Főkép

2008-ban Gibraltáron, a „brit koronagyarmatok ékkövén” titkos katonai akció zajlik, melynek célja elfogni egy dzsihádista fegyverkereskedőt – a Vadvilág fedőnevű művelet résztvevői az angol hadsereg különleges egységének tagjai (szigorúan szolgálaton kívül), amerikai terrorista-ellenes ügynökök és egy brit diplomata, aki „legmagasabb rangú tisztviselőként” felel az akció sikeréért. Mely akció hivatalosan persze teljes siker – a terrorista és fegyverkereskedője likvidálva, megfelelő mennyiségű pénz és kitüntetés kiosztva, az ügyre rákerül a szigorúan titkos, soha nem bolygatandó pecsét.

 

Egyvalakinek szúr szemet, hogy a Vadvilág körül nem biztos, hogy minden rendben – ő Toby Bell, az akciót szervező külügyi államtitkár szárnysegédje (akit azonban főnöke elvágólagosan távol tart minden lényegestől, nem véletlenül). Ugyanis Fergus Quinn, a hadügyből bizonyos amerikai szélsőjobboldal által finanszírozott katonai magánvállalkozókkal ápolt (túl) szoros kapcsolata miatt kiebrudalt és a külügyben „eldugott” tisztviselőnk érzi, hogy figyelik – azt meg pontosan tudja, hogy nagyon nem kéne újra összeállnia azokkal, akikre egyszer már majdnem ráment a karrierje. Naná, hogy megteszi. Ambíció és erkölcsi kötelesség között vergődő titkára pedig leleplezné, ám épp amikor már odáig jutna, hogy majdnem tenne valamit, külföldre helyezik. Minő véletlen…

 

Toby Bell valószínűleg némi lelkiismeret-furdalás árán el is felejtené előbb-utóbb az ügyet, ha nem bukkanna fel a színen Sir Christopher Probyn, és kérné arra, fáradjon már el Cornwall-i birtokára és beszéljenek meg egyet s mást a Vadvilág kapcsán. Sir Christopher, a kiöregedett diplomata, aki békés visszavonultságban él felesége örökölt birtokán és rendkívül büszke az utolsó „nagy” akciójával kiérdemelt lovagi címre, ugyanis gyanakodni kezdett. Hogy tán nem is volt minden annyira rendben a Vadvilág háza táján – s hogy a kertjében nagy hirtelen felbukkanó, láthatóan megtört, labilis idegállapotú egykori katona rémképe a balul sikerült akcióról, civil áldozatokról, eltussolt gyilkosságokról tán igaz. Toby Bell persze nyomozni kezd – s hogy nyomozása merre viszi, és milyen végkifejlettel ajándékozza meg, az bizony rutinos le Carré olvasóknak nem okoz meglepetést.

 

Felmerülhet a kérdés (s jogosan), hogy vajon tud-e újat mondani a huszonegyedik század olvasóinak egy nyolcvankét(!) éves író és egykori kém, aki „végigírta” a hidegháborút, s akinek leghíresebb regényei, A kém, aki bejött a hidegről vagy a Karla-trilógia a korszak lenyomataiként méltán váltak a kémregény-rajongók legnagyobb kedvenceivé (s egyúttal a kritika által tán legelismertebb darabjaivá). Nos, tud. Le Carré bámulatra méltó érzékkel tapint rá korunk legaggasztóbb jelenségeire, és nem hagy kétséget afelől, hogy – bár a szereplők változtak, a zsargon átalakult és az „ellenség” már régen más – a módszerek és a nemzetközi hírszerzés működésmódja gyakorlatilag semmit nem változott az eltelt évtizedek alatt. Sőt, azzal, hogy „elcsúsztak” a határok és a nagyon is konkrét ellenség helyét átvette egy olyan megfoghatatlan, behatárolhatatlan jelenség, mint a nemzetközi terrorizmus, az ellenük harcolók által követett határvonalak és szempontok is kissé elmosódtak. Ráadásképp megjelentek a színen olyan új szereplők, akik üzletet csinálnak a háborúkból – s akiknek, mondjuk ki: cseppet sem áll érdekükben véráldozat nélkül rendezni a konfliktusokat.

 

Erről nem nagyon szokás beszélni, még manapság sem. Mert a „csúnya bácsi” egyértelműen a terrorista, aki felrobbant, elrabol, fenyeget, agymosott gyerekkatonákat és öngyilkos mártírokat hajt a nyugat ellen. Ez így is van, csakhogy! Mondhatnánk, fű alatt, de megjelent egy befolyás és tőke szempontjából szupererős fél, a katonai alvállalkozók csoportja, akik mindennemű meggyőződés és erkölcsi megfontolás nélkül tesznek rendet ahol kell, és nagyon sokat keresnek vele. Akiket leginkább az különböztet meg a középkor romantikus homályába vesző marcona zsoldosaitól, akik jó pénzért bármely háborúskodó kiskirály érdekeit megvédték (s nem kellett messzire menniük, hogy háborúskodó kiskirályt találjanak), hogy maguk gerjesztik a konfliktusokat. S ez onnantól, hogy hamis hírszerzési adatokat juttatnak el (jó pénzért) megfelelő kezekbe, hogy aztán ezen adatokra alapozva nagyszabású katonai akciókat szervezzenek le (még jobb pénzért), odáig terjed, hogy az amerikai politikai élet „vadhajtásait” kihasználva arra használják politikai és gazdasági befolyásukat, hogy fenntartsanak háborúkat…

 

Aki kicsit is figyelemmel kíséri az amerikai belpolitikát (vagy sokat nézi Aaron Sorkin sorozatait), tudhatja, hogy a bigott vallásos jobboldalnál és a katonai alvállalkozóknál nehéz kártékonyabb csoportot találni a nagy víz túloldalán. E kettő fúziója pedig a leginkább robbanásveszélyes elegy lehet – ahogy arra le Carré könyve nagyon jó érzékkel rámutat. S ahogy azt megszokhattuk a szerzőtől, most is két kisember legyeskedik bele a „nagyok” levesébe – külön pikantériája a regénynek e két kisember alakja. Rajtuk keresztül kapunk képet a brit diplomaták két generációjáról. Sir Christopher a hidegháború idején edződött, igazából másodvonalbeli tisztviselő, aki hisz az egyenességben, a tisztességben, a brit felsőbbrendűségben, a felettese szavában, a klubja diszkréciójában. Ezzel szemben Toby Bell a minden sarkon újabb kémet sejtő, a világ számos táján, számos konfliktusban edződött, gyanakvó és gyanakvást keltő feltörekvő kis minisztériumi alkalmazott, akiről az utolsó pillanatig nehezen dönthető el, hogy teljes mellszélességgel kiáll-e az „igazságért” vagy a saját pecsenyéjét kezdi sütögetni.

 

Hátborzongató az a kép, amit le Carré elénk rajzol a háború elüzletiesedéséről és saját kiszolgáltatottságunkról – teszi mindezt olyan energiával, stílussal és profizmussal, hogy azonnal elhelyezi a Törékeny igazságot a személyes kedvenc, az Egy tökéletes kém mellett. Friss, fájóan aktuális és nagyon mai mestermű – tökéletesen alkalmas a szerzővel való ismerkedésre, akár azon fiataloknak is, akik úgy vélik, a hidegháborús kémthrillerek nekik már túl „porosak”.

 

Részlet a regényből