Avenged Sevenfold: Hail To The King (CD)

Az utóbbi években Avenged Sevenfold az újabb generáció egyik legsikeresebb metalzenekarává vált, hatodik lemezük, a Nightmare pedig megerősítette őket ebben a pozíciójukban, ám sajnos az album elkészítése közben életét vesztette a csapat dobosa és egyik kreatív agya, Jimmy Sullivan „The Rev”. Érthető hát, ha a csapat nagyon nehéz feladat előtt állt, amikor elhatározták, elkészítik a hetedik lemezüket, melyet már teljesen Rev nélkül kellett megírniuk. Érezhetően ez az album lesz az igazi vízválasztó a Jimmy előtti és utáni időszakban készült dalok között, mivel egyértelműen látszik, hogy változtatni szerettek volna az eddigi hagyományokon, és inkább egy direktebb, lecsupaszítottabb dalcsokorral rukkoltak elő. Tették mindezt úgy, hogy igazából olyan nagy, mindent vivő sláger, mint például az „Almost Easy” vagy a nagy áttörést hozó „Bat Country” nincs az albumon.

 

Az elsőként bemutatott címadó számtól enyhén szólva sem dobtam hátast. Középtempós, kimért, de mégis kellő mennyiségű gitározást tartalmazó, metálos dal, viszont annyira gyermeteg dobtémákkal, hogy – kis túlzással – ezeket még én is le tudnám dobolni, és szinte teljesen hanyagolták Synysterék vokálját. Megértem én, hogy ezt az irányt igyekeztek erőltetni, és ezért lett ilyen ez a szám, de akkor is…

 

 

Ezek után pláne érdeklődéssel (és egy kis félelemmel) közelítettem a lemez felé, és sajnos kicsit igazam is lett. Persze, mint ahogy minden, ez is hozzáállás kérdése…

 

A kezdéssel („Shepherd Of Fire”) egy ideig nem tudtam szorosabb kapcsolatot kialakítani, de néhány hallgatás után egymásra találtunk. Azt hiszem, már az elején el kell fogadni a tényt, hogy más az irány, amit most képviselni szeretnének, úgyhogy senki ne várjon szélvész dobtempókat, csakis groove-okat és kettőnégyeket, még a duplázó használata is talán három dalban fordul csak elő – ezek egyike éppen a kiváló refrénnel rendelkező nyitány. Általánosságban is elmondható a szerzeményekről, hogy a refrének dallamosak, mondhatni „ragadnak”, ráadásul az énekes, M. Shadows teljesítményére sem lehet panasz, legalábbis nem rajta múlt a végeredmény. Arról nem is szólva, hogy a lemezen hallható nagyzenekari részek élő hangszerekkel lettek rögzítve, tehát nem stúdióban, számítógépen kikevert vonós effektekről van szó.

 

A már említett címadó utáni szám, a „Doing Time” ékes bizonyítéka, hogy nem múlt el nyomtalanul Shadows vendégszereplése Slash eggyel korábbi szólólemezén, hiszen még a gitárhangzás is a cilinderes legendát juttatja a hallgató eszébe, miközben a hangulata sem áll távol az ex-Gunner művészetétől. (Rosszmájúak mondhatják, hogy „túl sokat hallgatták” a Guns ’N Roses-t…) A „This Means War”-t hallgatva még azelőtt asszociáltam a Metallica „Sad But True”-jára, mielőtt megláttam volna, hogy tele van ezzel az összehasonlítgatással az internet. Ha már szóba kerültek: igen, nem véletlenül emlegették azért az Avengedes srácok Hetfieldék Fekete lemezét, ugyanis sok momentum erősen emlékeztet arra… (és akkor diplomatikus maradtam.)

 

Nagy kedvencem a kórusénekkel induló „Requiem”, amelynek már a megjelenés előtt közzétett fél perces részletével levettek a lábamról. Nem mondom, hogy kihozták belőle a maximumot, mert konkrétan – bármennyire is furán hangzik – nincsen refrénje, de ettől függetlenül bitang jó dal. Synyster itt is hatalmas szólót teker, mint az összes dalban. És elérkezünk az első lassú dalhoz, a „Crimson Day”-hez, amelynek akadnak tényleg szívbemarkoló pillanatai és jó is, de azért a „Seize The Day”-hez vagy a „So Far Away”-hez nem ér fel. Az pedig már szimpla rosszindulat lenne, ha a metallicás analógiát követve rásütnénk erre a számra, hogy szimplán olyan, mint az „Unforgiven”.

 

 

A „Heretic”-kel elindul valami a lemezen, ugyanis innentől kezdve olyan dalok érkeznek, amelyek a leginkább rokoníthatók régebbi szerzeményekkel – hasonlókat talán most is joggal elvárhattunk volna, akár a komplexitást, akár a refréneket, vagy akár a dobolást tekintve. Például végre elhangzik az ikergitározás… A kissé punkos és újfent Slash-es gitártémával felvértezett „Coming Home” esetében megkockáztatom, hogy nyugodt szívvel felfért volna akár a fehér albumukra is. Végre a dobolás nem csak kettőnégyekből áll, Synysterék is villognak rendesen, ráadásul ismét hallható Synyster édesapjának gitározása a lemezen, mégpedig a dal végén hallható szólóban. A szigorú „Planets”-ben kicsit még talán a csapat progresszív oldala is felszínre kerül, van benne nagyzenekari rész, kétlábgépes refrén, mondhatni patent a dal.

 

A hátborzongatóan induló „Acid Rain” esetében sokáig gondolkodtam, hogy a zongorás, vonós rész és maga a gitározás mire emlékeztet, aztán beugrott: a Queen-re. Shadows megint hatalmasakat énekel ebben az epikus darabban – ha választani kellene a lemez két lassú dala között, akkor erre adnám a voksom.

 

A bónuszdal, a „St. James” végre az elejétől a végéig olyan, amitől a libabőr futkosott rajtam, akár a vokális részét hallgatva, akár a gitártémákat, hogy a virgonc dobolásról ne is beszéljek. Nagyon büszke voltam magamra, mert először nem is esett le, hogy miről szól a dal, aztán odafigyeltem a szövegére, és megvilágosodtam – főleg annál a résznél, hogy: „our St. James”. Vagyis csak hittem, mert bizonyítékot nem találtam az interneten, hogy tényleg az elhunyt dobosukról, Jimmy-ről (The Rev) szól-e, aztán leesett, hogy neki a becsületes neve James Sullivan. A legutolsó kételyem akkor szállt tova, amikor Zacky-ék azt nyilatkozták, hogy nem csak ez a szám az egyetlen tiszteletadás Jimmy emlékének, hanem szinte minden más is, amit ezután kiadnak, vagy egyáltalán az, hogy még folytatják a zenélést és a dalírást.

 

Ami a zenészeket érinti: M. Shadows bőven elvinné énekteljesítményével a hátán a lemezt, de ehhez még hozzáadódik Synyster elképesztő gitározása és szólói, a többiek pedig hozzák a kötelezőt. Johnny basszusgitárja ízlésesen hol röfög, hol csattog, Zacky pedig kiváló bárdista, amelyet ismét bebizonyít ritmustémáival, illetve a Synysterrel közös gitárszólóiban. És nem véletlenül hagytam utoljára az új dobost, Arin-t… Elvégre ezeket eddig is tudtuk, de a nagy kérdés, hogy Arin fel tud-e nőni Jimmy hagyatékához? Butaság lenne messzemenő következtetést levonni a képességeit illetően az itt hallható dobolásából, ugyanis egyrészt a koncertfelvételek tanúsága szerint remekül hozza The Rev elborult és komplex témáit, másrészt a Nightmare óta kiadott két dalban is bebizonyította, hogy milyen dolgokat tud eljátszani a dobcuccán – akár az összetett és abszolút a régi időket idéző „Not Ready To Die”-ban, vagy akár a szélvész tempós „Carry On”-ban.

 

 

A fogadtatást illetően a bandának nincs oka aggodalomra, hiszen ez a lemez is a Billboard lista élén nyitott, 159 ezer eladott példánnyal, ami szinte pontosan ugyanannyi, mint a Nightmare első adata volt három éve. Viszont Nagy-Britanniában most értek fel első alkalommal a csúcsra, és a világ többi slágerlistáján is előkelő helyet foglaltak el. Még ha nem is azt kínálja a lemez, amit eddigi pályafutásuk után elvárnánk tőlük, és elsőre talán nem is működik tökéletesen, kis idő ráfordítással megtalálja az utat a hallójáratokba. Azt pedig, hogy a banda által tervezett mérföldkői státuszt eléri-e a lemez, majd az idő eldönti.

 

Az együttes tagjai:

M. Shadows – ének

Zacky Vengeance – ritmusgitár, vokál

Synyster Gates – gitár, vokál

Johnny Christ – basszusgitár, vokál

Arin Ilejay – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Shepherd of Fire

2. Hail to the King

3. Doing Time

4. This Means War

5. Requiem

6. Crimson Day

7. Heretic

8. Coming Home

9. Planets

10. Acid Rain

11. St. James (bónusz)

 

Diszkográfia:

Sounding the Seventh Trumpet (2001)

Waking the Fallen (2003)

City of Evil (2005)

Avenged Sevenfold (2007)

Live in the LBC & Diamonds in the Rough (2008) (DVD+CD) (Koncert DVD és B-oldalas dalok, feldolgozások, remixek)

Nightmare (2010)

Hail To The King (2013)