Sarah J. Maas: Throne of Glass - Üvegtrón

Úgy látszik, hogy van bennem egy beépített kapcsoló, ami az „orgyilkos” szóra zárja az áramköreimet, az addig visszafogott üzemmódban dolgozó, könyvekre vadászó reflexem pedig átkapcsol „azonnal olvasni akarom” fokozatba, és innen már nincs menekvés, az elhatározásomtól eltántorítani már képtelenség. Annak idején így jártam Robin Hobb Látnok-ciklusának köteteivel (Az orgyilkos tanítványa, A király orgyilkosa, Az orgyilkos küldetése), Brent Weeks Éjangyal-trilógiájának (Az árnyak útján, Az árnyékvilág peremén, Túl az árnyakon) részeivel, vagy éppen John Sprunk Az Árny fia című kötetével. Az egyik sorozatot imádtam, a másik kettőben valamelyest csalódtam, mindezek ellenére úgy érzem, eljött az én időm, mert kétségtelen, hogy az orgyilkosok jelenleg hódítanak a fantasy regényekben.

Celaena Sardothien fiatal életkora ellenére már híres és hírhedt orgyilkos, nevét mindenki rettegi Erilea birodalmában. Eddigi élete során egyetlen hibát követett el, amely egyben végzetesnek is bizonyult: egy küldetés alkalmával elfogták és rabszolga sorba kényszerítették, jelenleg Távolvég sóbányáiban szenved, szökésre, túlélésre semmi esélye. A keserű mindennapok egyhangúságát és szenvedését egy halvány reménysugár töri meg, amikor a telepre megérkezik Adarlan hercege és annak kísérete egy, a jelenlegi körülmények közül kiutat mutató ajánlattal. A lánynak a herceg bajnokaként részt kell vennie egy próbán, és amennyiben megnyeri azt, a király orgyilkosaként szolgálja majd a birodalmat, a meghatározott idő letöltésével pedig végleg elnyeri a szabadságát.

A fülszöveg nem árul el sokat abból a világból, amelyben a történet játszódik, így kíváncsian vártam, hogy milyen fantasy elemekkel szereli fel az író a cselekményt, milyen különleges tulajdonságokkal ruházza fel a szereplőket. Már az első oldalak után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a regény könnyen olvasható, a leírásokra, bemutatásokra nagy hangsúlyt fektet a szerző, ugyanakkor az események eléggé komótosan követték egymást, sokszor éreztem azt, hogy nem haladunk egyről a kettőre. Az egy helyben toporgáshoz nagyban hozzájárult az is, hogy E/1-ben íródott a regény, ezért csak a főszereplő orgyilkossal együtt ismertem meg, derítettem fel a titkokat, akit viszont a kötet legnagyobb részében erősen őriznek, tehát nem sok lehetősége van a szabad mozgásra és a dolgok felgyorsítására. Az olvasmányos stílus, az élvezetes párbeszédek azonban gondoskodtak róla, hogy a regény mindezek ellenére sem fulladt unalomba és nehezemre esett félretenni a könyvet.

A párbajra való felkészülés és a kapcsolódó cselekmények adják a regény fő történeti ívét. A huszonhárom bajnok időről időre összeméri erejét és képességeit, a leggyengébb mindig kiesik a küzdelemből. Az erőnléti és harci edzések részletes bemutatása, valamint a különféle képességeket igénybe vevő válogatott próbák leírása kiteszi a kötet jelentős részét. A palotában uralkodó, feszültséggel telt alaphangulatot tovább borzolják az időnként elkövetett, titokzatos gyilkosságok. Egy olyan világban, ahol a mágia és minden ahhoz kapcsolódó tudás törvényileg tiltott, birtoklása pedig súlyos megtorlást von maga után, eléggé feltűnőek a holttestek köré vérrel rajzolt furcsa jelek, amelyek természetesen Celaena figyelmét is felkeltik és cselekvésre késztetik. Amíg a tornán vissza kell fognia a képességeit, hogy ne nyújtson kimagasló eredményt, ne hívja fel magára a figyelmet, addig a kutatásba belead mindent – segítséget pedig arról az oldalról kap, ahonnan a legkevésbé számít rá.

Már a kötet elején nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a regényben bizony lesz szerelmi háromszög, mert a gyönyörű és fiatal hősnő mellett egyszerre két, szintén fiatal férfi tűnik fel, és marad is mindvégig a közelében. Elkerülhetetlen az érzelmi konfrontáció kialakulása, de annak mindenképpen örülök, hogy az írónőnek sikerült némi változatosságot csempésznie a megszokott sémába. Annak ellenére, hogy majdnem végig jelen van a regényben a lehetőség, a vonzalom pedig a cselekmény részét is képezi, nem igazán mélyülnek el az érzések, nem teng túl a romantika a történetben.

A szereplők életkora ugyan lehetőséget adna rá, de a történet mindezek ellenére sem lépi túl a young adult kategória határait. Vonatkozik ez mind az érzelmi, mind az egyéb harci cselekményeket magukban foglaló eseményekre. A részletesen bemutatott világ és a logikusan felépített cselekmény leggyengébb pontját a karakterek jelentik, azok közül is a főhősnő személyisége, ami a túl sok ellentmondás miatt eléggé hihetetlen és hiteltelen is. Számomra nem akkor válik valakiből orgyilkos, ha így emlegetik, hanem ha a tetteiben is megmutatkozik, és ez utóbbit figyelembe véve a kötet legnagyobb részében Celaena nem igazán szolgált rá erre a jelzőre. A többi szereplő karakterábrázolása tökéletes mértékben hitelesnek tűnt, ezért is nem értem, hogy miért pont a főszereplő esetében bukkantak fel ezek a hiányosságok, pontatlanságok. Az orgyilkos csípős nyelve volt az, ami a karaktert megkedveltette velem, kifejezetten élveztem a lánynak a herceggel vagy éppen a kapitánnyal vívott szócsatáit.

Dorian herceg tipikus trónörökös, aki annak ellenére próbál megfelelni az apja elvárásainak, hogy sok mindenben ellentétes a véleményük. Amíg a herceg a pompát és a hatalmat képviseli a regényben, addig Chaol Westfall kapitány határozott, kötelességtudó, de mégis csendes jelleme az, ami engem igazán megfogott, és ha Celaena helyében választanom kellene, akkor bizony én mellette tenném le a voksomat.

Ahol a jó jelen van, ott természetesen megjelenik az ellenkező oldal is, a párbaj, mint cselekmény fontos helyet követel magának az események láncában, ugyanakkor nem maradhatott ki az igazi udvari intrika sem a történetből. A birodalmakat meghódító király, az egyik herceg, aki szövetségese sötét tervei végrehajtásában, a szépséges, alacsony rangú, de a hatalomért bármire képes fiatal lány, vagy a népét féltő hercegnő mindegyike erős személyiség, akik megmutatják jellemük és képességeik egy részét, ugyanakkor karakterük számtalan további lehetőséget rejt még magában. A rémjelek alkalmazásával összefüggő titkok, a rémkapuk másik oldalán található többfajta „túlvilág”, Erilea első királynőjének felbukkanása, az általa tett utalások alapján ugyanez elmondható a világról is.

Ha összegeznem kellene a véleményem, akkor azt mondanám, hogy egy kifejezetten olvasmányos, ugyanakkor a vártnál lényegesen kevesebb fordulattal rendelkező, helyenként vontatott cselekményű történetet olvashattam, amely leginkább hosszú felvezetésnek, alaposan kidolgozott bevezetésnek tekinthető. Élvezettel olvastam a könyv utolsó harmadát, az akcióban bővelkedő jeleneteket, a kényes érzelmi döntést, elmerültem a tetőpontjára hágott feszültségben és bepillanthattam a rejtélyek mögé egy pillanatra. A lezárás ellenére ordít a befejezésről, hogy ez bizony még csak az előzmény volt és a lényegi dolgok ezután fognak következni. A világ és a szereplők több lehetőséget rejtenek magukban, mint amennyi ebben a kötetben kiaknázásra került. Van potenciál a sorozatban, a kérdés már csak az, hogy mennyire sikerül mindezt a felszínre hozni.

Folytatás már létezik eredeti nyelven, de még nem túl sok, csak a következő kötet jelent meg eddig, ellenben több előzménynovella, valamint az első és a második kötet eseményei közötti időben játszódó rövid történet is színesíti a jelenleg megismert világot, és teszi teljesebbé a karaktereket, cselekményeket. Mindig sajnálom, hogy ezek a kiegészítő írások nem jelennek meg magyar nyelven, de reménykedem benne, hogy a helyzetben előbb vagy utóbb tapasztalható lesz valamilyen változás.