Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Nézd, ki van itt. Tök jó cím. Kicsit félelmetes, meglepetést okozó, mint amikor a kisgyereknek egy ajtó mögött rejtőző, régen látott rokont próbálnak felkonferálni. Tulajdonképpen ez történik. Nézd csak, ki van itt – Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom vezetője, a náci Németország Führere, hatmillió zsidó gyilkosa, a második világháború (egyik) kulcsfigurája az Úr 2011. évében, Berlinben ébred.

Képzeljük el ezt a szituációt.

Ott egy bajuszos, egyenruhás, ötvenes férfi, egy füves tér közepén fekszik. Figyeli a felette elterülő eget, a felhők mozgását, majd óvatosan feláll. Megállapítja, hogy nem tört csontja, a közérzete és az egészsége – bár kissé zavarodott a szokatlan körülmények miatt – kielégítő, majd nekilát, hogy feltérképezze a környezetét.

Vajon mit tenne ebben a szituációban Adolf Hitler?

Timur Vermes nem volt rest feltenni ezt a kérdést, és szorgosan meg is válaszolta nagy sikerű regényében. Nem mondom, hogy nem tartottam az eredménytől, hogy képes-e jól abszolválni ezt az enyhén bizarr feladatot, de nekem kedvemre való volt a végeredmény.

A szerző érdekes, kettős hatást eredményező képet alakít ki Hitlerről – egyszerre ijesztő, és… alig merem leírni: rokonszenves. Tetszett, ahogy erre a képtelen helyzetre reagál; nem esik pánikba, hanem „jéghideg logikával megpróbálja összefoglalni a tényállást”, és következtetéseket von le. Németország egykori kancellárja a sors kezét látja az időutazásban; a jó német népnek ismét szüksége van rá, mivel az ország nem termelt ki új, épkézláb vezetőt. És mi az újjáépítéshez vezető leggyorsabb út? A szórakoztatóipar! Hitler új főhadiszállása egy újságosbódé, híveinek száma elvileg és gyakorlatilag is nulla, mindenki álruhás bohócnak (legjobb esetben művésznek) nézi, de a Führer nem csügged, masszív eltökéltséggel veti bele magát a feladatába.

Előrenyomulásában – ahogy egykori sikereiben – nagy szerepe van kiváló emberismeretének és stratégiai érzékének, egyből felméri, ki az, akire számíthat, melyek a kiaknázható lehetőségek. Hátborzongató, hogy néhány fennakadás ellenére milyen könnyedén gördül előre a szekere, például merő viccből karlendítéssel köszöntik és mein Führernek szólítják – de csak egy nagyon pici mozdulat kell, hogy a vicc komollyá váljék.

Nagyon kíváncsi voltam, Vermes hogyan nyúl a zsidókérdéshez, érzékeny, fájdalmas téma, amelyet nem lehet humorosan ábrázolni. Carmen Bellini, a Flashlight csatorna egyik vezetője és Hitler egyetértenek abban, hogy ez a kérdés nem vicces, igaz, más-más okból. Itt csúcsosodik ki a főszereplő ellentétes hatása; eddig nevettünk rajta – de most undorodunk. És elgondolkodunk, ugyanis felvetődik egy kérdés (a történelem során nem először), az, hogy Hitler a hibás egy személyben, vagy az egész nép, aki megválasztotta – köztük a zsidók is? Ráadásul van egy másik jelenet, melynek során Hitler inog meg egy pillanatra.

Persze az új világ felfedezése közben akadnak mulatságos epizódok is: az újságosbódéban lévő egyes kiadványok alapján azt süti ki, hogy a törökök bevonultak Németországba, a Siemens mobiltelefonok miatt azt hiszi, ezt a nagyszerű szerkentyűt a németek találták fel, a Wikipédia pedig germán enciklopédia. Az abszurd intermezzók mellett is nem kevés humort tartalmaz a könyv, a koránkeléssel szembeni nézet késztetett a legnagyobb vigyorgásra:

„Pontosabban, csak szerettem volna tizenegykor kelni. Ugyanis az első hajnalon, úgy kilenc tájban megcsörrent a telefon, és valami kimondhatatlan szláv nevű hölgy jelentkezett. Jodl biztosan nem kapcsolta volna, de hát azóta Jodl is nyilvánvalóan a német történelem részévé vált. Álomittasan tapogattam a telefonkagyló után.

- Hrmf?

- Jó napot, itt Krwtsczyk – ujjongott bele a telefonba egy kíméletlenül derűs hang. – A Flashlighttól!

Ez irritál engem a legjobban a korán kelő emberekben: ez a förtelmes jókedv, mintha még reggeli előtt lerohanták volna Franciaországot. Holott többségük semmiféle tett végrehajtására nem képes, leszámítva ezt a visszataszító korán kelést. (…) Én a magam részéről azt a nézetet osztom, hogy a pékeken kívül senkinek semmi oka a korán kelésre.

Ja, és a Gestapón kívül, természetesen, ez magától értetődik. Hogy eltakarítsák a bolsevista csőcseléket. Ha bolsevista pékekről van szó, akkor még korábban kell felkelni, és így tovább.”

Ezt szerettem legjobban a regényben: kellően vicces, de közben megmutatja a kérdés komoly oldalát is. Nevetünk, mert Hitler mérgelődik, amiért lefoglalták a nevét és így nem tud személyre szabott e-mail címet készíteni, de az események fényében nagyon elgondolkodtató, amit a titkárnő, Krömeier kisasszony nagymamája mondott: akkor is nevettek Hitleren, és most is nevetnek. És mi is nevetünk.

Végezetül muszáj kiemelnem a szöveggondozást (ez a gyengém) – egy-két pici hibán kívül kifogástalannak találtam a szerkesztést és a korrektúrát, ami sokkal jobban elragadtatott, mint az ötletes, ám roppant sérülékeny borító.