Főkép

Ez a regény számomra most már örökre a nyaralást fogja jelenteni. Mi mást is tehetne az a könyv, amit csak az utolsó percben, váratlanul kiválasztva és sietve rakodtam be az utazótáskámba, hogy elkísérjen, mégis, már a nyaralás első napján megszólított?

 

Épp túl voltam egy jó társaságban elfogyasztott ebéden, az igéző aromájú insalata capresén, amikor délutáni pihenőre térve folytattam Brunetti felügyelő nyomozását az 50. oldalon, épp ezzel: „ – Caprese? – kérdezte a Paola előtt lévő paradicsomszeletekkel körberakott tál felé tekintve. – Oh, a szuperzsaru – mondta Paola egy további paradicsomért nyúlva. – Meglát egy kellő távolságra egymás mellé helyezett paradicsomszeletekkel teli tálat, amelyen a rések közé éppen be lehet csúsztatni egy-egy szelet mozzarellát, szemfülesen észreveszi a friss csokor bazsalikomot, ami a hűséges feleségétől nem messze álló pohárban zöldell, közvetlenül amellett a kistányér mellett, ahol friss mozzarellagolyók pihennek. És akkor összerakja a részleteket, majd villámcsapásszerűen belehasít a felismerés, hogy insalata caprese lesz vacsorára.” Pusztán ennyi olvastán is muszáj volt megszeretnem a könyvet.

 

Márpedig Donna Leon, az amerikai írónő és angolprofesszor velencei detektívregénye a legkevésbé sem csak egy könnyed gasztrokrimi élményét nyújtja. A címben szereplő névtelen egy ismeretlen férfi, akinek holtestét a velencei rendőrség jó ideig képtelen azonosítani. Ráadásul sokan még csak beszélni sem hajlandóak róla, mivel az összevert arcú férfihulla piros női ruhában, csipkés női fehérneműben, lábán kihívó, magas sarkú cipőkkel kerül elő a női prostituáltak egyik vadászhelyének közeléből. Ki lehetett a névtelen transzvesztita? Miért ölhették meg? Igazság szerint a velencei rendőrséget kezdetben egyáltalán nem izgatja a kínos, többek által undorral kezelt ügy. A csendes, okos, intelligens Brunetti felügyelő azonban lelkiismeretesen indul el a legkisebb nyomon is, miközben felteszi azokat a kérdéseket, amivel már kollégáinak is kezdeniük kellett volna a nyomozást. Hogyan került egy férfiprostituált a nők terepére? S egyáltalán, a piros női öltözéken kívül mi támasztja még alá, hogy valóban kurváról van szó? Minél több a kérdés, annál meglepőbbek a válaszok, melyek segítségével végül nyakig merülhetünk a velencei gazdagok és híresek ügyeibe, míg elérünk az egyszerre izgalmas és nyomasztó megoldáshoz.

 

A regény egyik nagy erőssége a hamisítatlan velencei hangulat, a másik pedig a nyomozó, Brunetti személye. Leon kiválóan ismeri a csodálatos olasz várost, hiszen évtizedeken át élt és oktatott ott. Könyve segítségével nem csak a turistacsalogató helyekre, de ismeretlen sikátorokba, békés családi házakba és az üzleti élet színtereire is bekukkanthatunk. Brunetti pedig, az értelmiségi, jogot tanult, de rendőrfelügyelőként dolgozó főszereplő igazi telitalálat. Okos: szabadidejében ókori klasszikusokat olvas Xenophóntól Homéroszig, és egy angolprofesszort vett el, Paolát, aki a férje mellett Henry James összes műveivel él együtt. Emberi: imádja a feleségét, aggódik a lányáért és a fiáért, utálja az apósát. Kispolgár-polgár: például büszke a lakására, amely gyönyörű, de majdnem száz lépcsőn kell felmászni hozzá. Életszerető: imád enni, élvezi az italokat, szereti Velence utcáit, és ideális a kapcsolata a feleségével. Végül intelligens és töprengő: nem csak akkor, amikor nyomoz, de akkor is, amikor beszélget, gondolkozik vagy próbálja a tetteit etikai távlatból szemlélni. Amint megismertem, egyik kedvenc nyomozómmá lépett elő: van benne valami barátságosan emberléptékű, amitől nagyon meg lehet kedvelni remekül kitalált személyét.

 

A névtelen velencei tehát kiváló kikapcsolódás, hiteles detektívregény egy megnyerő nyomozóval, de – egyszerűen – jó olvasmány is. Nehéz letenni, sajátos hangulattal bír, s a gyors lélegzetű krimitörténet mögött olyan kérdéseket feszeget, mint például az, hogy miként viszonyulunk a prostitúcióhoz, hogy mennyire tudunk toleránsak lenni a homoszexualitással kapcsolatban, illetve, hogy ha meghatároztuk viszonyunkat és toleranciafokunkat, esetleg nem hazudtunk-e magunknak?... Leon leplezetlen őszinteséggel, csipetnyi cinizmussal és mély emberismerettel teli tükröt tart az átlagemberek elé: miközben elszórakoztat és lebilincsel a nyomozással, s azzal, hogy mindezek a szinte ismerős átlagemberek nem itt, nálunk, hanem a csodás Velencében élik az életüket.

 

Donna Leon a mai napig huszonkét könyvet írt a lagúnák városának bűnügyeiről. A névtelen velencei a harmadik volt a sorban, de semmit sem öregedett. Viszont jó magyar fordításának köszönhetően ideális első ismerkedés lehet Brunetti felügyelő világával: bízom benne, hogy minél több olvasót rabul ejt majd – ahogy velem is megtette.