Főkép

Az előadás ideje kettő óra húsz perc, szünet nélkül. A színpad közepén foglalunk helyet, a játéktér gyűrű alakban vesz minket körül. Látjuk a teljes műszakot, pár percre maga a rendező is feltűnik. A nekünk kijelölt ösvény mellett, a földön egyiptomi alak hever. Mintha csak fabábú volna, haján, arcán vastag festékréteg, mellette barnára mázolt paravánok.  Minden széken fehér kiflis zacskó, melyet kézzel rajzolt, gondosan kivágott és felragasztott „Gagarin Travel” logó lényegít repülési kellékké. A nézőtér felett rakéta kupolákat formázó drót szerkezet. Mintha egy repülés szimulátorban ülnénk, minket forgatnak az éppen játékba vont térrész felé. Az egész szcenika lendületesen, magával ragadóan működik.

 

Az első pár perc után, amikor újra az egyiptomi kerül a látóterünkbe, besétál egy térdzoknis iskolás lány, és liturgikus hangon énekelni kezd. Egy negyedik királyról énekel, akinek szintén megjelent a betlehemi csillag, de lekéste a randevút társaival, ezért egyedül indul útnak. A „kis király” felkap falovacskájára, Rácz József pedig festőt alakítva, az áttetsző paravánokat fedő finom agyagból szenvedő Krisztust és gyermeket tartó Máriát szabadít ki. Rá kell jönnöm, milyen naiv voltam, amikor azt gondoltam, a repülés történetébe képtelenség keresztény példázatot erőltetni.

 

Fordulunk tovább, valahol Oroszországban járunk, valamikor a XX. század elején. Ezt a földrajzi helyet nem is hagyjuk el többé – kivéve persze a rövid napkeleti áhítatokat. Amit a repülésről ma megtudhatunk, az mind itt történik. A színlapon nincs jelezve a szereposztás, a játszók csak pár percre bújnak az adott karakter bőrébe, majd hamar le is vetik azt. Egyik főszereplőnk – ha ilyesmiről egyáltalán lehet beszélni – Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, a modern rakétatechnika és űrkutatás elméleti megalapozója. Jönnek, s mennek rajta kívül más elméleti és gyakorlati szakemberek, közös vonásuk, hogy mind megbűnhődnek a kutatásban, kísérletezésben való részvételért. Félreállítják, elhallgattatják őket, állkapcsukat törik. A repülés felfedezéseinek morzsái csak arra jók, hogy a szerzők a szellemi szabadságról, illetve a nagy orosz földön annak nyomorúságos hiányáról beszéljenek. Ikarosz kudarca, és Mercs János korszakonként aktualizált Diktátora még egyértelműbbé teszi ezt.

 

A színészek szinte kivétel nélkül erős színpadi jelenléttel, jól oldják meg részfeladataikat. Rácz József átszellemült mosollyal rajzol és fest, szovjet ifjúsági filmek szelíd bohóca. Kristán Attila egészséges szláv fiú, aki teszi a dolgát, akibe bele lehet szeretni, és a kapcsolatot a mama is támogatja. Trill Zsolt csak ebben az utóbbiban tér el tőle. Ráckevei Anna minden szerepfoszlányában érzelmes és odaadó, néha túl szűzies, ami az ő korában már nem áll jól a nőnek. Az előadásban rengeteg munka van: József Attilától, a színészek saját álomképein át Lázár Ervinig, egymáshoz alig kapcsolódó szövegrészletek áradnak, szigorúan megkomponált mozgásszínházi elemekkel, fogyó kellékek sokaságával kombinálva. Az egyik legszebb jelenet Kristán Attila és Trill Zsolt kettőse, ahogy a testükre a vadászrepülőben ható erőket bemutatják. 

 

Nem a szereplők hibája, hogy a gondosan kidolgozott részletek nem állnak össze egységes egésszé. Folyamatosan fény és hangeffektek hatása alatt állunk, folyamatosan több szólamban zajlanak az események. Valamire rámozdul az elme, de fordul a színpad, már valaki más kezd énekelni, megint más futásnak ered, és a pillanat oda. A rendezés nem jelöli ki a hangsúlyokat, a figyelem megosztás egy idő után mentálisan fárasztóvá válik. Dacos elvágyódás csap le rám. Vissza akarok menni, most azonnal, vissza egy másik pillanatba, egy másik, szintén két óra húsz perces előadás papír jelmezei közé. Ott a történet ívét nem lehetett megtörni szünettel, a közénk leereszkedő isteneket nem hagyhattuk faképnél egy pohár pezsgő erejéig. A Mesés férfiak szárnyakkal felfeslő történetmesélése mellett a szünet hiánya csak kényelmetlenség.

 

A darab csúcspontjául szánt jelenet Gagarin űrutazása. Szkafanderét alufólia csövekből készítik, ragasztószalaggal rögzítve vállán, derekán, bokáján. Szép a megoldás kérész életűsége. Gagarin űrhajója elstartol, dobhártya szaggatóan harsog a zene, a nézőteret beborítja az aláhulló reklámújság pernye. Olyan grandiózus és olyan hiábavaló, és én olyan dühös vagyok, hogy kicsordul a könnyem. Amikor Básti Juli Hedda Gablere egy tökéletesen kiszámított, mégis váratlan mozdulattal halántékon lőtte magát, majd ránk szakadt a sötét, utoljára akkor akartam belekiabálni a tapsrendbe, hogy ilyet velem nem lehet csinálni. De azon a lőtt seben át hetekig szivárgott tudatalattimból a mocsok. Itt nincs katarzis, csak a nagyot akarás, egységes szándék nélkül. Kimerülten ülünk, kelletlenül tapsolunk, az elvégzett munkát végtére is meg kell köszönni.

 

Szénási Miklós, Oleg Zsukovszkij és Lénárd Ödön írásai alapján

Rendező: Vidnyánszky Attila

Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia

Dramaturg: Kozma András

Díszlet és jelmez: Olekszandr Bilozub

Súgó: Gróf Kati

Szereplők: Varga József, Ráckevei Anna, Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Oleg Zsukovszkij, Kristán Attila, Tóth László, Mercs János, Bakota Árpád, Rácz József, Ivaskovics Viktor, Pál Lajos, Pál Eszter