A nyár királyai (film)

A nyár királyai a huszonévesek tinifilmje. Tudom, hogy ez erős ellentmondásnak hangzik, mégis valahogy így tudnám leginkább jellemezni Jordan Vogt-Roberts első jelentős filmjét, ugyanis kicsit félek attól, hogy a mostani tizenéves generáció nem tudja eléggé értékelni. Nem szeretnék mindenféle lenéző fejtegetésbe kezdeni a nem épp matuzsálemi korommal, mégsem tudok szó nélkül elmenni az olyan alapvető tények mellett, mint hogy a tinédzserek körében újabban valószínűleg előbb kerül elő az okostelefon a Facebookkal, mint hogy átugorjanak a szomszédba közösen barkácsolni egy maradékfából és görbe szegekből összerakott madáretetőt. Abba szintén nem szeretnék belekezdeni, hogy ez a generációs különbség most mit is jelent valójában, mindenesetre azt leszögezném, hogy A nyár királyai nem lesz a facebook-nemzedék kedvence. Mindenki másnak viszont az év filmje is lehet.

Joe élete nem alakul valami fényesen: anyja halála után nővére elköltözik az új fiújával, miközben a kamasz Joe egyedül marad az apjával, akivel nem igazán értik meg egymást. Sorra követi el a kisebb-nagyobb csínyeket, karöltve legjobb barátjával, Patrickkel, akit szintén az őrületbe kergetnek az állandóan aggódó szülei. Azonban amikor véget ér a suli, elhatározzák, hogy tesznek valamit az elhatalmasodó szülői szigor ellen – miután Joe és a hirtelen rájuk akaszkodó Biaggio felfedez az erdőben egy elhagyatott tisztást, megszületik az ötlet: építeni kell egy házat! Egy menedéket, ami csak hármójuké, ahonnan felfedezőtúrákra indulhatnak a vadonba, ahol végre férfivá válhatnak, s ahol még esetleg hölgyekkel is találkozhatnak – mert hát mit ér a felnőtté válás lányok nélkül?

Le sem tudom tagadni, hogy végigvigyorogtam A nyár királyai másfél órás játékidejét, elvégre nemcsak, hogy minden percben akadt valami vicces és humoros momentum, de az első képkockáktól kezdődően olyan szerethető hangulat áradt minden egyes jelenetéből, hogy nem bírtam ki folytonos mosolygás nélkül. Pedig semmi kiemelkedőt nem mutatott a karakterek vagy a történet terén, de nem is erről szólt: sokkal inkább arról, hogy kicsit visszatérjünk az önfeledt gyermekkor világába, amikor még féktelen szabadság várt mindenkire, amikor még nem kellett semmi komolyabb problémától tartani. Nincs mély dráma, nincs depresszió vagy komoly érzelmi megrázkódtatás, csak a kaland, a felfedezés, a felnőtté válás apró lépései, az első vadon „elfogott” sült csirkétől kezdve az első szerelem mámorító érzéséig.

Ehhez pedig a tökéletes stábot sikerült összeszedni. Minden pillanatban érződik, hogy szeretettel készítették el a filmet, hogy törődtek vele, hogy nem féltek rááldozni az időt – és azt hiszem, valahogy így érdemes alkotni. Ross Riege hibátlan beállításai a csodaszép naplementékről, a végtelen mezőkről és az árnyas erdőkről legalább olyan mértékben hozzájárultak az összhatáshoz, mint Ryan Miller elsőre kicsit merésznek tűnő, de aztán fokozatosan egyre hangulatosabb zenéje, mégis, az igazi siker a színészeken múlik. Nick Robinson és Gabriel Basso olyan őszinteséggel alakították a kamaszpárost, hogy nem tudtam nem megkedvelni őket, de Moises Arias is nagyszerűen hozta a szürreális személyiségű Biaggiot (aki egyébként bizarrságával szimpla humorforrásként működött másfél órán át, már a megjelenésével is hangos nevetésre ingerelt) – s akkor még Erin Moriarty-ról nem is szóltam, pedig hát valószínűleg minden fiatal férfi szívét elnyerte a moziteremben.

Nehéz értelmesen beszélnem A nyár királyairól, mert legszívesebben azonnal újranéztem volna, ahogy megláttam a stáblistát. Annyi érzelem, annyi könnyedség és humor került bele, amennyi az elbűvölő hangulathoz szükséges, de még épp nem terhelte túl önmaga korlátait, nem akart feleslegesen mély gondolatokat patetikusan előadni, csupán megidézett egy kort és egy életstílust, amit jobb esetben mindenki átélt ilyen vagy olyan módon. Csak bátorítani tudok mindenkit, hogy tekintse meg, mert ritka az ilyen tisztaságú élmény. Igazi tinifilm, amit még nem rontott el a XXI. századi társadalom, viszont képes sallangoktól és idétlen pózoktól mentesen önmagát adni – így válik egy magával ragadóan szeretnivaló alkotássá.