Főkép

Nyár óta nyomja a bögyömet egy népszerű portálon megjelent cikk, amelynek szerzője azt fejtegeti, miért nem kifejezetten élvezetes – ő persze nem ennyire cizelláltan fogalmaz – élő zenét nézni-hallgatni. Azt mindenképp el kell ismernem, hogy a popzene műfajában a legnagyobbaké kivételével valóban sok a megkérdőjelezhető élő produkció, a rock és a metál azonban egészen más kategória, és ezt látszott bizonyítani, hogy a Budapesten immár sokadjára fellépő Uriah Heep idei buliján újfent megtelt a Petőfi Rendezvénycsarnok nézőtere, pedig a törzsközönségük nem kifejezetten a fiatalabb korosztályokból verbuválódott össze.

 

De nézzük csak meg, milyen okokra hivatkozva ellenjavallja a cikk szerzője a koncerteket!

 

Először is, szerinte „hangszeren játszást nézni unalmas”. Valószínűleg keverőpult mögött ácsorgó DJ-kre gondolhatott, és bizony be kell vallanom, nekem is volt részem ehhez hasonlóban, és valóban embert próbálónak találtam végigszenvedni az agóniájukat. Mick Box tagadhatatlanul hatásvadász, jellegzetes gitározását ellenben, amikor jobb kezével varázslókra emlékeztetőn bűvészkedik, míg kizárólag a ballal játszik, semmiképp nem nevezném unalmasnak, ahogy általában a rockzenekarok színpadképét sem, bármennyire egyszerű eszközökkel dolgoznak is. A hangfaltornyok, a dobfelszerelés, a billentyűk, vagy akár az érdekesebb gitárok mind látványelemként is felfoghatók, és ehhez jön a többnyire egyszerűségében is lenyűgöző füst és a fény; a „Look at Yourself” alatt például mintha szemek rajzolódtak volna ki a füstgomolyokban, pedig jól tudom, hogy ez csak a képzelet műve lehetett. (Arról nem is beszélve, hogy egyik ismerősöm fia a tényleges koncert előtt és után is hihetetlenül profi bűvészmutatványokkal szórakoztatott engem és a barátomat, márpedig ha nem jövünk el, ebből az élményből is egyértelműen kimaradunk.)

 

A második cikkbéli ok a „bénább hangzás”. Annyi tagadhatatlan, hogy egy jó otthoni cuccon tisztábban szólnak a szólók, és az ének is mindig tökéletes – Bernie Shaw hangja az évekkel elkerülhetetlenül kopik, igaz, egyelőre még lényegében mindent, amit kell, rendesen kiénekel –, azt a szó szerint dübörgő hangerőt viszont, amit egy koncerten megtapasztalhatunk, más körülmények között semmiképp nem állíthatnánk elő. És mindenekelőtt a dobokra és az orgonára igaz ez, és így együtt, úgy érzem, amit elveszítünk a vámon, azt visszakapjuk a réven. Tehát legalábbis nullszaldós a dolog, bár számomra kedvenceim, vagy egyszerűen az előadók személyes jelenlétének pótolhatatlan élménye mindenképp jelentősen dob a végösszegen.

 

Harmadikként a cikk írója szerint amiatt nem érdemes koncertre járni, mert „a zenészek élőben is ritkán produkálnak egyedit”. Ennél nagyobb ostobaságot, azt hiszem, ritkán hallani. Már csak az összekötő szövegek miatt érdemes ott lenni a bulikon – a Heep például mindig egészen másképp vezeti fel a többnyire utolsóként megszólaló „Lady In Black”-et, de a puszta tény, hogy utánozhatatlanul csodálatos brit akcentusukkal hallom beszélni Shaw-t vagy Boxot, önmagában mindent megér. És még nem is említettem a hagyományos rockban elengedhetetlen hosszú, rögtönzött szólókat. Mint ezen a koncerten, mondjuk, a „Gypsy”, a már említett „Look at Yourself”, vagy a „July Morning” fenomenális improvizációit – hogy csak három számot emeljek ki a sok közül.

 

Az, hogy „a legtöbb koncerten nem is élőben szól a zene”, talán igaz lehet a szimfonikus metal billentyű – vagyis inkább előre rögzített nagyzenekari és kórusszólamaira –, azt ellenben nehéz lenne elképzelni, hogy a rock nagy öregjei ne ott helyben, a hangszereiken hoznák létre a hangokat. Szóval ez éppoly nevetséges, mint az előbbi vád. És még ha visszhanggal, torzítóval, általában véve fejlett elektronikával rásegítenek is a dolgokra, ez még nem ok arra, hogy elvitassuk a zenészektől az érdemet, hogy minden hangot abban a pillanatban, a kezük ügyében lévő a hangszeren szólaltatnak meg.

 

A legnehezebben talán a legutolsó ellenérvet tudom cáfolni, miszerint „táncolni jó, tömörülni-ácsorogni rossz”. Az egy helyben ácsorgás miatti derékfájás valóban nem kellemes, és ezzel tényleg számolni kell, főleg, ha az ember a Heep rajongója, hiszen, amint a barátom meg is jegyezte, kissé olyan volt a nézőtér, mintha egy nyugdíjas-találkozó résztvevői lettek, lettünk volna. Ennek ellenére itt is érezni lehetett azt, amit bármelyik rock és metal bulin: hogy ez nem egyszerű zenehallgatás, sokkal inkább szertartás, amit egyedül akkor élhetünk meg a maga valójában, ha személyesen részt veszünk benne; együtt tapsolunk, énekelünk, netán ugrálunk is a számokra, de legalább a fejünket rázzuk rájuk.

 

Apropó, headbangelés. Néhány szerencsés hölgynek abban a szerencsében lehetett része, hogy a ráadásban a színpadon tehesse ezt az együttes körében, ami után nyilván közös fotókat készíthettek Shaw-val és Boxszal, és gitárpengetőt is kaptak emlékbe. A legelszántabbak pedig a szokásos „Land of Hope and Glory” utolsó hangjai után – amivel, mint most magától Boxtól megtudhattam, az együttes a kezdetek kezdete óta zárja koncertjeit – még egy órát hajlandóak voltak kivárni egy dedikálásért és közös fotóért, a Heep zenészei pedig abszolút kedvesen eleget tettek minden kérésüknek. Személy szerint egy dolog miatt érdemes visszatérnem az otthoni lemezekhez: szokás szerint inkább a klasszikusokat hallhattuk az új számok helyett (most csupán az „I’m Ready”, a „Nail on the Head” és az „Into the Wild” hangzott el élőben a csapat legutóbbi albumáról), márpedig ha nem ismerném a régi dalokat, a Heep akkor is teljesen bejönne az első slágereknél jóval metalosabb, erőteljesebb hangzásukkal és szerzeményeikkel.