Főkép

… a különböző ajánlók, figyelemfelkeltők, reklámok, tippek és trükkök, amivel minden kiadó arról kívánja meggyőzni a kedves olvasókat, hogy csak az ő kiadványukat vegyék meg a szűkös keretükből. Amire bizony szükségük is van, mert a könyvkiadás nem feltétlen egyszerű kenyér, elvégre a látszat ellenére minden megjelenést a szerkesztésen és a nyomtatáson kívül is komoly munkák előznek meg. Bármennyire kecsegtető valami, bármennyire is bestseller, sikerkönyv világszerte, reklám nélkül a legkiválóbbak is elbukhatnak, mint ahogyan számtalan esetben el is tűnnek az érdektelenség süllyesztőjében. A marketing igenis fontos része az eladásoknak, még akkor is, ha némelyikünk fintorog miatta, de hát nem lehet mindenkinek egyformán jót tenni. El kell fogadnunk a szomorú tényt: nem minden könyvet szántak nekünk az égiek, és nem minden hangzatos kampány jut el a célközönségéhez sem.

 

Az ajánló, mint gyűjtőfogalom annyi különböző lehetőséget takar, hogy aki szeretné kicsit átlátni a lehetőségeket, annak bizony fel kell kötnie ama bizonyos ruhadarabját. Szinte végtelen számú kis csápokként tekergőznek a szemünk előtt, de ebben a bejegyzésben megkísérlem megtalálni a választ arra a kérdésre, hogyan terelgetnek minket el egy-egy könyvesbolt kasszájához, miként töltik meg a kosarainkat, és miért érezzük azt, hogy szót kell fogadnunk.

 

A kiadók mindent elkövetnek annak érdekében, hogy számukra gyümölcsöző kapcsolatot ápoljunk a kiadványaikkal – jó esetben piackutatás alapján, az aktuális trendek figyelésével, a szerkesztők egyéni ízlésére és olvasói reagálásokra alapozva döntik el, hogy mi az, amit érdemes megjelentetniük, és mi az, amit nem. Csakhogy hiába választották már ki az adott művet, amit különben épp fordítanak, szerkesztenek, tördelnek, meg ami még kell ahhoz, hogy érezze a „törődést” – csupasz a szentem, tehát kéne rá valami szép ruha. Nosza, megtervezik vagy megveszik a borítót, egy esztéta ír hozzá fülszöveget, esetleg előolvasókhoz kerül, bloggerekhez, ismert emberekhez, akik írnak valami kedveset – szigorúan csak rövidet és frappánsat –, és még közel sem vagyunk készen. Ó, nem! Ez csak a jéghegy csúcsa.

 

Először is szenteljünk kicsit nagyobb figyelmet a borító hátoldalán vagy belső fülén olvasható ajánlónak. Gyakran elgondolkodom rajta, kik írják az ismertetőket – néha minden fordulatot ellőnek, sok esetben elejétől a végéig kiemelik a fontosabb részeket, sőt, még az is előfordul, hogy egyáltalán nem arról szólnak, amiről a történet maga. Ezeken azonban legfeljebb utólag mérgelődhetünk, mert e mondatoknak el kell adniuk a kérdéses terméket. Tudom, hogy sokaknak fáj, de a könyvek is csak termékek, hasznot hajtanak az írónak, a kiadónak, tehát az ismertetők olvasása után minimum azt kell éreznünk: „nem bírjuk ki nélküle, hopp, kosárba vele!” (Azért zárójelben megjegyezném, hogy a borító szintén fontos szempont lehet, de ebbe most inkább nem mennék bele, mert az egyik kedvenc témám lévén másról nem is igen beszélnék.) Ez igazából csak akkor működik megfelelően, ha már a boltban állunk, és van időnk körbetaperolni, szaglászni, simogatni a kiszemelt áldozatot. Az új könyvek illata, mint afféle afrodiziákum, sok szerencsétlen betűfüggőt sodor meggondolatlan vásárlásba, viszont könnyedén előfordulhat, hogy a tartalom ismerete nélkül is felkeltette valami a figyelmünket. Egyszerűen csak meg akarjuk venni. Nem véletlen használom az „akarjuk” szót, a „szeretném” ezen a ponton, már nem létezik. Hogy lehet ez?

 

Tételezzük fel, hogy naponta kétszer teljesen gyanútlanul utazunk a metrón. Kapaszkodás közben tekintgetünk jobbra-balra, vagy az aktuális könyvünkből emeljük ki fejünket, hogy megszemléljük, mégis merre járunk – nehogy az történjen, mint legutóbb, amikor annyira belemerültünk az olvasásba, hogy továbbutaztunk –, és az első dolog, amit meglátunk, egy szép nagy, tarka plakát. Szerepel rajta a borító, hangzatos ajánlás valami híres újságírótól vagy írótól, és mindezeket annyit látjuk, hogy szinte el is hisszük, az évtized legjobb romantikus, fantasztikus vagy akármilyen irodalmát látjuk. Mivel minden átszállás során ugyanezt tapasztaljuk, mert a buszmegálló plakátja is ezt erősíti, és még a mozgólépcsőn haladva sem látunk mást, bizony úgy kezdjük sejteni, ő a tökéletes számunkra. Vágyunk rá, birtokolni akarjuk… Hogy másról ne is szóljak, a villamosok is tökéletes felületet biztosítanak a plakátolásra – de ez nem csupán Budapest sajátossága, minden hirdetőoszlop, minden szabad, ragasztható felület, házak tetején, oldalán, autópályák mellett megteszi.

 

Talán azt gondolnánk, a rádió vagy tévé nem alkalmas „felület” az olvasás népszerűsítésére, de néha bizony ott is ráakadhatunk kedvenceinkre. A kulturális ajánlók ugyanis tökéletesen betöltik szerepüket verbális formában is, hiszen szívesen hallgatjuk azokat az embereket, akiket képzeletben nem ruháztunk fel hanggal, csupán temérdek szóval. Sok újság – az ingyenesen osztott kiadványoktól a méregdrága képes lapokig bezárólag – szentel egy-két hasábot az aktuális megjeleléseknek, a kulturális folyóiratok szintén propagálnak néhány alkotást. Számtalan könyv végén rejtőznek előzetesek, sokszor a hozzá kapott könyvjelző is terelgeti a figyelmünket, és persze léteznek azok a kis füzetecskék, amiket szintén a vásárlásnál kapunk, hogy az aktuális kiadó további remekeit ajánlja. Néhány könyvterjesztő saját kiadványban gyűjti össze a könyvmegjelenéseket – nem ritkán dedikálási lehetőségekkel összehangolva –, amit a fizetéskor tesznek a táskánkba, a számlához csatolnak, vagy egyszerűen csak elvehetjük a pultról.  Ezzel pedig elérkeztünk az írói brand, mint márka kérdéséhez.

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor értesülök az egyik kedvenc íróm könyvének új megjelenéséről, nem igazán érdekelnek sem az ajánlók, sem a kritikusok, szépen előrendelem, és beleteszem a kosárba. Amikor valakinek a stílusa elvarázsol, hajlamos vagyok elolvasni minden könyvét, legyen az ifjúsági irodalom vagy társadalmi dráma. Amikor ugyanis valaki jól ír, már mindegy, hogy mit, csak írjon. Tóth Krisztina is csak nemrég került a látókörömbe, de olyan sokoldalú, hogy az egész család érdeklődési körét képes lefedni. Voltam egy dedikálásán, ahol előttem nem kevesebb, mint öt nyolc év alatti toporgott, miközben mögöttem már csak felnőttek álltak. Valahogy így kell felépíteni egy olvasóbázist.

 

A fenti lehetőségek számomra az úgynevezett „kézzelfogható” kategóriát képezik, ráadásul ezek azok a lehetőségek, ahogyan a szüleim választanak, én azonban sok esetben máshol akadok horogra – a világháló jobbnál jobb lehetőségeket tartogat számomra, és mivel bloggerként én is egyike vagyok ennek a virtuális gépezetnek, közelebb is érzem magamhoz.

Természetesen a net sem mentes a reklámtól, néhány oldalon akarva vagy akaratlanul is az arcunkba ugranak az ajánlók. Akármilyen honlapra lépek is be, biztosan találkozom néhány olyan darabbal, amire nemigen vagyok kíváncsi, de hacsak nem használok valamilyen reklámblokkoló alkalmazást, ezeket nem lehet elkerülni. E-mailben is kapom a szóróanyagokat, amiben könyváruházak keresnek meg az aktuális ajánlatukkal, és néha bizony nagyon nehéz ellenállni nekik. Emellett léteznek olyan oldalak, ahol a kiadókkal, írókkal többnyire együttműködve olvashatunk az új-régi megjelenésekről. Ez igaz többek között az ekultura.hu-ra és egyéb kulturális honlapokra, de természetes a család kisgyerekeit képező blogokra is, akik nem kevés pénzt költenek értékes hobbijukra, hogy aztán ízekre cincálhassák vagy esetleg az égbe emelhessék egy bejegyzés erejéig az adott darabot. A recenziós példányok megléte persze szerves részét képezi a folyamatnak, így azért ez a forrás sem tekinthető teljesen függetlennek, és bár az mindig hízelgő, ha az ember lányának kiadók ajánlgatnak könyvet, az őszinteség az, ami megtartja az olvasókat.

 

Talán mert magam is blogger vagyok, szeretném azt hinni, hogy a véleményünk mérvadó. Az olvasóim túlnyomó részben a fiatalabb korosztályból kerülnek ki, ők azok, akik már szinte zsigeri késztetésből szörfölnek a neten. Keresnek és találnak. A trendek azonban mindig változhatnak, az egyedi oldallátogatások helyett elérkezett a külföldön rendkívül népszerű, szervezett könyves blogturnék ideje. Ez pont azt takarja, amit a neve sugall: a kiadók igyekeznek magukhoz édesgetni minél több bloggert, akik azt vállalják a könyvekért cserébe, hogy még a megjelenés előtt széleskörű reklámkampányba fognak. Ajánlókat, interjúkat, érdekességeket és részleteket tesznek közzé, majd véleményezik is a kérdéses művet. Mivel a támadás minden irányból megállíthatatlanul hömpölyög, hihetetlen tömegeket ér el, akik már hetekkel a könyvek megjelenése előtt azon keseregnek, hogy mikor vásárolhatnak már. Ebben a kapcsolatban minden fél jól jár. Először is a kiadó elér olyan tömegekhez, akikhez a szokványos úton nem, a bloggerek új könyvekkel, temérdek olvasóval gazdagodnak, és ha figyelembe vesszük, hogy néhányan ebből élnek – noha ez inkább külhonra jellemző, Magyarországon szigorúan hobbi –, akkor ugye már érthető ennek a fontossága. Ráadásul az olvasó is kap egy átfogó képet nagyjából mindenről, és grátisz ajándékként beleolvashat a kérdéses könyvekbe, sőt, játszhat is értük.

 

Ez az a szerencsés hármas együttállás, ami arra késztetett kishazánkban is többeket, hogy útjára indítsák ezt a rendszert. A Blogturné Klub rajongóinak a száma ugyan még nem érte el az ezret, de ha figyelembe vesszük, hogy van olyan nyereményjáték, amire kettő-négyezer potenciális olvasó jelentkezett, akkor ez már tetemes szám. A párhuzamosan öt-tíz blogon folyó kampányok nem csak a saját olvasóikat vonzzák, de a különböző közösségi oldalaknak hála – facebook, tumblr, twitter, g+, printles és a többi – egy-egy kampány több tízezer emberhez juthat el. Sőt, bizony néhány külföldi író is figyelemmel kísérte a fejleményeket, még ha nem is igen értett belőle egy szót sem. Természetesen a kiadók adják az extrák egy részét, interjúkat sokszor csak rajtuk keresztül kérhetnek, ők biztosítják a nyereménykönyveket, és teremtik meg a beleolvasás lehetőségét is, de ettől függetlenül sok blogger maga kopogtat az íróknál, majd képeket válogat a szereplőkhöz, akikkel képzelt riportot készít, valamint a bannerek és gifek is saját munkák – mert a lelkesedésük határtalan.

 

A kiadók – természetesen szintén aktívan használják a közösségi oldalakat – munkáját képezi a nálunk még ritkább, de szépen növekvő könyvtrailerek megalkotása is. Hát nem klassz, amikor a kedvenc szereplőid integetnek ki neked egy YouTube videóról? Némelyik olyan jól sikerült – mint például az Ad Astra Leviatán trailere –, hogy az író megosztotta a saját honlapján is. A sors fura fintora, hogy idegen nyelveket beszélő hazánkfiai, akik külföldi oldalakat is látogatnak, onnan értesültek a hazai megjelenésről.

 

Persze néha írók is üzengetnek nekünk különböző videómegosztókon keresztül, mert ahogyan könyveket, úgy blogot is írnak, író-olvasó találkozóra járnak, és még ha nincs is lehetőséged elmenni valahova személyesen, hát nyugodtan visszanézheted vagy olvashatod, mert személyes hőseink, a kedvenc íróink közelebb kerültek hozzánk, mint bármikor ezelőtt. Ezzel pedig saját magukat árulják, azaz építik a fentebb már említett írói brandjüket. És ez is reklám – talán nem gondoltuk volna, pedig az. Amikor egy ismeretlen finn nemzetiségű íróról megállapítjuk, hogy milyen közvetlen, szimpatikus ember, onnan már csak egy lépés kell, és már meg is vettük a könyvét. Én legalábbis megvettem.

 

Ez egy kis ország, még kisebb piaccal, amit mégis hihetetlen mennyiségű könyvvel árasztanak el. Hogy a kiadásból bevétel is lehessen, nem elég bízni a vakszerencsében, ezért aztán minden ajánlótípus adott csoportot céloz, és korántsem céltalan vagy ablakon kidobott pénz a reklámba ölt temérdek forint. Bizonyára sokan emlékszünk a karácsony környéki dömpingekre: tavaly például E. L. James trilógiája borzolta a kedélyeket. Akármilyen üzletbe mentem, akármelyik oldalt nyitottam meg, az arcomba ugrott, mint afféle jól idomított alien, és egyből nyomakodott le a torkomon. Nálam ugyan ellenállásba ütközött, de aztán jött a fordítóbotrány és kiderült, ennél jobb reklámot nem is kaphatott volna a sorozat – végül csak elolvastam a szériát, igaz angolul –, a fordító elhíresült mémsége pedig többet hozott a konyhára, mint bármi más. Magam láttam, ahogy tanácstalan férfiak csoportja tehetetlenül sétál a könyvesboltok sikerlistája előtt, és a romantikusnak árult erotikus irodalmakat kapják le egymás után a polcról. Biztos örültek nekik otthon, főleg azért, mert a híresztelések szerint fellendítették jó néhány pár nemi életét. Mi ez, ha nem bújtatott reklám? Az aktuális trendek oldalszelén lavírozó kiadók pedig egyik megjelenéssel adják el a másikat, azzal a felkiáltással: ez pont olyan, mint… És bizony ez is működik, még akkor is, ha nem igaz – de már megvettük, hazavittük, hát elolvassuk.

 

A trükkök száma szinte – ahogyan az elmélkedésem elején is jeleztem – végtelen, a legfurcsább az, sok esetben észre sem vesszük, miként terelgetnek. A népszerűsítést elősegítő eszközök lehetnek direktek, indirektek, már-már zaklatásba hajlók, kertek alatt osonók vagy akár a véletlen eredményei is, de hogy ténylegesen szükségesek-e ilyen formában, azon azért érdemes elgondolkodnunk. Természetesen valahogyan döntenünk kell, de valóban jó az nekünk, ha mások mondják meg, mit kell megvennünk? Sokan nem szeretnek magukra tömegfogyasztóként gondolni, de a tények ettől még makacs dolgok. A potenciális vásárlónak nincsen arca, ellenben van egy pénztárcája, amiből ki lehet bűvölni a tartalmát. Már ha hagyja, ehhez azonban olyasmit kell kínálni a számára, aminek nem tud ellenállni, és ez bizony kétélű fegyvernek bizonyulhat. Mindig léteznek divatos és keresett témák, amik idővel sajnos kezdenek lejárni, kifakulni, és ennek megvan az eredménye. A kiadók szép sorban kaszálják el azokat a sorozatokat, amikre már nem gondolhatnak aranytojást tojó tyúkként. Meg lehet őket is érteni, de itt maradtak az olvasók a szokásos adagjuk nélkül, és természetesen háborognak. Ez a jelenség már annyira szokványos és mindennapos lett, hogy egyre többen döntenek úgy, nem kezdenek új sorozatba. Semmilyenbe.

 

Én magam két kiadót – a magyar íróik kivételével – bojkottáltam már a népes kínálatból, mert nem csak pénzem, de véleményem is van, amihez a végsőkig ragaszkodom. Viszont nekem is döntenem kell valahogy. Még mindig a saját ízlésem a legjobb szűrő, és van, amire egyszerűen nem vágyom. Megpróbálok értelmet keresni a fülszövegekben, és nem hagyom magam becsapni. Ha tehetem, hát beleolvasok egy könyvbe a kiadó oldalán vagy a könyvesboltban állva, mert néhány oldal után kiderül, hogy a téma, a fogalmazás értem kiállt-e. És ha nem, hát otthagyom. Azért mert mindenki más szerint valami jó, az nem azt jelenti, hogy én is szeretni fogom. Talán ezzel kicsit magam ellen is beszélek, de ne fogadjunk el mindent kézpénznek. Tessék gondolkodni kicsit! Szerintem mindenkitől kérdezték gyerekkorában: „És ha a többiek beugranak a kútba, te is ugrasz?”