Kevin Hearne: Hounded - Üldöztetve

A könyvesboltok polcai tele vannak a fantasy néhány alműfajában írt – többnyire paranormális és young adult – regényekkel, mégis keresgélni kell azokat a kiadványokat, amelyek mindkét nem számára élvezhetőek és ráadásul még szórakoztatóak is. Női olvasó lévén a nagy tömegben piacra dobott, némi misztikussággal, paranormálissal átszőtt young adult művekkel és new adult regényekkel is szívesen kapcsolódom ki a napi hajtást követően, de bizony sokszor elgondolkoztam azon, mennyivel nehezebb lehet a férfi olvasóknak ebben az eléggé felhígult kínálatban rátalálniuk a számukra megfelelő olvasnivalóra. Örömmel értesítek mindenkit, hogy Kevin Hearne sorozata minden kitételnek megfelel – kezébe veheti mindkét nem képviselője, és aki csak kicsit is kedveli a műfajt, az biztosan nem fog csalódni benne.

 

Atticus O’Sullivan, azaz eredeti nevén Siodhachan Ó Suileabháin (ejtsd: Sijahan Oh Szulluhvan) fiatal kinézete ellenére valamivel több, mint kétezer éves. A druidák utolsó képviselője ő, aki végül az arizonai Tempe városában telepedett le, befejezve ezzel hosszú évszázadokon keresztül tartó menekülését. Bizony futnia és bujkálnia kellett, mert egy dühös kelta isten vissza akar tőle szerezni egy kardot, a Fragarach-ot, amelyről úgy véli, hogy a Tuatha Dé Danann tulajdonában kellene lennie, és nem a druidáéban. Atticus azt remélte, hogy nyugalomra lelt a mindentől távol lévő városban, ahol egy ezoterikus könyvesboltot vezet, teakeverékeket árul, szabadidejében pedig a közeli nemzeti parkban vadászgat hűséges társával, egy ír farkaskutyával, valamint segít egy kedves ír öregasszonynak rendben tartani a kertjét, a kelta isten azonban a nyomára akadt, és most döntenie kell: menekül tovább vagy szembenéz az üldözőjével és a végzetével. Amíg Atticus gondolkodik, sorra jelentkeznek nála mindkét oldal képviselői, így egyszerre részesül a Tuatha Dé Danann támogatásában és kénytelen megvédeni magát velük szemben. Most már csak az maradt kérdés, hogy ha csatára kerül sor, azt hogyan titkolják el az emberek elől, illetve elég lesz-e a saját ereje és a támogatók segítsége a nagyhatalmú, mindenre elszánt, haragos és szintén szövetségesekkel rendelkező isten legyőzéséhez?

 

„Ha az emberek a koromat tudakolják, az felelem: huszonegy. Az már az ő bajuk, ha években és nem évtizedekben, vagy még inkább évszázadokban értik, nem igaz?”

 

A regény igencsak vékonykának mondható, ám ez semmiféle hátrányt nem jelent a kapott élmény szempontjából, hiszen az olvasó egy amolyan igazi soklényes, mitológiával tarkított, akcióval és humorral dúsított olvasmányt vehet a kezébe, és nyugodtan ki merem jelenteni, hogy miután végig kacagta, filozofálta és izgulta az eseményekkel teli oldalakat, igazi rajongóként, de legalábbis elégedetten fogja bezárni a könyvet. Ezek után pedig természetes, hogy várni a fogja a folytatást.

 

Atticus egy igazán különleges figura, aki egyszerre hordozza magában a fiatalság minden energiáját és mohóságát, valamint a megélt évszázadok során felhalmozódott bölcsességet, mindezek mellett pedig kellő bátorsággal, egészséges önkritikával, helyenként öniróniával, fergeteges humorral és persze a gyengébbik nem iránti jó adag érdeklődéssel rendelkezik. Ez utóbbi persze nem is akármilyen bonyodalmak forrását jelenti, de az vesse rá az első követ, aki férfi létére képes nemet mondani egy, vagy éppen több csinos nő csábításának, akik ráadásul nagyhatalmú istennők is egyben.

 

Atticusnak társa is van, aki nem más, mint Oberon, az ír farkaskutya. Onnantól kezdve, hogy Oberon megjelenik a regényben, az olvasás közben hallatott halk kuncogásaim hangos kacagásba csaptak át. Ezt a kutyát imádni kell, egyszerűen képtelenség máshogy érezni vele kapcsolatban. Gondolatainak egyszerűsége, őszintesége és vágyainak korlátozottsága (vadászat, evés és szukák), furcsa elképzeléseinek határtalansága (ő akar lenni a kutyák Dzsingisz kánja) üdítően hatott rám, engem teljesen levett a lábamról. Atticus és ő remek párost alkottak.

 

„Hogy kinőttem már a gyerekcsínyekből? Ugyan! Ez az örök ifjúság titka.”

 

Már az eddigiekből is látszik, hogy kivételes, ugyanakkor nagyon is ismerős világ elevenedik meg a lapokon, amelyben természetes, hogy egy druidát vérfarkas és vámpír ügyvédek képviselnek, ahol a kelta istenek gyakori látogatók Atticus boltjában és otthonában, mindennaposnak számít a boszorkányok feltűnése és a lények által alkalmazott különféle mágia. Az együttélés nem mindig békés, és a szándékok olykor gyakrabban változnak, mint a szélirány, a védőbűbájoknak mindig a helyén kell lenniük, és figyelni kell minden jelre, amely az ellenség közeledtét jelzi. Az istenek általános tulajdonsága, hogy nem játszanak tisztán, vagy éppen egyszerűen, és a harcmező sakktábláján rajtuk kívül mindenki gyalognak számít.

A regény tele van információkkal, amelyeket összerakva elém tárult a jól kitalált háttértörténet. Atticus kapcsolata a földdel, tetoválásainak jelentése és azok alkalmazása, az alakváltásai, amulettjének összetétele és tulajdonságai mind lényeges és érdekes részét képezik az eseményeknek.

 

„Az a helyzet, Mrs. MacDonagh, hogy az univerzum éppen olyan nagy, amekkorát a maga lelke képes befogadni. Némely ember gyufásskatulyányi világban él, más emberek a végtelen lehetőségekében. Az előbb kapott egy kis tájékoztatást arról, hogy a világ nagyobb, mint gondolta. Mihez kezd ezzel az információval? Tagadja vagy elfogadja?”

 

A szerző nagyon jó stílusban fogalmazza meg a mondanivalóját, a rendkívüli szereplőkkel elveszi a regény komolyságát, a humorral és a megfelelő adagolással megkönnyíti a kapott információk sokaságának feldolgozását, átláthatóvá és érthetővé teszi a világot felépítő lények sokféleségéből és összetettségéből eredő bonyolult rendszert, a rengeteg akcióval pedig kifejezetten élvezetessé teszi az olvasmányt. Üdítő változatosságot jelentett, hogy végre olyan urban fantasyt olvashattam, amely egyszerre könnyed, romantikamentes, élvezetes, szórakoztató, illetve mindezek mellett még cselekményes és érdekes is. Egyedül az ír kiejtéssel gyűlt meg a bajom, mindig vissza kellett lapoznom a könyv elejére, mert sehogy sem bírtam megjegyezni az adott kifejezés hangzását. Mindezt akár egyéni problémának is mondhatnám, ugyanakkor bízom benne, hogy a legtöbb olvasónak szintén csak ennyi problémája lesz a regénnyel.

 

Kevin Hearne legalább olyan különleges figura, mint könyvének főhőse, Star Wars és képregény rajongó, egyébként pedig imádja a kutyákat és kifejezetten egyszerű életet él. Számomra az a lényeg, hogy a stílusa fantasztikus és a fantáziája elég gazdag ahhoz, hogy elkápráztassa az olvasóit. A sorozatból eredeti nyelven eddig hat rész jelent meg, illetve kiegészítésül számos novella, ennyivel azonban még nincs vége, mert az írek és a kilences szám kapcsolata misztikusnak mondható, tehát a sorozat is ennyi részből tevődik majd össze, és alkot kerek egészet a végére.