Főkép

Dorothea Renata Budniokról az internet vajmi kevés információval látja el az embert. Egy német honlap szerint orvosként, tolmácsként, fordítóként, szerkesztőként és íróként is dolgozott, irodalmi pályafutása pedig három műből áll, amiket az 1970-es években írt: egy krimiből és két „szimpla” regényből.

 

Az Ám a kövek nem hallgatnak… hangzatos címe a „gyilkosság a múltban, nyomozás a jelenben” koreográfiát sejteti velünk, váratlanul mégis egy mában történő gyilkossági nyomozás szemtanúi lehetünk. A sztori a következő: adott egy bretagne-i városka, ahová a Louvre egyik munkatársa érkezik, mivel az apácák által megvásárolt villában érdekes freskókat találtak, de nem szeretnék megtartani ezeket, mert istentelennek tartják őket. A freskókról kiderül, hogy Gauguin festette, így a párizsi férfi elmegy a helyi paphoz, hogy tájékoztassa a fejleményekről. A paplakban felfedez egy elveszettnek hitt németalföldi műremeket, ám a lelkészt másnap holtan találják egy régi bányajáratban…

 

Ilyen kezdés után azt vártam, hogy a Louvre-ból érkezett férfiról kiderüljön, hasonló, mint Robert Langdon, de valahogy mégse lett a könyvből Dan Brown előfutára, helyette megjelenik a hivatásos nyomozó, a püspök barátja, hogy először az atya rejtélyes halálát vizsgálja, majd később egy másik városlakó halála után nyomozzon. És itt jelenik meg a regény egyik erőssége: a rendőri karakterek bemutatása. Nincsenek kikarikírozva, mint a legtöbb detektívregényben, élethűen vannak ábrázolva – ráadásul a nagy detektív jobb keze is remek észbeli képességekkel van megáldva. A nyomozást lépésről lépésre követhetjük, tálcán megkapjuk az összes tényt, amivel a rendőrség dolgozik. Nagy titkolózás nincs, legfeljebb pár oldalt kell várni arra, hogy megértsük, pontosan mire is szolgál az adott információ.

 

A történetben a korabeli város szinte összes fontos arca megjelenik, a polgármestertől kezdve az ügyvéden át a fogadósig; rajtuk keresztül betekintést nyerünk egy második világháború utáni francia városka talpra állásának nehézségeibe és titkaiba. A lakók titokzatosak, és nem csak a rendőrség előtt nem akarnak megnyílni, de a saját szomszédjuknak, sőt a saját házastársuknak se mondanak el mindent. Talán kicsit sok a titok ennyi szereplőhöz – mintha az írónő azt mondaná ezzel nekünk, hogy az ilyen, Bois-de-Pierre-hez hasonló városkákban senki se az, akinek mondja magát. Bár az is igaz, hogy a második világháború után a személyazonosság bebizonyítása az elveszett iratok miatt nehézkessé vált, és annak nevezhette magát az ember, aminek akarta, új életet kezdhetett egy másik városban, lehetőleg messze régi lakóhelyétől.

 

Egy tapasztaltabb krimiolvasó talán kicsit csalódhat a regényben, mivel a rejtély kulcsai nincsenek elrejtve, egyértelműek az utalások, és a történetben a feszültség is elmarad, mert a szemfülesebbek össze tudják rakni a kirakóst. Még pár ismerős jegyet is felfedezhetünk régebbi detektívregény-szerzőktől (mint például a nagy leleplező jelenet), de azért új ötletek is feltűnnek a műben. Aki még csak most ismerkedik a krimik világával, remek választás lehet, hiszen megismerheti belőle azokat a szituációkat, amik az erősebb detektívregényekben csak utalások, elhallgatások vagy félreérthető jelek formájában vannak jelen, hogy később ne essen bele a krimiíró jól felállított csapdájába; a veterán olvasók pedig elmélyedhetnek egy picit a francia vidék látványában, megismerkedhetnek a rendőri nyomozás részleteivel és egy egyszerűbb rejtély kibogozásával formában tarthatják szürke agysejtjeiket.