Főkép

Alig telt el egy év John Shakespeare előző nyomozása óta, és Sir Robert Cecil elsőszámú kémje ismét egy kiterjedt összeesküvés közepében találja magát – s ismét csak rá vár a feladat, hogy megmentse Angliát a királynő trónjára törő spanyoloktól, a skót felkelőktől, a londoni zavargóktól, és még ki tudja, kiktől. Szép lassan erősödik bennem a hit, hogy a tizenhatodik század végén aki csak megfordult Angliában (vagy a környékén), mind Erzsébet trónjára tört – ami nyilván túlzás, de ha a Tudor-kori krimiszerzők műveire alapozunk, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a világ ma legstabilabbnak számító trónja majd’ fél évezreddel ezelőtt bizony a leginstabilabb volt.

 

Természetesen ezúttal is egy jelentéktelennek tűnő (bár irodalomrajongók szemében fájdalmas) halálesettel kezdődik minden – a sikeres drámaírót, Christopher Marlowe-t gyanús körülmények között leszúrják egy kocsmai verekedés során. Ami Shakespeare-en kívül nagyjából senkit nem érdekel – Marlowe amúgy is szálka volt a hatalmasok szemében, az ügyet önvédelemnek nyilvánították, a körülmények pedig épp csak annyira gyanúsak, mint minden, ami London kocsmáiban történik. S nem mellesleg, ennél sokkal fontosabb dolgaik is vannak: például egy robbantás, mely ugyan csak egy kóbor kutya életének vet véget, ám mivel a holland templom mellett történt, baljós összefüggéseket sejtet néhány uszító hírlevéllel és az idegenek elleni általános ellenszenvvel.

 

Mert ez a London bizony az idegengyűlölet, a nyomor, a mocsok és a vallási szélsőségek városa. A terjedő munkanélküliség és éhezés egyre csak szítja a gazdag németalföldi bevándorlókkal szembeni indulatokat – nem kell sok idő, hogy a becsületes angol polgárok oda jussanak, hogy holland kereskedőket hurcoljanak meg, amiért angol cseléd helyett hollandot alkalmaz a házában, és immáron halálos áldozatokkal járó robbantásokat hajtsanak végre a holland piacon. (Fájdalmasan mai kérdéseket feszeget itt Clements, olvasás közben nem egyszer meg kellett állnom, hogy helyre tegyem, mit is olvasok – megdöbbentő erővel és nem minden indulat nélkül ábrázolja a négyszáz évvel ezelőtti idegengyűlölet burjánzását.) Persze ez még mindig csak a jéghegy csúcsa – az igazi veszély valahol a mélyben forr, egy eltitkolt, spanyolföldön nevelkedett skót herceg körül, akinek nyilvánosság elé lépése nem csupán átvitt értelemben képes lángra lobbantani a puskaporos hordókat.

 

Hogy mi a kapocs Marlowe halála, a magányos robbantgatók és Stuart Mária eltitkolt fia között, annak kiderítése Shakespeare-re vár: ő pedig, miként az olvasó, sokáig – túl sokáig – tapogatózik sötétben, miközben magánéletére is tragédiák árnya vetül. Ám ezúttal is hajthatatlanul űzi az igazságot, árkon-bokron át, vidéki kúriákban, bordélyházakban, börtönökben és mocskos sikátorokban. Közben olykor az életére törnek, elárulják, megkísértik, próbára teszik – főleg az idegeit, csoda, hogy képes megállni, és egyszer sem mos be úgy istenigazából régi ellenlábasainak. Ám egyszer sem jár annyira rosszul, mint segítője, Csavarláb Cooper, akit skót boszorkák sütögetnek lángoló tűzön, mielőtt zsákba varrva folyóba vetnék, afféle áldozat gyanánt. Mert ha még nem említettem volna, meglehetősen heterogén összetételű összeesküvő-csapatunkhoz ezúttal valódi boszorkányok is csatlakoznak, s hozzák magukkal borzongató meséjüket.

 

John Shakespeare harmadik kalandja még az eddigieknél is fordulatosabb és izgalmasabb – a tempó egy pillanatra sem csökken, száguldunk az eseményekkel, míg el nem veszünk az összeesküvések, intrikák, politikai cselvetések közepette. Okosan felépített, részleteiben is hiteles, élő történet ez, melyben mindenki gyanús és mindenki sáros is valamiben – ha valamit megtudtunk e világról (ha a történelemórán nem is, olvasmányainkból biztosan), hogy itt ugyan senkinek nem maradhat tiszta a keze. Shakespeare részről részre árnyaltabb karaktere mellett ezúttal életteli, markáns mellékszereplők bukkannak fel a regény lapjain – nyoma sincs már az első részre jellemző vázlatosságnak. És ahogy az eddigiekben, ezúttal is apró részletek sokasága színezi tovább az önmagában is rendkívül élvezetes történetet: mint a tizenhatodik század legpusztítóbb fegyvereinek leírása, vagy a londoni színjátszók és írók privát kis előadása.

 

Bármily jól szórakoztam is olvasás közben, azért ezúttal kritikám is van: a hangulatfestés, mint mindig, most is pompás, ám először éreztem azt, hogy Clements bizony túlzásba esik, s nem egyszer öncélúan tapicskol a mocsokban – anélkül is elhiszem én, hogy az Erzsébet-kori Angliát elborította a mocsok és vér, hogy oldalanként az arcomba tolnák. Ennek ellenére is remekül elvoltam a könyvvel, de néha azért vissza kellett fogni háborgó gyomromat – remélem, ez a tendencia a későbbiekben nem folytatódik. Mert hogy a folytatásokat is olvasni fogom, az szinte biztos – Rory Clements sorozata jelenleg a legjobb a magyarul is elérhető Tudor-kori krimik között, vétek lenne hát abbahagyni…