Főkép

Néha mindenki szeret nosztalgiázni, visszaemlékezni azokra a régi szép időkre, vagy egyszerűen csak egy jót nevetni néhány cikis sztorin. Ez bizony velem is előfordul, bár esetenként kicsit más aspektusban, mint a szokványos nosztalgiázás. A szimfonikus metal hallgatása éppen az egyik ilyen eset. Élénken él emlékezetemben zsenge serdülőkorom hajnala, amikor épp csak kezdett kirajzolódni zenei ízlésem körvonala – amikor elvetettem a mások által rám „kényszerített” divat pop értelmét vesztett hatásait, és vágyakozva fordultam a rock és metal zenében járatosabb barátaim felé, akiktől útmutatást vártam - és kaptam is. Meg persze az első önálló útkeresésre, ami épp ebbe a csodálatosan összetett, többrétegű, érzékletes, mégis kemény stílusba vezetett be, amit a szimfonikus metal képvisel. Emlékszem az első Rhapsody CD-re, amit megannyiszor végighallgattam, és még ma is szép emlékekkel gondolok az általa megjelenített fantasy világra. De ezek az idők sajnos(?) már elmúltak, és a szimfonikus metal valahogy kiszorult az életemből. Szerencsére nem végleg, így időnként, ha hallok néhány ígéretesebb dalt, hajlamos vagyok megpróbálkozni az adott előadóval. Pontosan így történt ez az osztrák Serenity nevű formációval is.

 

Az album nyitódalából, a „Wings of Destiny”-ből készített klip rögtön megfogott lágy hangzásával, ahogy a gyönyörű női hang óceánjába merülve hirtelen a dob kever hullámokat, amiket a gitár és a basszus beszállása sebes sodrású folyammá varázsol. Megint felébredt bennem a vágy a szinte tökéletesen egymásba olvadó szólamok tökéletességére, hogy megszabaduljak egy kicsit a mindennapi világ néha gondokkal teli keménységétől, és felolvadjak a többszólamú ének, gitár, basszus, dob és effektek keltette álomban. Mindezt pedig csodálatos dallamokkal, gitárszólókkal, már-már altba hajló tenorénekkel és gyönyörű női hanggal tették olyan vonzóvá, hogy az egész albumra kíváncsi legyek. Arról nem is beszélve, hogy bár a klip igazából semmi újdonságot nem képvisel a műfajban megszokotthoz képest, a díszletek, a kosztümök, és a képi világ beállítása is azt a magas fokú minőséget képviselte, akárcsak maga a dal.

 

 

De ahogy haladtam tovább a lemezen, rögtön a második dal, a „The Art of War” is képes volt ugyanúgy magába szívni. Erőteljes dob-kórus nyitányára az ember rögtön felkapja a fejét, ami után egy baljóslatú, sötét dal következik, amiben Georg Neuhauser különösen misztikussá változtatja a hangját, mindehhez pedig a billentyűk, a gitár, a basszus és a dob szolgáltat erőteljes alapot, hogy néha az ének mögül előlépve csodálatos szólókkal örvendeztessenek meg.

 

A lemezről ugyan főként pörgős, erőteljes hangok törnek elő – ahogy ez a metalhoz illik –, csak néhol tarkítva egy-egy visszafogottabb résszel, de épp ezért ragadja meg a hallgatót különösen a lassú, romantikus hangzású, érzelmekkel telített „For Freedom’s Sake”, amiben a zongora lágy hangjához a gitár is csak félve játszik néhány taktusnyi díszítést. Georg és Clémentine szóló és duett részeikben is csodálatosan varázsolják el a hallgatót, méghozzá úgy, hogy a kemény rockerek is ellágyulnak majd egy pillanatra.

 

Az album egyik legnagyobb meglepetése, hogy ebben a többrétegűen megkomponált, mégis kemény hangzásvilágban milyen jól is tud érvényesülni Georg tenorja. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hang képes lehet egyáltalán helyt állni ilyen háttér előtt, de Georgnak nemcsak, hogy ez sikerül, hanem még az egész vezérévé is tud válni. Ráadásul érdekes, nem a szokványosan éles, mégis figyelemfelkeltő kontrasztot is képes alkotni Clémentine gyönyörű szopránjával, ami elringat és magába szippant minket. Ha össze kellene foglalnom, akkor azt mondanám, hogy a Serenity nem csinált forradalmat, nem hallható különösen nagy újítás a War of Ages-en, de igényes, gyönyörű és erőteljes, ugyanakkor lágy szimfóniával kényeztetnek minket. A műfaj szerelmeseinek mindenképpen ajánlott a lemez meghallgatása, de aki azt szeretné tudni, hogy miről is szól ez a stílus, annak is érdemes egy próbát tennie vele.