Főkép

Amikor az ember leül a helyére a színházban, azt várja, hogy vele szemben a klasszikus vörös függöny van, már-már sablonos módon – az ominózus estén viszont egy óriási guillotine nem kevésbé hatalmas bárdja vette át ezt a szerepet, vagy legalábbis vette volna, de ugye erre a formája miatt teljesen nem is képes. De nagyon nincs is mit eltakarnia, mert a szín üres, a díszlet többi eleme is el van rejtve. Ami egyébként szintén nemigen jelentős: egy emelvény és két lépcső; azonban mozgathatóságuknak köszönhetően ezek az elemek olyan sokoldalúan vannak felhasználva, hogy nincs is szükség másra – lehetnek akár a párizsi utcajelenet részei, a vizsgálóbizottság székhelye, a jakobinusok központja vagy egyszerűen Danton hálószobája. Így a néző maga színezi ki a teret, egészíti ki a maga szájíze szerint, nem mondják meg nekünk, hogy mit kell látnunk: elég az, amit mi oda képzelünk.

 

Aztán elindul a cselekmény, ami magával ragad, csak nézzük, isszuk a színészek szavait és kapcsolunk fejben, hogy „jé, milyen ismerős”. Az ember akaratlanul áthall a jelenkori eseményekre, beazonosítja, hogy ki kinek felelne ma meg. Hiszen mi is történik? Danton (Stohl András) kezd belefáradni a forradalomba, ezt ellenfelei, Robespierre (László Zsolt) és Saint-Just (Hevér Gábor) észreveszik, és megpróbálják kihasználni, félreállítani azt az embert, akinek a forradalom adott nevet. Danton bízik az igazságban, de az igazság azok kezében van, akik meg akarnak szabadulni tőle és körétől. Az éles szemű néző pedig felfedezi a két rivális forradalmárban a jelenkori magyar politika főbb alakjait: az együtt elindított forradalom vezetői egy idő után már nem férnek meg egymás mellett, és a radikálisabb, befolyásolásra jobban képes fél felőrli a másikat – az erkölcsöt tűzi a terror zászlójára, anarchiát használ a köztársaság megvalósítására. Remekül példálózik Dantonék kivégzésekor az a momentum, hogy a népet játszó színészek a nyaktiló élére művért kennek, amint a szereplő áthalad alatta – nem a politikusok mondanak ítéletet az ellenfeleik felett, hanem csak segítik a népet, hogy úgy döntsön, ahogy Robespierre-nek és társainak jó. Baj, hogy aktuálpolitikát fedezünk fel a drámában? Nem, elvégre attól működik jól egy darab, ha minden korban tudják értelmezni, minden korban el lehet mondani.

 

Könnyen vezettek engem a színészek, figyeltem minden lépésüket, hiszen hitelesen játszották el a rájuk osztott szerepeket. László Zsolt igazán higgadt, míg Stohl Andrásnak vörös lesz a feje, ha felhúzza magát, és kiabál Robespierre-rel. A kurvák igazi kurvák, a forradalmárok, igazi lázadozók, a komikus szereplők éppen annyira komikusak, amennyire lenniük kell. Nagyon szerettem, ahogy a szereplők a nézők között is játszanak, a nagyobb monológokat többször is felénk intézik a szereplők, így válunk mi is a francia forradalmi nép tagjaivá. A színészek sincsenek echte francia forradalmi ruhába öltöztetve, de a ruhatár annyira modernizálva sincs, mint mondjuk az István, a király esetében; valahol a kettő közti arany középúton állt meg a kosztümtervező. Passzolnak abba a koncepcióba, hogy a darab minden korban elgondolkodtató legyen.

 

Nagyszabású előadás zenés-táncos betétekkel, fényjátékkal, remek színészekkel, aktuális mondanivalóval. Amikor kijöttem a színházból kellett pár perc mire felfogtam, hogy mit is láttam, kellett egy kis idő, mire leültek bennem a látottak és hallottak. Nem ragozom tovább a szót, csak Dengyel Iván karakterének szavait tudom ide a végére illeszteni: „Menjenek színházba!”