Tíz év. Nekem kilenc és fél, vagyis inkább egyharmad.
Írta: Galamb Zoltán | 2013. 09. 30.
Idén novemberben lesz tíz éves az oldal. Ez nem csak azért hosszú idő, mert több ezer elolvasott könyvet, meghallgatott lemezt, megnézett filmet jelent, hanem mert ez idő alatt rengeteg embert megismertem, akik rövidebb-hosszabb ideig a szerkesztőség tagjaként munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy az oldal működjön, mindig kerüljön fel új cikk. Megkértünk pár régi tagot, írják le, mit jelent számukra a velünk eltöltött idő (a szerk. megjegyzése).
Ha beszélgetés közben véletlenül előkerül a téma, inkább előbb, mint utóbb, mindig megjegyzik, mennyire nagy élmény lehetett találkozni az interjúalanyaimmal. És nem tagadom, sokat jelentett, hogy személyesen tehettem fel kérdéseket Harry Harrisonnak, aki első nyomtatásban megjelent irodalmi fordításom eredetijét alkotta meg; hogy olyan kötetet írathattam alá az általam alkotóként és államférfiként egyaránt nagyra becsült Göncz Árpáddal, amelyben fordítóként egymás mellett szerepel a nevünk, márpedig erre másképp, „magánemberként” nem nyílt volna alkalmam; és hogy az interjúnk után életem egyik legtanulságosabb beszélgetését folytathattam Esterházy Péterrel. Ugyanakkor már kamaszként is találkoztam hírességekkel. A nagykanizsai művelődési központ teaházában közvetlenül elbeszélgethettünk Cseh Tamással, Hobóval, Spiró Györggyel, Bokros Lajos pedig még a balatoni villánkhoz is elvitt a turnébuszával, miután egy barátommal együtt segítettünk fel- és leszerelni a színpadi cuccot neki, és a vele egy műsorban fellépő két külföldi bandának (akikkel ráadásul jammeltünk is egy keveset). A Deep Purple tagjaitól első budapesti fellépésük alkalmával szereztem autogramokat a szállodájukban, így pár szót is válthattam velük és a menedzserükkel. Sőt, első komoly interjúmat sem az ekultura.hu-nak, hanem a magyar Star Wars honlap üzemeltetőinek kérésére, őket kisegítve készítettem. Egyszóval nem ez tette igazán különlegessé számomra ezt a tíz (kilenc és egyharmad) évet.
Hanem az a műhelymunka, amelynek köszönhetően egy ideig közvetlenül is részese lehettem az arculat alakításának, pofozgatásának. Még mindig jól emlékszem a hosszú beszélgetésekre, sőt, vitákra, amikor azt kellett eldöntenünk, merre lépjünk tovább, hogyan, milyen stílusokkal bővítsük a kínálatot, és persze mindez hogyan megvalósítható a rendelkezésünkre álló erőforrásokból. Sokszor hatalmas eredménynek éreztük, amikor egy-egy addig megközelíthetetlen kiadó végül elkezdett komolyan venni minket, és szóba állt velünk. Hogy egy idő után már ők kerestek meg minket, ők kértek fel a kiemelt kiadványaik recenzálására. Külön öröm volt látni azoknak a sokszor igencsak fiatal társainknak a szárnypróbálgatásait, akik természetesen eleve tehetségük miatt csatlakoztak a csapathoz, a szerkesztői munkának, vagy talán csak a régiek húzóerejének betudhatóan nem egyszer egészen megdöbbentő ütemben fejlődtek mind írásaik színvonalát, mind gondolataik mélységét tekintve.
És persze ugyanilyen fontosnak éreztem a visszajelzéseket is, amelyek azt bizonyították, hogy nem teljesen hiábavaló a munkánk. Felemelő volt a honlapon megjelent gondolatainkkal könyvborítókon, újságcikkekben, érettségi tételekben, szakdolgozatokban, disszertációkban találkozni, ha a saját írásaimból, ha másokéból idéztek. Hiszen az ekultura.hu nem annyira az egyéni érvényesülés, hanem a csapatmunka terepe. Még akkor is, ha mindenki otthon, a saját biztonságos terepén veti papírra, vagyis gépeli be az ajánlókat, beszámolókat, életrajzokat. Biztonságos terepen, igaz, mindössze a megszokott környezetet értem, mivel a valódi kihívást épp az jelentette, hogy nem ritkán a saját szűken vett szakterületünkön kívül merészkedtünk. Mert előfordult, hogy könyvesek hanglemezekről, táncról, filmekről, szakácsművészetről fejtették ki a gondolataikat, és a sajátos perspektíva kifejezetten egyedi meglátásokat eredményezett. A mai napig emlékszem például arra, amikor a zenétől, pontosabban az albumajánlóktól sokáig ódzkodó jelenlegi főszerkesztőnk idővel ontani kezdte magából a jobbnál jobb recenziókat, és meggyőződésem, hogy a közeg, az állandó megmerítkezés oldotta fel végül a gátlásait. Ám az én szememben ez szintén azt bizonyítja, hogy valahol még a, mondjuk úgy, szakmai eredmények is – mert ez végtére is önként vállalt, „szerelemből” végzett feladat – a közös munka emberi oldalának betudhatók.
Mivel a saját elfoglaltságaim, különösen az utóbbi időben, kevéssé engedték, hogy komolyan kivegyem a részem a honlap működésének biztosításából, és így elsősorban cikkekkel tudtam hozzájárulni a folyamatossághoz, voltaképp csak elképzelni tudom, mennyi szervezést, egyezkedést, háttérmunkálatot igényel a honlap fenntartása. Így rendkívül hálás vagyok azért, hogy amikor még elsősorban tanítottam, az ekultura.hu a puszta létével lehetővé tette, hogy valamennyire naprakészen tarthassam magam irodalomban, zenében és általában a kulturális eseményeket illetően, és ezzel ellentételezte az iskola ehhez képesti monotóniáját. Ahogy rendkívül nagyra becsülöm azt a légkört is, amely elfogadásra ösztönöz, legyen szó egyéni világnézetbeli különbségekről vagy művészeti kérdésekről. Úgy hiszem, ez utóbbi felfogás az, ami manapság egyre inkább eltűnik az életünkből, és ha csupán ennyit kaptam volna ettől a tíz (kilenc és egyharmad) évtől, már emiatt megérte volna.