Főkép

Valamikor az ekultura.hu kilencedik születésnapján megkérdezték tőlem, hogy mit is jelent számomra az ekult. Akkor persze reflexszerűen rávágtam volna, hogy fogalmam sincs, de ilyet csak nem lehet mondani, úgyhogy mint amikor a rossz tanuló felel, fészkelődtem a székemen, elvigyorodtam, s próbáltam valami sután humoros válasszal kivágni magam a nehéz kérdés alól – s próbálom azóta is, merthogy válasszal továbbra sem szolgálhatok. Az eltelt közel két és fél év során annyi élményem, annyi gondolatom és tevékenységem kapcsolódott az ekulthoz, hogy talán nem is tudnék rá egyszerű választ adni, mint ahogyan a legtöbb emberhez való kapcsolatomat sem szívesen határozom meg egyszerűen.

 

Amikor 2011 késő tavaszán sikeresen csatlakoztam a szerkesztőséghez, talán még nyugodt szívvel válaszoltam volna, hogy „lehetőséget”. Hogy mire (mert hát valószínűleg ez lett volna a következő kérdés szegény rossz tanulóhoz), azt persze szintén nem egyszerű elmondani, de az elsők között kell említeni a kiteljesedést, az érvényesülést, a nyilvános gondolatközlést. Mert bizony borzasztóan hiányozna az a szellemi közeg és közösség, amelynek így részese lehetek, s amelybe nyugodtan beledobálhatom a gondolataimat, hátha valaki vevő rá. Aztán lehetőség a fejlődésre, amely szerencsére nem áll le, s valahogy mindig eljutok odáig, hogy nem szívesen olvasom vissza a fél évnél régebbi írásaimat (ha mégis, akkor rendszerint szörnyülködök, majd nyugtázom, hogy azért még mindig vállalhatóak), miközben folyamatosan látom, hogy mit is szeretnék elérni ilyen téren (most épp eme cikket szeretném úgy megírni, ahogy a fejemben látom, de erre egyre kevesebb reményt érzek).

 

És persze lehetőség a recenziós könyvekre, csak mintha ilyesmiről nem lenne illendő beszélni mostanság, pedig kevés ennél motiválóbb tényezőt tudok elképzelni a könyves oldalak életében. Itt pedig nem is csupán az a fontos, hogy valami (szigorúan idézőjeles) „ingyen” legyen, hanem hogy olyan alkotásokra figyeljek fel, amelyek egyébként elkerülnének, elvégre a pénztárcámnál lényegesen nagyobb teret nyerek a kísérletezésre és azon művek megtalálására, amelyeket később kedvencként emlegethetek. De lehetőség az utóbbi idők legintenzívebb élmény- és ingerdömpingje, a nyári Sziget is, amit szintén az ekultnak köszönhetek, s akkor még nem beszéltem a blogger és a hivatásos újságíró közti tevékenységekről, mint hogy nyugodtan társaloghatok kedvenc szerzőimmel, hogy olyan eseményeken vehetek részt, amelyet ekult nélkül másként (vagy sehogy sem) élnék meg.

 

Lassan pedig eljutok kényelmesen pergő elmélkedésemben addig a pontig, amelyet 2011-ben még nem láttam, de talán még akkor sem, amikor egy évre rá kissé zilált állapotban először futottam össze a főszerkesztővel. Az impresszum névjegyzéke mögött rejtőző közösség ugyanis fontosabbá vált az elmúlt év folyamán számomra, mint… nos, mint bármi más az ekultura.hu-val kapcsolatban. Pedig sokakat még mindig nem ismerek, sokakkal szeretnék még jókat beszélgetni a baráti sörözések… khm, szerkesztőségi ülések alatt, amelyek azért nagyban segítettek abban, hogy másként tudjak szemlélni bizonyos dolgokat, nyitottabban tudjak viszonyulni egyes kérdésekhez. Amelyekből azért akad bőven, elvégre azon rebellis elemek közé tartozom, akik az ekult alapkoncepciójával is csak lassan békültek ki.

 

A kultúra nem menő, ezt azért érdemes elfogadni és észben tartani mindenkinek, aki bármiféle kulturális tevékenységbe fog, még csak kultúrmissziót sem kell hirdetni, előbb-utóbb mindenkivel szembejön ez a megállapítás. A könyv termék, ahogy azt kedves B. kollegina megjegyezte egyik cikkében, én meg csak bólogatni tudok hozzá, miközben kis szerkesztőségünk valamiféle modernkori Don Quijote-ként harcol – ám valami mellett, s nem valami ellen. Mert ez fontos, lényegi különbség, még ha nem is lesz tőle sikeresebb, nevesebb, elismertebb, hovatovább gazdagabb az ekultura.hu. De mintha kissé elkanyarodtam volna attól a témától, hogy mit is jelent számomra az ekult.

 

Úgyhogy felvenném a fonalat onnan, hogy valamilyen egészen döbbenetes módon immáron fél éve az ekultura.hu szerkesztője vagyok – amire én a legkevésbé sem számítottam. Meg mondjuk szerintem más sem. Alig néhány hónap telt el azóta, hogy először találkoztam személyesen a „főnökséggel”, és látszólag mindenféle erőltetett folyamat nélkül eljutottam odáig, hogy rendszeresen kikérik a véleményemet (és még adnak is rá), hogy napi szinten részt veszek a szerkesztőség ilyen-olyan munkájában, hogy értékelik és megbecsülik a tevékenységemet. Ami természetesen egyfelől nagyon jólesik, másfelől meg néha kedvem lenne a fejemet a falba verni (szóval így küldjön nekem legközelebb valaki olvashatatlan cikket), de mégis minden percét élvezem, amit az ekulttal tölthetek.

 

Tíz év alatt elképzelni sem tudom, hogy mi minden történt, igazából már az is meghaladja a képességeimet, hogy azt a két és fél évet teljes egészében felidézzem, amelyet a szerkesztőség berkeiben tölthettem. Az biztos, hogy már egy ideje túljutottam a kétszázadik cikkemen, szerkesztés révén lassan még egyszer ennyihez lesz közöm, meglepően sok emberrel találkoztam (akiket rendszeresen megbotránkoztatok fiatal korom miatt), számtalan élményt és varázslatos percet kaptam az ekulttól, s remélhetőleg a jövő is rengeteg meglepetést, szépet és jót tartogat a számomra – amit persze nem tudok eléggé köszönni Móninak és Tamásnak. De még mindig nem sikerült választ találnom arra, hogy mit is jelent számomra az ekultura.hu. Sebaj, majd a húszéves születésnapon kiderül.