Főkép

Skócia, Irvine Welsh, whisky, James McAvoy, rendőrök, és kellő mennyiségű drog: a Mocsok című film igazi mélyrepülős élménytúrára viszi az embert egy skót nyomozó életébe.

 

A történet szerint Bruce Robertson, akit a minden állapotában menthetetlenül vonzó James McAvoy alakít, a skót nyomozó előléptetésért küzd. Ehhez pedig ügyesen és óvatosan kell manipulálnia a vetélytársait, a főnökét és néhány nyomozást is – és ha hiszünk a film első felének, valóban messze ő a legnagyobb király a Föld kerekén, a többieknek pedig semmi esélyük sincs ellene. Boldog házasságban él gyönyörű feleségével és szép kislányával, nem fél kérdezni vagy ütni, és gátlástalanul használja fel kollegái titkait arra, hogy mindig ő legyen nyeregben. Aztán eljön az a pont, ahol kezd minden gyanússá válni…

 

A film lassan ülteti el bennünk az érzést, hogy nem minden megy ám olyan flottul Bruce életében, mint ahogy azt ő bizonygatni szeretné, de annyira nem trükkösen, hogy ne sejtsük, valami igen nagy gáz van. A finoman kibontakozó csavar tehát nem olyan meglepő, sőt, nem is olyan hatalmas horderejű, mint várnánk, de azért sikerül a rendezőnek elegánsan lecsapni a végét. A Mocsok óvatosan csap át vígjátékból drámába, majd vissza tragikomédiába, ahogy ki-be szánkázunk Bruce vélt és valós világába, ahol ugyan befele ő a legjobb, kifele viszont ezt senki sem tudja rajta kívül.

 

A film tele van izgalmas és pörgős vágásokkal, jó poénokkal, élvezetes párbeszédekkel, és minden egyes jelenettel megpróbálja túlszárnyalni az előzőt, ám emiatt kissé túlfeszítve érünk el a tetőpontig. A színészek játékára nemigen lehet panasz, mindenki hitelesen adja a szánalmas, de szerethető figurákat, akiket hiába próbál meg dróton rángatni az egyre inkább zavarodott Bruce, a végén mégiscsak ők nyerik a csatát. Vagy mégsem – de az már a néző dolga, hogy kivel tud lelkiismeret-furdalás nélkül azonosulni.

 

A Jon S. Baird által Irvine Welsh regényéből forgatott film igen érdekes hibridre sikeredett, és majdhogynem az elejétől a végéig élvezhető, egy-két megcsúszást leszámítva. Talán vághatták volna rövidebbre, talán nem kellett volna némely szálat ennyire hangsúlyozni, talán lehetett volna egységesebb az egész, de élménynek mindenképpen élmény, ha nem a legegyszerűbben befogadható is.

 

A Mocsok valóban mocskos, de még a szerethető határon belül. Olyanoknak való, akik szeretik a könnyednek tűnő, de valójában súlyos humort, ami nem finomkodik, de okosan keresi a választ az élet nagy kérdéseire. Meddig mehetünk el a saját céljaink érdekében? Mit jelent az, hogy valaki gonosz? Törhetünk-e pálcát valaki felett, aki nem épp a legcélravezetőbb eszközökkel próbálja meg összevakarni a szétesett életét? Ha a Mocsok nem is ad egyértelmű válaszokat, közelebb próbál meg vinni hozzájuk.