Mary Doria Russell: Verebecske

A meglepő cím és a retro hangulatú borító egy remek sci-fit rejt. A cím Máté evangéliumának egy részletére utal, a Biblia Károli-féle fordítása szerint – ahogy a regényben idézik: „És egy verebecske `sem esik a földre a ti Atyátok akarata nélkül`.” Már ennyiből sok minden sejthető, de nincs az a regény, ami pusztán a témája miatt jó lenne. Mary Doria Russell első, eredetiben 1996-ban megjelent könyve sem csak azért jó.

Rengeteg sci-fi regény (és film) foglalkozott már azzal a kérdéssel, mi történne, ha végre kiderülne, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, hogy léteznek más lakott bolygók, értelmes fajok is az űrben. Míg sokan világméretű katasztrófákat, űrinváziókat vizionáltak, azt, hogy vajon az átlagember mint élné meg mindezt, csak néhányan vizsgálták meg. Russell inkább az utóbbi csoportba tartozik, bár nála az elsődleges nézőpont a vallásé. És nem is az, hogy egyes vallások Isten-képét, alapjait megrengetné-e a földönkívüliek létének ténye, hanem, hogy egy bizonyos, mélyen vallásos ember, egy jezsuita pap hogyan reagálna.

A regény megírása előtt csak tudományos munkákat publikáló írónő alaposan utána olvasott a jezsuiták történelmének, a szerzetesrend szabályainak, működésének, és azon jezsuita hittérítők életének, akik számukra idegen földekre vetődtek. Sajátos csavart jelent a történetben, hogy rámutat, miközben modern világunkban úgy élünk, mintha mindent sokkal jobban tudnánk, mint az előttünk éltek, egy ilyen helyzetben hajlamosak vagyunk hasonló hibákat elkövetni. Ez azonban csupán egy a könyv megannyi szála, szintje, értelmezése közül.

Russell regénye két, folyton váltogatott idősíkon játszódik. Az egyik a közeljövő, 2019-20, a másik 40 évvel később. Az elsőben egy amerikai csillagvizsgáló jeleket fog egy idegen bolygóról. A naprendszerünkhöz relatíve közeli Alfa Centauri csillagképből fogott adás egy dal, mely olyan szép és emelkedett, mint egy vallásos kórusmű. A jelet befogó fiatalember közeli barátja egy karizmatikus jezsuita pap, Emilio Sandoz, akinek, miután ő is hallotta a dalt, az az első gondolata, hogy ez egy isteni jel, és az ő dolga lesz elutazni arra a bolygóra, hogy megismerhesse Isten más gyermekeit. S miközben a Föld kormányai még azt sem tudják, mint reagáljanak a hírre, a Jézus Társasága pont olyan gyorsan és hatékonyan mozdul, ahogy egész története során tette – s hamarosan már egy sajátos űrhajú száguld az Énekesek bolygója felé. Fedélzetén ott van Sandoz mellett még három jezsuita, és négy civil is: egy idős tudósházaspár (Anne alighanem az írónő regénybeli megfelelője), egy rendkívül okos zsidó nő, és a jelet befogó csillagász. Szinte minden szereplőnek megvan a maga alaposan kidolgozott múltja és személyisége, és sokat közülük nagyon meg lehet szeretni. Ez túl kevés sci-fire jellemző, s a Verebecske emiatt is olyan kimagasló alkotás.

A második idősíkban a Földre visszatért, testileg-lelkileg megtört Sandoz meséli el a jezsuita rendfőnöknek és még néhányaknak, hogy mi történt velük a Rakhaton. S teszi ezt iszonyú kínkeservvel, csak lassan, apránként nyílva meg, ahogy mindaz a borzalom és lelkifurdalás, amit átélt, és ami őt terheli, oldódik. Az olvasó talán megsejt egyet s mást, de csak a könyv végén kapunk valamiféle választ az igazi kérdésekre – hogy például miért történt mindaz Sandozzal…

És ez a Verebecske legfőbb erénye és üzenete. Hogy merészel belemenni olyan horzsoló, meredek kérdésekbe, amiket előbb-utóbb valószínűleg mindenki feltesz az életében, mindenki, akinek dolga van hittel és vallással. Hogy például ha van Isten, hogy engedheti, hogy szörnyűségek történjenek ártatlanokkal? És bár jómagam sok mindent máshogy magyaráznék, Russell válaszai, sőt kijelentései (hogy például van, amikor az ember hiába tesz meg mindent, a dolgok mégsem javulnak meg) mégis adnak valamit, és az az érzésem, hogy bármely olvasónak adhatnak. Vannak köztük illúzióromboló és kijózanító dolgok is, de a vége… Nos, azt kétszer kellett elolvasnom, hogy el tudjam fogadni, de akkor aztán el is raktároztam magamban a nehéz időkre. Mert gyönyörű és nehéz is egyben.

Ám a regény maga nem csak komoly és bonyolult. A szerethető szereplők és az általuk hozott humor és empátia nagyon sokat old és ad, ennek köszönhetően hiteles a történet. Nem mintha az idegen lények vagy az űrutazás ne lennének jól kitalálva, sőt, de a Verebecskében épp úgy az emberen van a hangsúly, mint Bradbury vagy LeGuin írásaiban.

A fordításról annyit, hogy Szántai Zsolt régi motoros, akinek a saját stílusa pár helyen átüt, de ez épp úgy nem zavart, ahogy a regény néhány aprócska hibája vagy döccenése sem. Az jött le, hogy ez neki, a fordítónak is élvezetes munka volt, és ha valaki, épp Szántai a megmondhatója, milyen nagy szó ez.