másként fogalmazva túlságosan kidolgozott ez az album ahhoz, hogy ne inkább az AOR rajongói szeressék meg igazán.

 

Habár nagyjából ez a lemez egészére is elmondható, és például a „Rock Botom” még a neoklasszikus metalból kölcsönzött kezdőmotívum ellenére is jóval inkább hard rock (bármennyire kísérletező és előremutató is) és a Yes progresszív rockjának elegye (hallgassuk csak meg a gitárszóló elejét!), mint hamisítatlan metal, sőt, a nagyon halványan Malmsteenre emlékeztető „Devil In Disguise” is jóval finomabb, mint a manapság divatos fémzenék. Ám ha ez lenne a kemény rock, akkor minek nevezzem az olyan klasszikusokat, mint a Deep Purple vagy a Thin Lizzy utódzenekara, a Black Star Riders? De mint már utaltam rá, mindegy is, miféle kategóriába igyekszünk besuvasztani a zenét, az még jó és kellően egyedi marad.

 

A magam részéről csak szurkolni tudok a csapatnak, hogy még ismertebbekké váljanak, és még nagyobb sikereket érjenek el, ugyanis nem egyedül a kiváló hangú Mijić, hanem általában a zenekar egésze a szélesebb értelemben vett műfaj legszebb hagyományait viszi tovább, és a maguk megfoghatatlan módján ténylegesen valami újat tudnak hozzátenni a rock és metal évekkel ezelőtt sokak által túltelítettnek érzett, mégis mindig megújulni képes világához.

 

A zenekar tagjai:

Paul Logue – basszusgitár, ének

Pete Newdeck – dob

Thorsten Köhne – gitár, ének

Steve Williams – billentyűk

Nikola Mijić – ének

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Symphony Of Sin

2. Break The Silence

3. Evil & Divine

4. Unbreakable

5. Fallen From Grace

6. Losing My Faith

7. Rock Bottom

8. Great Unknown

9. Turn The Page

10. Sign Of The Cross

11. Wings To Fly

12. Devil In Disguise

13. Where Is The Love?

 

Diszkográfia:

Eden’s Curse (2007)

The Second Coming (2008)

Trinity (2011)

Symphony Of Sin (2013)