Főkép

Mozart c-moll „Nagy misé”-je számtalan változatban beszerezhető hangfelvételen, mind „hagyományos” felfogású, mind régizenére szakosodott előadók tolmácsolásában, ám gyakorlatilag mindegyik interpretáción az érezhető, hogy a komponista inkább teátrális, mint egyházi hatásokra törekedett. Épp ezért számít ritka kivételnek Paul McCreesh meglepően magasztos értelmezése, melyben legfeljebb annyira dominál a bombasztikus elem, mint a Mozart érett vokális stílusára nagymértékben ható Handel vagy Bach oratóriumaiban. Azaz kifejezetten ünnepélyes, ugyanakkor nem színpadiasan szórakoztató misét hallhatunk az ő és együttese, a Gabrieli Consort & Players előadásában.

 

A titok, ha van ilyen, valószínűleg a kórusokban rejlik. A csodálatos, valamelyest barokkot idéző ellenpontban mozgó szólamok egymásnak felelgetve, térben szétosztva hangzanak fel, akár a Máté passió kettős, vagy a velencei iskola – Monteverdi és persze a két Gabrieli – osztott kórusai. A cantar lontano, vagy épp a Tudor-kori angol karének hagyományainak felélesztése ez, ami valamiért ugyanilyen varázslatosan hat Mozart miséjében. Ugyanakkor gyönyörűen szól a zenekar is, amit a „Laudamus te” indításának leheletfinom frazírozásában és egyensúlyaiban érhetünk leginkább tetten, és nyilvánvalóan a szólisták is tudásuk legjavát adják. Ennek próbaköve a „Domine Deus” egymást kiegészítő és váltó két szoprán szólama, márpedig itt a tökéletes egymásba simulást tapasztaljuk operai vetélkedés és erőfitogtatás helyett.

 

Egyedül a mű szerkezeti hiányosságai, a megtévesztő korai lekerekítés és a különös lezáratlanság miatt érezhetjük valamennyire furcsának a művet, ám köztudott, hogy utolsó miséjét nem fejezte be Mozart. Az ok a mai napig ismeretlen, a tény pedig még azzal sem magyarázható, hogy a hangnem szinte bizonyosan a szabadkőműves kapcsolatra utal, tehát egyfajta eltávolodást jelent a kereszténységtől, maga a mű mégis valamiféle hálaadás Constanze felgyógyulásának örömére. A legfontosabb, hogy a c-moll mise így, torzóban is felemelően szép, akár egy klasszikus görög szobor.

 

Sokkal vidámabb a Mozart legközkedveltebb vokális műveként számon tartott „Exsultate, jubilate”, de ez nem is csoda, végtére is az öröm és az ujjongás a motetta témája. A műben számos rokokó elem felfedezhető, többek között a cseppet sem nagyszabású és hatásfokozással előkészített, inkább majdhogynem hirtelenül szelíd lezárás, ezenkívül a lendületes áriák és a többek között Johann Christian Bachra jellemző könnyedség is a kor, az 1770-es évek elejének gáláns stílusát idézi. Az English Concert és Barbara Bonney előadásában bárkit azonnal megfoghat a darab, és ugyan ez a rövid mű is jobbnál jobb előadásokban hozzáférhető, az ő verziójuk semmiben sem marad el a legkiválóbb hangfelvételektől.

 

A Virtuoso sorozatban újabb két örök becsű kompozíció jelent meg tehát nehezen felülmúlható előadásban, és örvendeztette meg a vékonyabb pénztárcájú zenekedvelőket. Az album éppoly könnyen közel kerülhet Mozart rajongóinak, mint általában a régizene híveinek szívéhez, és ennél többet, azt hiszem, nem szabad elvárni klasszikus lemeztől. És még akkor is érdemes beruházni rá, ha bármelyik mű akár több verzióban is megvan a gyűjteményben, mivel mind a zene, mind a zenészek egészen egyszerűen fantasztikusak.

 

Előadók:

Camilla Tilling – szoprán (1-13)

Sarah Connolly – szoprán (1-13)

Timothy Robinson – tenor (1-13)

Neal Davies – tenor (1-13)

 

Gabrieli Consort & Players (1-13)

Paul McCreesh – karmester (1-13)

 

Barbara Bonney – szoprán (14-17)

Roger Hamilton – orgona (14-17)

 

The English Concert (14-17)

Trevor Pinnock – karmester (14-17)

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-13. Mass in C minor, K427, „Grosse Messe”

14-17. Exsultate, Jubilate, K165