Főkép

Százkilencvenhat év… Ennyi idő telt el azóta, hogy örökre lehunyta a szemét az angol írónő, Jane Austen. Épp ezért szinte hihetetlen, milyen népszerű napjainkban, a huszonegyedik században is az életét tragikusan korán, röviddel a napóleoni háborúk után, koravén aggszűzként befejező regényszerző. Ki hitte volna, hogy művei túlélhetnek két évszázadot, s egyes statisztikák szerint népszerűbbé válhatnak a világ legkülönbözőbb tájain Japántól az USA-ig, mint Charles Dickens, Walter Scott vagy James Joyce kötetei! A sokak által romantikus (értsd: szerelmes) regények írójának tartott Austen mindent kibír: azt, hogy regényei éles nyelvezete kissé már avíttá lett, hogy minden művének van már legalább két jó filmfeldolgozása, sőt, még azt is, hogy a mai romantikus történetek tempójához mérve az austeni világban békés ólomlábakon jár az idő.

 

Talán azért lehet Austen olyan szeretett szerző ma is, mert aprólékos, részletes, realista, félelmetesen éleslátó társadalomábrázoló volt, akinek könyvei telve vannak kőkemény és keserű igazságokkal. Igaz, történetei végén nagylelkűen minden hősnőjét révbe juttatja, előtte azonban beláttatja velük sorsuk teljes kiszolgáltatottságát, megmutatja valamennyi rossz tulajdonságukat, elszórakoztat összes hibás döntésükkel – így szelíden hagyja, hogy minden olvasó a könyv egy bizonyos pontján magára ismerjen bennük. A fűző és a főkötő kimehetett a divatból, ám a női magány problémái, a felnőtté válás keservei vagy épp a rossz döntések meghozatalára való hajlandóságunk semmit sem változott Austen óta. Ráadásul Austent olvasni hihetetlenül szórakoztató dolog, hiszen ha az írónő ma élne, és médiasztár lenne, képernyőn maradhatna a világ legolcsóbb műsorával: elég volna, ha egy csipkefüggöny előtt üldögélve faarccal megjegyzéseket tenne a világra azon a groteszk-szatirikus-ironikus módon, ahogyan könyveiben tette.

 

Ám mi van akkor, ha a lelkes rajongó már megismerkedett minden művel, még a félbemaradt Austen-írásokkal is? Tapasztalatom alapján a vágy egy új regény iránt ilyenkor szinte csillapíthatatlanná válik: nem csoda, hogy világszerte jó játék és nagy üzlet ál-Austen-könyveket és folytatásregényeket írni. Magyarul eddig tizenkettő jelent meg, külföldön azonban már száz feletti a számuk.

 

Syrie James új kötete is közéjük tartozik, különleges és rendhagyó regény azonban. Az irodalmi tréfák iránt vonzódó amerikai írónő már nagy viharokat kavart egyszer Jane Austen naplójának „megtalálásával”, vagyis amikor regényében Austen állítólagos emlékiratait képzelte el és írta meg az írónő életének nagy, reménytelen szerelméről, mégpedig derűsen, igazi austeni hangon, sok-sok utalással kedvenc könyveinkre a Büszkeség és balítélettől az Emmáig. Ezúttal viszont egy ismeretlen Jane Austen-kötet nyomába eredet képzeletben. Az elveszett Jane Austen-kézirat kerettörténetének hőse, a szép és okos könyvtáros, Samantha egy véletlenül megtalált Jane Austen-levél utalásai alapján jut el az ízig-vérig angol udvarházba, Greenbriarbe, amely nagy titkot rejt. Itt veszítette el Austen egy regénykéziratát 1802-ben… Már csak meg kell találni… A modern nőként viselkedő, mégis az Elizabethekre és Elinorokra emlékeztető Samantah megismerkedik Greenbriar makacs és ironikus modorú urával, Anthonyval. A kérdés már csak az, sikerül-e fellelkesítenie annyira, hogy segítsen megkeresni a kéziratot…

 

A kerettörténet önmagában, modernsége ellenére is megidézi Austent, ám amikor előkerül a várva várt új regény, s mi is elolvashatjuk ezt a titkos apokrif szöveget, ismét meggyőződhetünk arról, hogy Syrie James szinte tökéletesen fel tudja idézni Jane Austen hangulatait, képeit és írásművészetét, s kis híján hihetővé válik az állítása, miszerint A Stanhope-család tényleg a híres írónő elveszett munkája.

 

Miközben követjük a kerettörténet és a betétregény hőseinek alakulását, kiderül, mi lesz a kézirat sorsa, sikerül-e Samanthának Austen-rajongóvá formálni egy balítéletekkel teli férfit, s az is, miféle kalandsorozaton keresztül, s ki mellett jut révbe Rebeka Stanhope, a szép és okos papleány – érdemes tudni, hogy James regényjátéka megint igazi dupla bűvésztrükk. Ismert ugyanis Austen egy 1816-os önparódiája, az Egy regény terve, mely egyfajta családi játék: a háromoldalas novella egyetlen regénytervbe sűríti Austen és kortársai összes, regényekben valaha megírt kalandját és szereplőjét a művelt papkisasszonytól a hősnőt szerelmével üldöző fiatalemberig, s a kényszerű utazásoktól a boldog végig – mindezt az Austen-család és a barátok ötleteivel fűszerezve. A James-regény fikciója szerint azonban az írónő itt jó pár éve Greenbriarban elhagyott saját művének fordulatait parodizálja: így az elveszett-sosem létezett Syrie James-féle kéziratnak minden fordulata igazán austeni, az írónőtől merített, hiszen ebből a rövid novellából való.

 

Kell-e ennél több egy jó ál-Austen-regényhez? A kissé színtelenül fordított, de szép kiadásban megjelentetett új könyv igazi rajongói csemege: játék és regény, Austen-mű, de mégsem. A polcon a helye!