Főkép

Az új bécsi iskola tagjai közül – természetesen Schönberg különös, késő romantikus műveit leszámítva – talán Alban Berg életműve a leginkább emberközeli. Ezt akár azzal is magyarázhatnánk, hogy hármuk közül egyedül ő érezte igazán magát az opera műfajában, és alkotta meg a huszadik század egyik legkiemelkedőbb dalszínházi darabját, a Wozzecket, aminek méltó, ha nem is ezzel mindenben felérő párja a Lulu. Ám a hegedűverseny és Lyrische Suite úgyszintén a zenei humanizmus legszebb példái, melyekben varázslatosan keveredik dráma és líraiság, és mindezt a dodekafónia szigorú, ámde nem feltétlenül szigorúan betartott szabályainak alkalmazása mellett valósította meg a komponista.

 

Épp ennyire szívhez szólóak a Sieben frühe Lieder ténylegesen a pálya legkorábbi szakaszában született dalai, melyek valamennyire Schubert, legfőképp mégis Brahms és különösen Mahler hagyományait éltetik tovább. Csupán a zenekari hangszerelés jóval későbbi, és erre hatottak jól hallhatóan a Schönbergtől tanultak: a szerkesztés barokkra emlékeztetően kidolgozott és matematikailag is jelentést hordozó átgondoltsága, ami a kis formákban való gondolkodásnak köszönhetően eleve tökéletesen illik a dal műfajához, és a tizenkétfokúság végtelenül modern elvei. A zenekarral kísért emberi hangnál pedig kevés, ami kifejezőbb – éppúgy tudhatjuk ezt Johann Christian Bach londoni koncertdalaiból, mint Mahler dalciklusaiból, de általában véve az opera műfajának szinte bármely kiemelkedő alkotásából.

 

Az egyes darabok a szöveg kifejező értelmezései, illusztrációi, és a zenei szólamokra éppúgy jellemző a költőiség, mint a költeményekre a zeneiség. Jóllehet a kíséretben valóban felfedezni a korszerű, néhol szinte expresszionistának ható jegyeket, alapvetően a szépség jellemzi leginkább ezeket a melódiákat és a zenekari szólamokat is. És bár hosszát és szerkezetének összetettségét tekintve nagyratörőbb az 1929-ben rendelésre készült koncertária, A bor (Der Wein), itt is a dallam finomságai és meglepő, igaz, csupán látszólagos természetessége ragadja meg a hallgatót. (Persze jól tudjuk, hogy például Puccini is zseniálisan ötvözte az olaszos dallamvezetést az impresszionista egészhangú skálákkal, de ez nem csökkenti Berg művészetének értékét, inkább a zenetörténet legkiválóbb teljesítményei mellé emeli azt.)

 

Anne Sofie von Otter a korszak daltermésének elsőrangú tolmácsolója; az ő előadásában ugyanúgy bárkit képesek megszólítani Kurt Weill, mint Alban Berg énekhangra komponált szerzeményei. És időnként az ő előadásmódjábannála is egyfajta tükröződést lehet felfedezni, hiszen intonálása nem egyszer hangszerszerű, így emberi hang és hangkeltő eszköz szinte eggyé lényegül. Ugyanakkor nem tolakodón és nem hivalkodón, de egyértelműen ő uralja a műveket.

 

A Három zenekari darab (Drei Orchesterstücke) a schönbergi elvek első valóban markáns megjelenése Berg zenéjében. A művet hallgatva úgy érezhetjük, mintha hirtelen, egymástól többnyire független benyomások tömkelege zúdulna ránk. Még nem a filmzenék (gondoljunk csak a Hitchcock féle krimik rémületes hanghatásaira) nyers expresszionizmusa ez, sőt, Berg esetében, mint már hangsúlyoztam, mindig érezhető bizonyos líraiság, mégis rendkívül előremutató és experimentális vonások jellemzik a kompozíciót. Sokak szerint a Drei Orchesterstücke a korszellemet legtökéletesebben kifejező zeneművek egyike, ám a jelenhez kötve jómagam megelégszem annak megállapításával, hogy van benne valami nyugtalanítóan közvetlen és mélyen emberi – egyszóval jellegzetesen bergi mű. És mielőtt felcsendülnének az utolsó hangok, észrevehetünk egy apró dallamot, mely ívében és hangulatában különös módon a Star Wars címzenéjének főtémáját előlegezi meg, azaz cseppet sem az az elvont, hallgathatatlan hangkatyvasz ez, aminek a modern zenétől viszolygók elképzelik.

 

A kiváló karmester, Claudio Abbado a Bécsi Filharmonikusok élén azt bizonyítja e felvétellel, hogy nemcsak a romantikában és az azt megelőző stílusokban jártas, hanem a modern muzsika megszólaltatásának ugyanúgy mestere. A zenekar színei és egyensúlyai példaértékűek, ám valószínűleg ennél is fontosabb, hogy Abbado interpretációjában teljesen magától értetődőnek érezhetjük még a legvadabb kísérleteket is. Egyszóval a lemez elsőrangú bevezetés lehet a 20. század egyik felülmúlhatatlan zeneszerzőjének világába, és remélhetően meghozza a kedvet az alaposabb ismerkedéshez is.

 

Előadók:

Anne Sofie von Otter – mezzoszoprán

 

Wiener Philharmoniker

Claudio Abbado – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

Sieben frühe Lieder

1. Nacht

2. Schilflied

3. Die Nachtigall

4. Traumgekrönt

5. Im Zimmer

6. Liebesode

7. Sommertage

 

8. Der Wein – Konzertarie mit Orchester

 

Drei Orchesterstücke, op. 6

9. 1. Präludium. Langsam

10. 2. Reigen. Anfangs etwas zögernd – Leicht beschwingt

11. 3. Marsch. Mäßiges Marschtempo